Jayce Landberg: Break The Spell

Nos, vajon melyik előadóművész jut eszébe a kedves olvasónak a borí­tó kompozí­ciójáról és a logóról? Igen, talált, George Corpesinger Fisher, a Cannibal Corpseból...Ja, nem is, hiszen ez a kardként - pszichológusok szerint fallikus szimbólumként - funkcionáló gitár a lángokból kiemelkedő - és vélhetően a világot a muzsikával megmentő ( vagy éppen azzal tűzbe borí­tó?) hős kezében bizony ismerős lehet egy Yngwie Malmsteen nevezetű úriember lemezeinek korábbi borí­tóiról, nem beszélve a feltüntetett hős nevének betűtí­pusáról: itt bizony lopkováriról van szó, méghozzá nem is amolyan rafinált, áttételes kis csórásról. Jayce Landberg olyan művészi pökhendiséggel meri felvállalni a hasonlóságot a heavy metal felkent gitárvirtuózával, hogy ez csak két dolgot jelenthet: vagy sarlatán a faszi, vagy olyan tudás birtokában van, mely vetekszik Malmsteen mesterével, ráadásul ha megemlí­tem a lemezt feléneklő vokalista nevét - Göran Edman -, még azok is a fejüket ingathatják, kik számára a zenei klónok nem ütköznek (metal) törvényi tilalomba, és századszorra is kedvtelve hallgatják a kedvenceiket utánzók hősies paneleit.

Nos, meg kell, hogy nyugtassak minden szí­vhez kapkodó fantársamat: Landberg természetesen fantasztikus gitáros, ki az ebben a stí­lusban szinte prior követelményként előí­rt klasszikus zenei háttérrel maga mögött szórja a neobarokkos gitárfutamait, ráadásul dalkompozí­cióban gondolkodva, csak annyiban tolva magát előtérbe, melyet megkövetel a haza. Talán éppen ebből is fakadóan - hiszen a gitáros Svédországból származik, ám élete nagy részét Svájcban töltötte - az általa előadott muzsika jóllehet, a Malmsteen-i világ minden jellegzetességével rendelkezik, árnyalataiban bizony képes meglepni a neoklasszikus veteránokat is. Hol egy kis rockos, musicales hangulat, hol egy kis AOR, de a figyelmes hallgató még egy kis Queenes profizmussal is meglepheti magát, ha megfelelő elánnal hallgatja a felcsendülő szerzeményeket.

Sajnos mivel nem vagyok igazán gitárszakember, nem tudom teljes biztonsággal kijelenteni, hogy hősünk megkötheti vajon Yngwie cipőfűzőjét, ám abban biztos vagyok, hogy dalí­rási képességei megközelí­tik a példaképét. Bizony, itt már első hallásra is megjegyezhető himnuszok sorakoznak egymás után, melyeket a gitárjátékból eredő progresszivitás nem taszí­t muzikális szofisztikába. Nekem különösen a lassabb, témakifejtősebb számok tetszenek, ezeket Göran a megszokott profizmussal képes érzelemmel megtölteni, vokalizálása kellemes összhangban van a vezérfonalat képviselő néha szinte szentamentalizmusba átcsapó instrumentális játékkal.

Természetesen vannak pillanatok, melyeket korábban már hallhattunk másoktól, ám - szerencsére - a szí­ntér annyira telí­tett ezzel a műfajjal, hogy ha a lejátszható hangok permutációjában is gondolkodunk, minden bizonnyal kisebb számot kapunk, mint ahány dal született a gitárhősök által.

Az albumon a várhatóaknak megfelelően két instrumentális mű is helyet kapott, melyekben Joyce is megmutathatja, hogy mestere az érzékeny hokinak, s kamaszkorát minden bizonnyal nem a furulya igazgatásával töltötte.