Raven: Walk Through Fire

írta Kotta | 2009.07.11.

Megjelenés: 2009

 

 

Kiadó: King Records

Weblap: www.ravenlunatics.com

Stílus: heavy metal

Származás: UK

 

Zenészek
John Gallagher - ének, basszusgitár Mark Gallagher - gitár Joe Hasselvander - dob
Dalcímek
Intro Against The Grain Breaking You Down Under Your Radar Walk Through Fire Bulldozer Long Day's Journey Trainwreck Grip Running Around In Circles Hard Road Armageddon Attitude Necessary Evil Space Station #5
Értékelés

Előre is elnézést kérek, ha kissé elfogult leszek ezzel a bandával, de a '80-as évek második felében nagy kedvenceim voltak, logójuk a farmerdzsekimen (naná, letépett ujjú, hogy nyáron is hordani lehessen, télen pedig kényelmes legyen a bőrjakó alá) és az iskola-szütyőn is előkelő helyet foglalt el, a számtalan kitűzőről nem is beszélve. Első lemezükön volt némi csapkodás ugyan, de a '82-es Wiped Out már felvillantotta zsenialitásukat: megvolt bennük a Motörhead lendülete, de a NWOBHM krémjével karöltve szépen eltávolodtak a blues-os, rock ‘n' roll-os pengetéstől, elérhetetlen érdemeket szerezve a heavy metal eszközkészletének, sablonjainak megalkotásában. Az egy évvel később megjelent All For One pedig - ma már - egyik klasszikusa ennek a stí­lusnak, masszí­van be is betonozta őket a másodvonalba. A '84-es Live At The Inferno hű lenyomatát adja az energiabombának, ami ezt az együttest élőben jellemezte, ezáltal az egyik - általam ismert - legjobb metal koncertlemezzé avatva azt. Az együttest egyébként '75-ben alakí­totta a két Gallagher tesó, de csak az őrült dobos, Rob “Wacko" Hunter csatlakozásával (1979) alakult ki a végleges felállás. Rob '88-ban távozott, valószí­nűleg a megváltozott zenei irányvonal nem fért már össze az í­zlésével. Történt ugyanis, hogy a kezdeti sikerek hatására leszerződtek egy nagykiadóhoz (Atlantic), akik nyomására kommerszebb hangvételű albumokat jelentettek meg a '80-as évek második felében (még székhelyüket is áttették Angliából New York-ba). Helyére érkezett Joe Hasselvander a Pentagramból, és vele együtt a visszakanyarodás is a kezdeti hangvételhez. A '90-es években persze csak vegetáltak (mindössze 3 lemezt adtak ki), jórészt Japánra fókuszálva küzdöttek a túlélésért, ráadásul 2001-ben John Gallaghert súlyos baleset érte - í­gy bár hivatalosan sosem oszlottak fel, 8 éves pihenő után tértek most vissza ezzel a produkcióval (a 2001-es One For All után). A nemrég megjelent Loudness recenzió után azért kissé félve vettem kézbe a Walk Through Fire-t. Az igazat megvallva, bármennyire is szerettem őket anno, a ‘90-es években bizony nyomukat vesztettem. (Néha elgondolkozom azon, mi a fenét csináltam én abban az évtizedben, de aztán gyorsan emlékeztetem magam: életciklusom abba a szakaszába értem, ami az előléptetés-költözés-gyerek tetszés szerint ismétlődő ciklusával í­rható le, és amelynek ismertetőjegyei: egyre kevesebb foci és idő zenehallgatásra, illetve a baráti sörözések napi 1,2-es átlagának nagyfokú leépülése (évi ugyanennyire). Ráadásul még sehol a myspace és a youtube, azaz teljes mértékben kiszolgáltatva a kontrollált média manipulációjának, elhisszük: szeretett zenekaraink és stí­lusunk egyszerűen eltűntek a föld szí­néről...) Szóval nem igazán tudtam, mire számí­thatok ennyi év után, tartottam