Jack Starr's Burning Starr: Defiance

írta garael | 2009.07.14.

Megjelenés: 2009

Kiadó: Magic Circle Music

Weblap: www.jackstarr.com

Stílus: heavy metal

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

Bevallom, Jack Starr neve csupán a tudatalattimban elhelyezkedő "másodlagos memóriámban" jelzett valamit, a mintha hallottam volna róla már, de hogy hol... kezdetű panelben. Oda se neki, hiszen miért is van az internet, pár kattintás, majd ha fejemet a falba nem is verve, de nagyot csapva rá gyúlt fel az a bizonyos villanyégő a képzeletbeli szövegbuborékban, mint anno dacumal Aladárnak a Mézga családból, ha megjött az ihlet. Jack Starr abban a Virgin Steele-ben kezdte ugyanis a pályafutását, melyet egy amolyan underground zseni futtatott aztán ha nem is világhí­r, ám mindenképpen az általános megbecsülés és tisztelet felé. Aki nem ismerné a csapatot, melynek mozgatórugója a megaénekes David DeFeis - kinek hangja King Diamondéhoz hasonlóan nem nélkülöz némi extrém jelleget - annak csak annyit: képzelje el a Manowart a szövegi klisék és panelek nélkül, egy klasszikus zenén felnőtt szakember VALÓBAN szimfonikus ihletésű ötleteivel mixelve, ahol a "barbár romantikát" hol egy eposzba ( Iliász), hol egy komplett metal operába ágyazva tárják a nagyérdemű elé. Ha meghallgatjuk az együttes virágkorának albumait, egyből leesik, hogy a Manowar honnan merí­tette az ötletet a kezdeti, panteisztikus, doomolós világ elmúltával a slágeres, himnikus indulók megvalósí­tásához: a Virgin Steele azonban nem állt meg azon a ponton, ahol a Eric Adamsék, és túlfejlődve az egyszeri metalfan - félreértés ne essék, jómagam is közéjük tartozom - befogadóképességén, olyan grandiózus, divatos szóval kissé modoros univerzumot teremtettek, ahol szerintem már gyakran elveszett a lényeg, és a fonál, mellyel követni lehet a zenei eseményeket. Az, hogy a Virgin Steele nem futott be a Manowaréhoz hasonló karriert, egyrészt a túl intelligens megközelí­tésnek, másrészt DeFeis érthetetlen ragaszkodásának a gyenge - mit gyenge, egyenesen pocsék - hangzáshoz volt köszönhető, meg hát annak a produceri, menedzselési, imázsteremtő képesség hiányának, ami a testvércsapatot a csúcsig repí­tette. Jack Starr az első két Virgin Steele album sikere után úgy gondolta, hogy meg tud állni a lábán egy zenei zsarnok szipolya nélkül is - DeFeis nem éppen a kooperációs tulajdonságairól hí­res - , és otthagyva a bandát szólókarrierbe kezdett, szépen el is tűnve a süllyesztőben, ahol esetleg néhány ezer ősfan tudta csak, hogy hol szólóban, hol kvázi szólóban, többé kevésbé a jelen felállásban, de alkot még a mester. A biográfiát tanulmányozva történt ugyan egy kí­sérlet a reunionra, ám a próbálkozás csak pár demót, illetve a VS történelem egyik legtökösebb szerzeményét, a The Choosen One-t eredményezte, melyet DeFeis szerencsére nem engedett a feledés homályába veszni, és a 2002-ben újrakiadott The Book Of Burningen a mestarizált, és új szerzeményekkel tuningolt lemezen a hallgatók részére bocsátotta. Eme kissé hosszúra nyúlt bevezető után nézzük is, mit tartalmaz az új korong - gondolom, nem nehéz kitalálni, hogy a gitáros nem váltott nu metalba, és azok, akik szeretik ezt a hősies, pátosszal teli, archaikus amerikai heavy metalt, minden bizonnyal kedvtelve fogják fogadni a Defiance-t is. Nem véletlen, hogy a Manowar által istápolt Magic Circle Music égisze alatt jelent meg az album- szimpatikus gesztusként felvillantva a szegény rokon felkarolásának tipikus példáját. Érdekes eredettörténeti kutatásnak lehetünk fültanúi, hiszen a felhangzó szerzemények olyan erősen idézik a Manowar világát, hogy akár lopást is kiálthatnánk, ha nem tudnánk, hogy Starr már 1979-ban is ezt a zenét játszotta. Van itt minden, mit az egyszeri 'owar fan szeme-szája megkí­vánhat: doomolós, ősriffel felvezetett és "klasszicista" gitárszólóval megspékelt nagyepika - Black Clouds and Thanos, indián "szellemidézéses" metal sámántánc-Indian Nation, Eric Adams torkára kí­vánkozó orbitális sláger- Once And Future King, és speedelős csatába hí­vó himnusz -The King Must Die, valamint egy amolyan kakukktojásként a Ritchie Blackmore's Rainbow Catch The Rainbow-jának ügyes és hangulatos feldolgozása. Starr persze remek gitáros, kinek a szakma ott van a kisujjában, kezdve a bluestól - van egy ilyen irányultságú projectje is - a rockon keresztül a heavy metalig, ráadásul nagyon érzi a dalkészí­tés metódusának a fanok által elvárt módját.

Pontszám: 7