Halestorm: Into The Wild Life

írta ProblemChild | 2015.04.21.

Megjelenés: 2015

Kiadó: Atlantic

Weblap: 

Stílus: Hard/modern rock

Származás: USA

 

Zenészek
Lzzy Hale - ének, gitár Arejay Hale - dobok, vokál Joe Hottinger - gitár, vokál Josh Smith - basszusgitár, vokál
Dalcímek
1. Scream 2. I Am the Fire 3. Sick Individual 4. Amen 5. Dear Daughter 6. New Modern Love 7. Mayhem 8. Bad Girl's World 9. Gonna Get Mine 10. The Reckoning 11. Apocalyptic 12. What Sober Couldn't Say 13. I Like It Heavy 14. Jump The Gun (bonusz) 15. Unapologetic (bonusz)
Értékelés

Még dal se szólt, már a setlist meg az albumcím plafonig pakolta az elvárásokat. Nyomás a Vad Életbe, Apokalipszis, Rossz Lányok Világa, Leszámolás, Új Modern Szerelem, Én vagyok a Tűz… jobb se kell. És mivel a banda eddig mindet zsigerből csinált, aligha volt kétséges, hogy most tövig tolják a rock ’n’ rollt. Azt viszont nem tudtam, hogy rám szabják a lemezt. Masszívan. Oké, az Amen fenomenális, az Apocalyptic maga a vágy, az I’m the Fire pedig szabadjára engedése óta olthatatlan, erre mégse készültem fel. Srácok, ez ’Wild Life’ annál is jobb lett, mint amit vártam.

Nem mondom, akadt bennem némi félsz (kilengett a para-méter). Hale-ék jó ritmusban porciózott infói közt hamar helyet kapott az Anyahajó, egy soksávos szalagos magnó, amire minden részt együtt toltak rá, megőrizvén a banda erejét. Remek, mondhatnánk, de mostanság ez szinte divat, hallottunk is párszor (pl. Foo Fighters: ’Wasting Light’), a csoda viszont rendre elmaradt, csak jöttek ki az „ez majdnem olyan, mint a ZZ Top” lemezek. Szerencsére Lzzyék, ezt is úgy használták, mint mindent: saját magukra szabva.

És bátran. Az első szám első másodpercei már tisztába rakják a dolgokat: a Scream úgy halestormos, hogy kanyarban sincs az „asszem ez vó’t má” érzés. Lüktető (ez a szó lesz még néhányszor), dühös, energikus, ráadásul úgy marad egyben, hogy igazából fogalmad sincs, mi fog történni a következő ütem végén. Lassú kiállás 2 percnél? Oké, rakjunk bele valami kis zsírt! És máris jön jobbról olyan tördelt-szétbitelt gitárhangmaradvány, amit még Skrillex is óvatosan használna fel. Pofátlanul passzol a dalba, de mire felfognád ezt az egészet, Lzzy rekesztett sikolyától már padlóra szakad az állkapocs. Rögtön ezután Arejayt ráeresztik a dobra, aztán bejön billentyűn egy hangszín (bárhol máshol utálnám), majd… de hadd ne soroljam. Mindez egyrészt 20 sec alatt, másrészt sehol sincs benne a zsúfolt, sznobkomplex, technikát fényező érzés. Ahogy egy korcsolyás mondaná: egyszerűen csúszik. És az egész lemez ilyen. Emellett mindig más.

Nem szándékolok libasort tartani, következőnek mégis a második számot jelölném meg, részint mert a lemezen gyakorlatilag összeúszik-fonódik ez a két track (ahogyan néhány másik is), másrészt alkalom, hogy elmondjam: ez egy Album. Nem tudom –szerintem ők sem – milyen koncepcióra húzták fel a lemezt, de a számok eleve nem kis jósági tényezőjén hatványokat dob, ahogyan egymás után jönnek. Az I am the Fire precízen kattan a hangulatvonalba, sokkal jobban fog az eleje („Am I brave enough?”), mintha magában hallgatnám, nincs az a háromütemnyi hiányérzet sem a refrén elején. És Lzzy hangja… ami ennek a csajnak a torkából kijön, ahogyan kijön, és amit okoz, akkor is szerelem lenne, ha állábas pszeudo-polipként szíriuszi planktonzöldben énekelné ezeket a dalokat. Szerencsére nem zöld, ráadásul – örömtűz és aranytoll – respekt, hogy  a „fire” után végre, végre nem „desire” (pop-rock giccstár, első fejezet, első sor) jön a következő sor végén.