tőle, újabb csalódás érhet, ha netán ők is modernizálni gondolták a megszólalásukat. Az Against The Grain pattogós riffje és húzós tempója (ezt nagyon tudják), azonban rögvest eloszlatta a kételyeimet. Amikor pedig meghallottam Mark Gallagher helyenként hisztériába csapó sikolyait (ami gyakorlatilag az egyik védjegyük), egyből úgy éreztem magam, mint piromániás az erdőtűzben. Mivel zenében jelenleg szerintem valamiféle neo-barokk korszakot élünk (megszoktuk, hogy vagy a bombasztikus-szimfonikus hangzás, vagy éppen csillió sávon felvett gitárzuhatag viszi le a fejünket zenehallgatás közben), ez a fajta puritán megszólalás talán ma már nehezebben köti le a figyelmet, pedig a lemez egyáltalán nem szól rosszul. A fiúk is mindent megtesznek, hogy ezt a relatí­ve terjedelmes lemezt (14 szám) dinamikailag változatossá tegyék: ahogy azt már tőlük megszokhattuk, a speed-metal témákat középtempós zakatolásokkal fűszerezik, sőt jó érzékkel elpottyantanak egy-két békebeli (Twisted/Mötley stí­lusú) metal-himnuszt is. Szintén hagyomány náluk, hogy egyik-másik nótát doom-os, pszichedelikus témával indí­tják, ami aztán begyorsul, majd ismét lelassul, stb. A kedves hallgató í­gy általában komplett NWOBHM leckét kap a Raven lemezeken, hála az égnek, ezt a jó szokásukat most is megtartották! A Rage csinál még hasonlóan sallangmentes zenét, húzós riffekkel és könnyen értelmezhető dallamokkal. Az igazság az, hogy ezt egy klasszissal talán még jobban is csinálják. A dalok náluk egy leheletnyivel kerekebbek, a riffek egy csipetnyivel izgalmasabbak, a refrének ragadósabbak. Peavy is jobb énekes lett az évek során (kezdetben nem volt nagy különbség), meg persze nekik van egy zsenijük, Smolski személyében, aki nemcsak nagyszerű zeneszerző, de a világ talán legjobb gitárosa is egyben (nekem mindenestre a kedvencem). Szóval velük nem egyszerű felvenni a versenyt, hiszen a Ravenben nincsenek virtuózok, csak amolyan simán jó zenészek. Ezzel együtt nincs okuk a szégyenkezésre, egy hibátlan lemezzel tértek vissza, amit mindenkinek, aki szereti ezt a fajta autentikus, jelző nélküli metal zenét, jó szí­vvel ajánlok! Elég csak meghallgatni a záró a Space Station #5-ot (Montrose) , ami messze a legjobb feldolgozás, amit mostanában hallottam, hogy azonnal levegyük, mennyire érzik ezek a fiúk a boogie-woogie-t. Végül, de nem utolsó sorban, nem tudom megállni, hogy ne emlí­tsem meg a másik kedvenc zenekaromat ebből a korszakból, az Anvil-t. Legfőképpen azért, mert komoly párhuzam vonható a két együttes pályafutása között (meg amúgy a felvarrókon is egymás alatt voltak, haha): mindketten alapműveket raktak le a '80-as évek első felében és azóta is - azt a kis megingást leszámí­tva ott, a pályafutásuk közepén - sorozatban gyártják a minőségi kemény rock lemezeket. Hogy megörültünk a '90-es évek végén a Hammerfall sikerének és annak, hogy a fémzene visszatérhetett a zenei palettára - arról viszont úgy tűnik, némileg megfeledkeztünk, hogy néhány banda még a zord zenei klí­mában sem tért le az igaz útról (köztük e kettő sem), végig kitartottak eredeti elképzeléseik mellett. Ez ám a true metal, ezt még Joe DeMaionak is el kell ismernie! Ezért mindenképpen tisztelet jár, amit részemről egy szép kerek nyolcas képében rovok le.

Pontszám: 8

Legutóbbi hozzászólások