House Of Lords: Saint Of The Lost Souls

írta JLT | 2017.03.29.

Megjelenés: 2017

Kiadó: Frontiers Music

Weblap: 

Stílus: hard rock

Származás: USA

 

Zenészek

James Christian – ének
Jimi Bell – gitár
Chris Tristram – basszusgitár
BJ Zampa – dob

Dalcímek

01. Harlequin
02. Oceans Divide
03. Hit the Wall
04. Saint of the Lost Souls
05. The Sun Will Never Set Again
06. New Day Breakin'
07. Reign of Fire
08. Concussion
09. Art of Letting Go
10. Grains of Sand
11. The Other Option

Értékelés

Helyénvalónak tűnik, ha rögtön az írásom elején elnézést kérek, mert bizony elfogult vagyok. A Lordok Háza ugyanis abszolút kedvenc nálam, amióta ismerem őket rajongok értük, minden kiadványuk megjelenése legalább akkora esemény nálam, mint a karácsony. Szóval a teljes objektivitás jelen recenziómban nem fog megjelenni, ezt kérem, mindenki nézze el nekem.

Abban viszont mindenki egyetért velem (legalábbis gondolom), hogy mióta kialakult a mostani House Of Lords-felállás, azóta minden lemez minőséget képvisel, és csalódni nem kellett egyik korongban sem. Pontosabban nem volt olyan lemez, amire ráfoghatnánk, hogy rossz vagy gyenge. Persze az újjáalakuláskor (vagy inkább átalakuláskor) sokan aggódtak, hogy mi lesz a régi muzsikusok nélkül, mi lesz a remek Gregg Giuffria vagy Chuck Wright nélkül, egyáltalán lehet-e őket pótolni. Azóta azonban az idő és a megjelent albumok igazolták James Christian döntését, miszerint Jimi Bell gitárossal és BJ Zampa dobossal viszi tovább a zenekart. 2006 óta megjelent hat stúdiólemez és egy élő album, rengeteg koncert és egész jó lemezeladások jelzik, hogy a lordoknál minden rendben van. Legutóbb 2015-ben jelentkezek albummal, és az ’Indestructible’ ha nem is rakta a lécet toronymagasra, de a kritika elég jól fogadta, kapták is a jó értékeléseket mindenfelé. Nyilván ízlések és pofonok, de való igaz, hogy egy kiváló album érkezett, és egy ilyen után nem könnyű a következőnek nekiugrani. Az elmúlt két év hozott némi változást a csapatban: basszusgitárosi posztra érkezett Chris Tristram, akinek igen komoly pedigréje van. Játszott Joe Lynn Turner vagy épp Slash mellett, de megfordult Leslie West bandájában, sőt dolgozott Ronny Munroe-val is, jelenleg pedig Jack Russel csapatában penget a lordok mellett. Szóval nem rossz muzsikus. A másik változás, hogy az „ötödik lord”, avagy a „nem hivatalos lord” pozícióban – amit a nemrégiben elhunyt Jeff Kent töltött be – mostantól az olaszok kiválósága, Michele Luppi szerepel.

Szükség is volt egy jó billentyűsre, mert a zenekar elmondása szerint az új lemezen sokkal nagyobb szerepet szántak a billentyűknek, hogy ezáltal a régi időkhöz kanyarodhassanak vissza és megidézhessék a korai albumok szellemét. Nem rossz gondolat, be kell látni, hiszen a debütáló lemez – vagy az azt követő ’Sahara’ – a műfaj klasszikusai közé tartozik, így pedig érthető, ha ezt szeretnék visszahozni 2017-re. Dallamosabb, érzelmesebb, uram bocsá’ slágeresebb anyagban gondolkodtak az urak, és ennek az eredménye lett a ’Saints of the Lost Souls’.