Ennyi jó után jöjjön kis rossz: én. Sötét titkom kitárom: imádom a kora 90-es évek zenéjét. A popot is. Így veszek el tehát végérvényesen Dear Daughter énekes-zongorás intrójának első percében. Srácok, mintha Lzzy beemelt volna hangjába mindent, ami miatt Sophie B. Hawkins dalait fényesre hallgattam… és megspékelte volna Halestorm-karccal. A gitárszóló is tökélyben hozza a hair metal balladák lebegős, szellős, térrel teli érzését. És – noha angoltudásom legjobb esetben is csak közepes – a szöveg, Lzzy  átélt énekével (és a közeli mikrofonozással… hangmérnök bácsi, szeretünk!), úgy dobott rám libabőrt, hogy közben esküszöm, soha nem voltam kislány anyukám karjaiban! Valami nagyon pozitív dolgot kapott itt gyermeki énem kromoszómáinak X fele. Azt pedig már csak félve merem leírni, hogy az outró gitárjáról a Break It Up legjobb része ugrott be… (És én azt is szeretem! Üssetek!)

A ’90-es bélyegző amúgy nem kevés dalra nyomható a lemezről. (Jó zenéket hallgatnak Hale-ék, na!) A New Modern Love lazán hozna egy Billboard top 10-et az múlt évezred végének azon idejéből, mikor még írták, és nem vágták a zenéket, az autotune pedig még káromkodás se volt. Igaz is: hogy mekkorát dob egy lemezen, ha nem pakolnak semmi szart (már bocsánat) az énekes hangjára, az leírhatatlan. Dacára a bátran – és kreatívan – használt effekteknek, a lényegi részeket egyben vették fel; ha Lzzy rontott, kezdhette szépen elölről. Ettől a lemez viszont brutálisan emberi lett. A New Modern Love, noha lassú (lassúbb), komoly energiákat mozgat meg, izmos lüktetése van, és a teljesen váratlanul, mégis dalba illően használt ötletek (1:58-nál pl. egy repeater) nem engedik leülni. Az albumon végigvonul az érzés, hogy mindig történik valami. Így hiába több a ballada(-féleség), a lemez nem unalmas, nem monoton, főként nem enervált. (Ezen hasalt el Bon Jovi ’Crush’-sa.) És hozzátenném, a ‘Wild Life” ötven percben tizenöt dal sorakozik, és egy se töltelék!

Ballada – de milyen jó – a Bad Girls World is, mégis tud valami újat adni, ami még nem volt. A szövege jó (ez szinte minden Halestorm-számra igaz), Arejay meg meglepően nyugton marad a dobok mögött (azért ez ritkább), és az egész dal úgy energikus, hogy közben tengerként ringat. Hale-ék a szám közepén nem átallottak belerakni egy kis csöndesen beszélős-gitározós hangjátékot – ez megint 20 évvel ezelőtt volt gyakori –, csak mert egyszerűen kellett oda. Joe gitártechnikusát pedig valaki vendégelje meg egy jófajta kisüstire, mert amilyen jó hangzásokat produkál a – szintén dühítő módon jó és kreatív – gitárosnak, az iskola. A sound, ha kell, koszos, ha kell, karcos, ha kell, szálló. És nagyon jó!

Hogy az Unapologetic lassú, vagy gyors, meg nem tudnám mondani, csápolni, headbangelni épp úgy lehet rá, mint felkérni azt a frankó kis vöröst a koncerten. Leszámítva, hogy a dal – újfent – úgy szól egy éjszakáról, ahogyan nem nagyon írták még le, meg hogy a végére nem lesz egyszerű ringani rá, mert beindul. Egyébként azt se könnyű eldönteni, ez most magányos dal, vagy sem.

