Mantic Ritual: Executioner
írta Tomka | 2009.06.21.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
A thrash metal fogalma folyamatos és sarkalatos változásokon ment keresztül a "megjelenését" követő évtizedek alatt. Ma, egy retrospektív visszatekintés során már a Venom akkori black metalját is a thrash kategóriába soroljuk, míg mondjuk egyes zenekarokat inkább a NWOBHM vagy a speed metal címkéje alá kategorizáljuk, mintsem Slayer vagy az Exodus nevével összeforrt irányzathoz. Az évezredforduló tájékon kiterebélyesedő különböző metalcore mozgalmak sem könnyítik meg a problémát: a deathcore vagy a thrashcore fogalmak mára ugyanolyan elképzelhetőnek tűnnek - sőt, néhol használatosnak is - az egyébként elég szűk mozgástérre korlátozódott stílus és a mindent ellepő trend szimbiózisának köszönhetően. Ráadásul a "poszt" vagy a "modern" jelzők is elterjedtnek számítanak a Lamb of God, a Chimaira vagy a God Forbidhoz hasonló produkciók jellemzése során, hogy megkülönböztessék a 80-90-es évek aranykorához képest eldurvult vagy éppen felhígult produkciókat. Ez a rövid "fogalomtörténet" is jól rávilágít arra a sajnálatos tényre, ami a különböző "alműfajok" létrejöttének hátterében áll: az old school thrash metal bizony szép lassan lemorzsolódott az élvonalból, még a metal színtéren belül is inkább az underground szférába szorult, és csak néhány olyan újjáéledt legenda képviseli kitartóan, akiknek a neve menthetetlenül összeforrt a stílussal. Ám tagadhatatlan, hogy az utóbbi években a változás halovány szele is megcsaphatta a thrash ínyencek orrát, hiszen az olyan fiatal - és nagyobb kiadók által felkarolt - bandák, mint a Bonded By Blood (milyen beszédes név!) vagy a Fueled By Fire egy "thrash revival", amolyan újjászületés első hangjait produkálják. Ezt a sort erősíti a - "természetesen" - amerikai Mantic Ritual is, akikre szintén felfigyelt a Nuclear Blast. Az együttes még Meltdown név alatt 2007-ben kiadta Executioner c. debütáló lemezét, amely a nagyágyúval kötött szerződés után 2009-ben újra napvilágot látott: ezúttal már az új zenekarnév alatt vették fel újra a korongot, hogy jobb körülmények között szabadíthassák azt rá a különböző core-os (igen, kóros) trendektől szabadulni vágyó thrasherekre. A pennsylvaniai srácok életében bizonyára kitörölhetetlen traumát okozott, amikor konstatálták, hogy a 80-as évek után két évtizeddel kénytelenek digitális-virtuális korongba beleírni karcos fémzenéjüket, ahelyett hogy tisztességes lázadó metalosok módjára másolt kazettákon osztogatnák a haveroknak agressziót desztilláló zenéjüket. Ilyenkor szokás elsütni azt a kritikusi közhelyet, hogyha a zenekar tagjai pl. Ulrichékkal párhuzamosan indulhattak volna el a metal történelem hajnalán (na jó, reggelén), akkor ma már a stílus nagyjai között emlegetnék őket. Igaz, hogy Mantic Ritual megcsinálta Kill 'Em All Vol. II-t (vagy legalábbis megpróbálta), ám így utólag már nem lehet megítélni, hogy elég kreativitás és felfedező szellem lett volna bennük, hogy később a siker csúcsára hágjanak. 2009-ban azonban biztos, hogy amit csinálnak, az inkább az eredetiség fogalmának antitézise - ám a srácok jó ítélőképességgel mérték fel, hogy amikor egy ilyen old school stílusban már minden hangot eljátszottak, akkor az elsődleges cél a szórakoztatás. Mert ennek az elvárásnak bizony ez a retro hangulatú, kellően piszkosra hangszerelt thrash metal tiráda maximálisan meg is felel. A stílus valahol a speed és a thrash metal határmezsgyéjén egyensúlyozik, elfáradhatatlan 2/4-ekkel, változatosan mocskos tónusú riffekkel, villámgyors szólókkal és a világ szemébe köpött dühödt kiabálós vokálokkal megspékelve. Mintha a korai Exciter tempóját, a Megadeth dallamosságát és a Metallica hangulatát keverték volna össze a stílus esszenciáját tartalmazó korongba. Persze mindez nélkülözi a spanyolviasz kissé kesernyés, ám mégis üdítő szagát, ám a mostanság napvilágot látó, minden áron modernkedő thrash anyagok között igazán felfrissítő ez az 53 percnyi múltidézés. Hogy a relatív hosszú játékidő ellenére ne váljon mégse unalmassá a nosztalgikus thrash orgia, arról legfőképpen Jeff Pots és Dan Wetmore gitáros/énekes gondoskodnak. Az Executioner fő erőssége ugyanis masszív gitármunkájában rejlik, a kíméletlenül sorjázó és karcos-harapós riffek vágtázó menetelésében: a lemezen ugyanis nemhogy lassú, de még középtempós szám sem kapott helyet. Ezt a letaglózó sebességet és energiahalmazt csupán kellően változatos pengetéssel lehet "ellensúlyozni", amit nagyrészt teljesít is a gitáros duó: elég csak a Thrashatonment vagy a One By One bitang játékát meghallgatni. Sajnos Adam Haritan dobosról már mindez nem mondható el, akár egy szám után is megállapítható, hogy nem éppen egy Bostaph vagy Lombardo: meg nem szűnő monotonitással veri bele a hallgató fülébe egysíkú témáit - de hát ez legyen a legnagyobb baj; a tempót mindenesetre könnyedén tartja. Wetmore énekes szintén igazodik a stílus szinte sztereotip követelményeihez, üvölt, kiabál, közben bizonyára láncdohányzik, hogy megtartsa hangjának fémes rekedtségét, sőt, néha még egy-egy majdnem-hörgés felé is elkalandozik. Szerencsére a "hitelességhez" szükséges agresszió és mérgezett harag is megvan, amivel eladhatók a dalszövegek elcsépelt klisé-fordulatai. Egyszóval: a zenekar kvázi-tökéletes retro brigád. Csakúgy, mint az első korongjuk: reméljük, hogy rendelkeznek kellő dalszerzői vénával ahhoz, hogy a felvirágoztatni kívánt stílus keretein belül maradva se váljanak unalmassá.
Legutóbbi hozzászólások