A lemez klipes nótája, a Harlequin indítja a lemezt, mégpedig kellően jól. Meglehetősen hosszú billentyűs felvezetéssel nyit a dal, mint anno például a Pleasure Palace. Aztán rendesen belelendül a banda, izgalmas riffel és jól eltalált tempóval csapnak le a hallgatóra. Ezt bizony eltalálták! Ezután érkezik az Oceans Divide, amivel kapásból sikerült elérni azt a célt, amit a banda beharangozott. AOR-ba hajló melódiák, tele érzelemmel és éneklésre serkentő dallamokkal. Ez sem rossz. James Christian ezeknek a daloknak a mestere, nála jobban kevesen tolmácsolják az ilyen és ehhez hasonló témákat. Eddig úgy nagyjából minden oké a koronggal. De!  Sajnos jön az a fránya de, amit nem akartam volna leírni, azonban nem tehetek mást. Amikor először hallgattam a lemezt, épp a vonaton ültem, és éreztem, hogy valami nem klappol. Ezt akkor betudtam annak, hogy a vonat nem a legalkalmasabb helyszín egy lemez figyelmes végighallgatásához. Később, amikor nyugodtan, fülessel a fejemen ismerkedtem az albummal, szomorúan konstatáltam, hogy az ének helyenként kapott egy jó adag utókezelést, aminek hála sokszor elveszik az élő muzsika varázsa. Másképpen fogalmazva: valószínűtlenné válik az, amit hallok. Körülbelül, mint amikor a pizzafutár becsenget a házba, és egy dögös, unatkozó háziasszony nyit neki ajtót, hogy aztán elcsábítsa a szegény futár fiút. Egyszerűen nem hiszem el. Azt aláírom, hogy egy jól elhelyezett effekt sokat dobhat az adott dalon, de amikor egy mesterien éneklő ember kap ilyen segítséget, az számomra nem igazán érthető. A másik fekete pontot a dobsoundra adnám. Azt nem állítom, hogy Angelo Sasso-i megszólalást hoztak össze az illetékesek, de ez a tompa és erőtlen valami csak a gépies hangzás érzetét erősíti. 2017-ben ezt nem nevezném professzionális teljesítménynek.

Többet érdemelne a lemez az ilyen hangzásbeli anomáliáknál. Mert a lemezzel túl nagy baj nincs. A Hit The Wall (tiszta '80-as évek feeling), a New Day Breakin és az Art Let Go vagy éppen a Concussion hallgatása közben én ízlésemnek kicsit már sok volt az érzelgősségből, és a slágerességből, bár nagyjából sejtettem, hogy ezt fogom kapni ,ezért nem dohognék különösebben. Nem is maga a rádióbarátság vagy a könnyedség a gond igazából, hanem maga a mennyiség, illetve a minőség. Ha az ember kicsit elkalandozik, nem is biztos, hogy észreveszi, hogy egyik dalt egy másik követi. Emlékezetesebb nótákat írtak már bőven, amik lágyak és könnyedebbek voltak, mégis azonnal megmaradtak az emberben. Most előfordult olyan, hogy az ötödik hallgatás után sem tudtam volna felidézni pár dalból egy sort vagy egy dallamot se. Lehet, bennem van a hiba, én azonban helyenként valami keményebb, hard rockosabb dolgot is vártam volna. Korábban azért a banda írt igazi „tökös” dalokat, mint például a Rock Bottom vagy a Bangin (hogy a Slip Of The Tongue-ot vagy a Pleasure Palace-et már meg se említsem). Keménységet a lüktető, ütemes fejrázásra ingerlő Grains Of Sand hoz a lemezre, viszont ez olyan, mintha mondjuk 1988-ban született volna. Zakatol a basszus a háttérben, hibátlanul szőnyegeznek a billentyűk, Jimi Bell pedig rittyent egy hibátlan szólót. Az ő teljesítménye ismét kiváló, Dumas egyik testőrére hajazó fizimiskájával a megjelenése is impozáns a jól felismerhető gitárjátéka mellett. Kiemelném még a címadó dalt is, mint a lemez egyik fénypontját. Na, ez olyan lett, ami gond nélkül képes felidézni a régi szép napokat, azt a bizonyos fénykort. Finoman indul, félpercnyi szintetizátorjáték után csap bele a banda a lecsóba. Gyors tempója felpezsdíti a vért, a dallamok olyanok, hogy azonnal énekelné őket az ember, a billentyűjáték talán itt idézi fel leginkább a legendás Giuffria mestert, a gitár részek pedig ismét hibátlanok. Ha még két-három ilyen nótát írtak volna, hónapokig nem esne ki a lemez a lejátszóból.

Pontszám: 7