Nem kérdés ugyanez viszont a The Reckoningnál. Iszonyúan adja a magány érzését. És megint: egy lassú dal, csordultig energiával. Lzzy áll egy viharban, esőtől csatakos haját csapkodja a szél, énekli a dalt az éjszakai villámokba. A refrén eleje egy kiáltás, de annyira, hogy – bár fogalmam sincs, miért, kinek, kiről, de – együtt kiáltok vele, ránk omlik a magány. Nyilván rommá hallgattam az albumot az elmúlt egy hét alatt, de ez a rész még most is végigfut rajtam… pestiesen szólva: nagyon adja.

Az ’Into The Wild Life’ – de igazából bármelyik Halestorm-album – rengeteg hatást emel be (és ez  itt most nem konkrét lenyúlás eufémizmusa), és miután megragad a zenéjük, azok a stílek, amiket máshol legfeljebb elismernék (na jó,  ez már eufémizmus – konkrétan a „jó, de le se szarom”-ra) itt sem érintenek meg annyira. Ilyen volt az előző lemezen a Mz Hyde, ami rohadt jó szövege ellenére nekem egyszerűen túl szögelős volt. Szerencsére ezen a lemezen nincs kimaxolt kettőnégy, viszont pl. a kifejezetten technikás Sick Individual – talán épp komplexebb mivolta miatt – aligha nekem szól. A középrész persze beránt, és imádom azt a koszos gitárhangzást is, de valahogy nem teljesen az enyém. A What Sober Couldn't Say-t indító rockorgona is kibillent a hangulatból, sőt, az igazat megvallva elfog egy amolyan „ezzel most mit kezdjek” érzés. Szerencsére az ének hamar visszahoz, de még mindig elég kint vagyok a dalból ahhoz, hogy el tudjak töprengeni: ezek a srácok és ez a csaj mit tud még úgy játszani, hogy az egyszerre maradjon eredeti stílusban, egyszerre legyen halestormos, és egyszerre legyen benne valami tökös rock ’n’ roll?

Tulajdonképpen bármit. Példa erre az I Like It Heavy. A pennsylvaniai négyesfogat feltalálta az üvöltő bluest. Szerencsére a bús hangulatot kihagyták a receptből, így maradt egy amolyan belevaló, dögös  verze, és egy hihetetlen, üvöltve/rekedten éneklő refrén… Azt az „ooooaooh”-t, srácok… szerintem régi AGFA szalagról, visszafelé játszva egy dübörgő vízesés mögül is elsőre felismerném. És mivel a szám eleje Joan Jett szemtelenségével lett felénekelve, a vége pedig Joplin dallamos „szomszéd lány énekel a spájzban” hangulatában szól (Oh Lord, won’t you buy me, a füstös szafaládé), meglepődés helyett már csak konstatálom, ez a nő bármit tényleg el tud énekelni.

Hasonló műfajú – ráadásul szomszédos – dal a Jump The Gun is. Faékegyszerűségű szerkezete ellenpontja a lemez kidolgozottabb dalainak. Tulajdonképpen egy dirty rockos klubnóta. A bandának van honnan meríteni, a „befutást” jelentő ’Halestorm’ 2009-es megjelenése előtt ez a csapat mintegy 12 évig (!) járta a klubokat, és lenne rá egy kisebb mennyiségű kerítésszaggatóm, hogy Lzzynek, Arejay-nak, Joe-nak és Josh-nak is tudnék 10-10 használati tárgyat mondani, amit előbb találnak egy random szállodai szobában, mint otthon. Visszatérve a dalra: nagyon jól szól! Lehet, a felvételi módszer (lásd fent) teszi, de működik a kémia, egy ilyen (egyébként bónusz) dalhoz pedig más nem nagyon kell.

