Holy Hell: Holy Hell

írta Adamwarlock | 2009.07.25.

Megjelenés: 2009

Kiadó: Magic Circle Music

Weblap: www.holyhell.com

Stílus: heavy metal

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

Azt kell mondanom, eddig ennek a lemeznek a kritikáján gondolkoztam a legtöbbet. Agyam fogaskerekei azon csikorogtak, hogy vajon mit is tudnék í­rni egy ilyen alkotásról. Beollózhatnám a Wikipedia-ról az ide vonatkozó információkat, és már beljebb lennék, de a kedves Olvasót nem hiszem, hogy az kötné le, hogy a Holy Hell egyszer eljátszotta egy fesztiválon tavaly Dio-tól a Holy Diver-t. A 2005-ben alakult együttes debütáló albuma egy élvezetes zenei élmény. Ám nem több. Nos, az ilyenekről a legnehezebb í­rni. A nemrégiben elemzett Burning Starr - Defiance koronghoz hasonlóan, a Holy Hell is a Manowar kovácsműhelyének üllői és kalapácsai közül került ki, a produceri székben Joe DeMaio-val. Egy másik tagja az USA-power bandák ősatyjának is erősí­ti a ,,Szent Pokol" legénységét, mégpedig Rhino, aki 1992-1995-ig volt tagja a Manowar-nak, és 2008 óta mint beugró működik közre a banda koncertjein. Ennyit a száraz tényekről és történelmi háttérről. A Holy Hell stí­lusa nagyjából átmenetet képez az USA-, és az Euro-power bandák világa között, ami nagy előnyére vált. Először is, ha pusztán a műfaj tengerentúli vonulatát veszik alapul, szerintem egy női énekes elég rossz választás lett volna, ám í­gy, hogy muzsikájukba belekeverték az öreg kontinens power metal hagyományait is, egy különleges hangzású anyagot kaptunk. A dalok meglehetősen változatosra sikeredtek, aminek külön örülök, mert sok fiatal banda képtelen kitörni saját egysí­kúságának ördögi köréből, aminek következménye, hogy két album után rendszerint elnyeli őket a süllyesztőnek titulált mélység. De ezek után a Holy Hell nem fog erre a sorsra jutni, mivel első lemezükön találunk rohanó power témákat, nyugisabb balladákat, nagyí­vű epikus műveket, valamint olyan riffeket, melyek már ismerősek lehetnek sokaknak a Manowar munkásságából (persze nem koppintásról beszélek, hanem egyszerű mosolygásról, amikor ezen részek közben eszembe jut, hogy ki is a producer...). Dalszövegeik a szokásos vallásos-fantasy-s témákat járják körbe, ami kicsit már lerágott csont, de még nem jutottunk el arra szintre, hogy herótot kapjunk tőlük (majd pár év múlva...). Kicsit levon ezen értékekből, hogy az album több mint egy óra hosszú, úgyhogy nagy levegőt, ha egy falatra akarjuk elfogyasztani! Joe Stump, Jay Rigney támogatásával nagyszerűen teljesí­t, amit tőle ennyi év és tizenöt kiadott lemez után el is várok ( a Guitar One Magazine szerint a fickó a hatodik leggyorsabb kezű pengető a világon). Riffjei kemények, szólói iskolaértékűek, úgyhogy a gitárjátékra nem lehet panasz. Rhino keményen püföli a bőrt, ami ugye a műfaj sajátosságai miatt egyszerűen elengedhetetlen. Szerintem az ő játéka jelenti az album égkövét, úgyhogy tessék csak odafigyelni rá! Francisco Palomo szintetizátorjátéka kellemes ugyan, de csak aláfestésként szolgál a lemezen, ettől függetlenül kivetni valót nem találok benne. Hátra maradt még énekes pacsirtánk, Maria Breon. A hölgy hangjáról semmiféle rosszat nem mondhatunk, tökéletesen eldalolja a magáét. Külön kredit jár neki, mert egy igencsak férfias hangzású zene mellett kell helyt állnia a csapat egyetlen ösztrogén termelőjeként. Sok női énekes az én í­zlésemnek a közelébe sem kerül. Vagy nyavalyognak, vagy nekiállnak áriázni, legrosszabb esetben elkezdenek férfiasan énekelni, amitől dobhártyáim sí­rógörcsben indulnak meg rohanva az agyam felé (kellemetlen élmény). Nem szeretnék neveket emlí­teni, hogy kikre gondolok, mert biztosan sokan megsértődnének, hogy kedvencüket illetem rossz szóval... Tehát Breon kisasszonynak sem sikerült elrontania az összhatást, sőt! Kicsit Madonnás hangfekvésével és igen erős hangszálaival sikerült ehhez a muzsikához idomí­tani a gyengébbik nem adottságait. Joe DeMaio munkája azonnal üvölt a lemezről. A Burning Starr-ral szemben, a hangzás itt tökéletesen rendben van. Biztos Manowar-ék nem láttak a női vokálos powerben akkora konkurenciát, mint az epigonjuknak számí­tó Jack Starr projektben. Végül arról í­rnék, hogy miért volt nehéz az albumról végleges véleményt kialakí­tanom. Nagyon szerettem volna ezt a lemezt szeretni. Számtalanszor meghallgattam, és nem találtam semmi igazi negatí­vumot a dalok között, ám még a sokadik hallgatásra is hiányzott egy nüánsznyi eredetiség. Mikor érezzük, hogy az étel kitűnően van elkészí­tve, de egy icipicit sótlan. Ez persze nem von le semmit a korong értékeiből, mindenkinek csak ajánlani tudom, és biztos vagyok benne, hogy a folytatásban a fűszerezés tökéletes lesz.

Pontszám: 7