Ugyanennek a vonalnak a kidolgozottabb változata a Gotta Get Mine. A kémián túl ebben már van király riff, állat gitárhangzás, közönségvokálos refrén (ez a csordás na-na-na a Daughter of Darkness óta megy náluk), szinte köpködősen dühös ének („Get the fuck out with my legacy”), és olyan dobhangzás, mintha Arejay egy jól szituált lakótelepi betongarázsban ütné azokat a bőröket. Itt jegyezném meg, hogy a Hale testvérek ugrálósabb tagja is odatesz a lemezen, az AC/DC-sen egyszerű témáktól (amik bármilyen fura, de a ritmusszekción állnak vagy buknak) a pattogós „modern rockig” leüt mindent, adja magát, és sehol nem esik túlzásba. És ha már a hím-tagokat vesszük sorra, Joe és a gitárja szintén mindenhez képes hozzátenni, legyen az ballada, vagy épp darálós zúzda.

Példa ott a Mayhemben. Az a jó kis dempfelt darálás a refrén előtti bridge-ben… ínyenceknek való. A dal maga nem újdonság, a tavalyi koncerten anno játszotta a banda, ott írtam le, hogy ezzel a címmel nem lehet kulturált számot írni. Már az eleje olyan súlyos, hogy rendszerszinten kapcsolok tőle pogó-üzemmódba. Ezután hagy kicsit pihenni, majd beindítja a darát, és a nyakizomfejlesztő gyakorlatokat. Bevallom, a második refrénnél úgy éreztem, kéne most valamit dobniuk, mert ez így már kicsit repetitív lesz. Hát dobtak! Kezdve azzal az üvöltéssel/sikollyal, ami Lzzyből kijön –fogalmam sincs, hogy orgazmusa van, vagy elkárhozik épp… esetleg mindkettő –, erre egy olyan riff-szóló párosítás jön, amire tízkilós népszava-kalapáccsal a kézben lehetne szétfejelni-rúgni-ütni közepesen elhanyagolt nehézipari gyártelepeket. És ez csak jobb lesz.

Az album egyik csúcspontja vitathatatlanul a már megklipesített Apocalyptic. Már a riffje is hasítja, tépi le a szövetet, a verze ritmusa konkrétan egy dühös-szerelmes elvevős-odaadós szeretkezésé, ez vált át hátszétkarmolós refrénné, a szövege pedig duplakarikás, felkiáltójeles 18-ast érdemel. Tulajdonképpen nem tudom, hallottam-e ennél beindítóbb dalszöveget. A belső rímek, a hangsúlyozás grammatikai területre viszi a közszeméremsértés fogalmát, Lzzy a szokott – vagy annál is nagyobb? – átéléssel énekel, ergo: a dal kvázi bárkit hanyatt lök az ágyon. „I give you one last night, so make it twisted” Nem tudom, kit karmoltak össze a dalszövegben, de nagyon lennék a helyében.

„Legjobb szám” vagy „húzónóta”: egy ilyen albumnál nem nagyon beszélhetünk ilyesmiről. Hogy nálam éppen az Amen a kedvenc, annak oka valahol a fejrázós tempó, a telitalálat szöveg, a jó dallam környékén van, esetleg ott, hogy az egész dal kicseszettül, túltekerve, lepadlózva fuckin’ rock ’n’ roll (yeah!). Mert ez akkor is a mi utunk, bárhogy, de erre fogunk menni, tehát a sors/kaporszakáll/bármi

akár el is takarodhat előlünk. Ahogy a suliban tanítják: beszólunk az Arcnak. Megtörtént. A második versszakot külön imádom, azt a fejrázós, fal- és bilincsrepesztő refrént pedig a világ végéig tudnám hallgatni… és még azután is tombolnék rá.

U.I. #1: Köszönet a Halestorm Hungary csapatának az információkért és az albumért.

U.I. #2: Akit érdekel: Lzzy gitárja és pedálja, erősítője. Érdekes, hogy ugyanúgy keveredik a régi és az új, mint a Halestorm zenéjében. A tradicionális JCM-800 (Slash kedvenc erősítője) előtt a pedálok alig ismertek, vagy olyan elvetemültek, mint az EHX POG orgonaszimulátor. És még nem is beszéltünk Lzzy kétnyakú gitárjáról, aminek alsó nyaka bariton drop A-ra van hangolva…

Pontszám: 9