Egy este Los Angelesben: Mötley Crüe, Backyard Babies, Duff McKagan's Loaded, 2009.06.17. O2 Aréna, Prága

írta MMarton88 | 2009.06.20.

Nagyjából egy évvel ezelőtt történt, hogy a rockzene egyik legmeghatározóbb ikonja miatt szedtem a sátorfámat és egy külföldi főváros impozáns arénájába vitt az utam, hogy részem lehessen az egyetemes metaltörténelem egy darabjába egy feledhetetlen este formájában. Akkor Bécsbe utaztam a KISSért, s mit ad Isten, a történelem csaknem ismétli önmagát... /Szerkesztőségünk utazó különí­tménye indulásának pillanatáig vártuk, hogy megérkezzen az í­gért fotózási akkreditáció cseh kollégáktól, de nem jött, í­gy sajnos ezúttal képi illusztrációk nélkül kell beszámoljunk a prágai eseményekről - szerk./ Rendkí­vül izgalomba jöttem, mikor kiderült, hogy a Mötley Crüe június közepén Prágát készül a rock' n roll fővárosává avanzsálni. Terveztem, szerveztem, s június 17-én fél hat magasságában megérkeztem a prágai O2 Aréna bejáratához. Meg is lepődtem, igazából én azt gondoltam, hogy ekkor már tolongani fognak az emberek a fél 7-es kapunyitásra való tekintettel, ezzel szemben nagyjából 40 fiatal várakozott velem együtt a kör alapú stadion bejáratánál. De félelemre semmi ok, az elkövetkezendő egy órában szépen gyűlt a tömeg, s miután már ekkor találkoztam honfitárs ismerősökkel, a társaságban gyorsan múlt az idő. A beengedést nem könnyelműsködték el a csehek, 2 forgókapus jegykezelés, valamint további két "klasszikus" jegyvizsgálat is történt, sőt még fémdetektorral is átnézték az embereket, hogy se veszélyes szerszámot, se fényképezőgépet ne vigyél be. Nem csak a Mötley gondoskodott arról, hogy Prága egy estére hair metal központjává váljon, sikerült két olyan formációt betenni eléjük, akik tökéletes választásnak tűntek egy kis alapozáshoz. Backyard Babies A már több mint 20 éves Backyard Babiest eddig nem igazán ismertem. Sajnos! Tetszett a fiúk nem túl hosszú produkciója, punkos megközelí­tésű rock' n rolljuk tökéletesen passzolt a glam rock örömünneppé váló estébe. Már a kiállás is szimpatikus volt, Nicke Borg énekes/gitáros a gengszterszerkójával, már kitűnt az átlag rockerek közül, ám a tekintetet gyakran nem ő, hanem a másik gitáros Dregen vonzotta. Andy McCoyt jutatta eszembe a Hanoi Rocksból, totál agya hagyott volt a fickó, a szí­npadi figuráit nézve erősen élt bennem a gyanú, hogy nem kicsit van betintázva, mégis hatalmas elánnal, és jól tolta a számokat. De a többiekre sem lehetett panasz, nagyon egyben volt a csapat, jó kedvvel, nagy "feelinggel" játszottak, a közönség pedig, naná, hogy vevő volt a rock' n rollra! Akadtak konkrét rajongók is, akik végig hatalmas sikolyokkal jutalmazták kedvenceik produkcióját. De nem csak nekik mozdult meg a nyaka az olyan remek szerzeményekre, mint a Degenerated, vagy a számomra leginkább emlékezetes Minus Celzius. Király csapat, jó hangulat, tökéletes bemelegí­tőknek éreztem a svéd rockerek produkcióját! Duff McKagan's Loaded Az egykori Guns basszer Duff McKagan követte a svédeket a szí­npadon, Loaded nevű formációjával. Noha nem igazán mélyedtem el a srácok munkásságában eddig, legutóbbi, Sick cí­mű lemezükről nem hallottam túl sok jót. Ennek tükrében tartottam picit a produkciótól, mint kiderült nem is alaptalanul. A punkos vonal megmaradt, de mí­g eddig glames rock' n roll fűtötte át az este során felcsendülő nóták többségét, itt sokkal több alter zenei hatás bújt meg, ráadásul Duff (aki itt énekel és gitározik) eléggé egysí­kú hangja is csak tovább erősí­tette ezt a vonalat. Érdekes módon a nézőtér már jobban megmozdult Duffék alatt, s noha összességében nem tetszett annyira a zene, mint a Backyardé, nekik is akadtak jobb nótáik, melyek a helyenként már Placebot idéző borzalmakból visszarepí­tett minket rock' n roll országba. Mivel most láttam először élőben Duffot, eléggé meglepődtem, hogy micsoda egy magas és vékony legény, a mozgást nem vitte túlzásba, de egy-egy mosolyt hébe-hóba megeresztett felénk. A fizimiska alapján első ránézésre akár ikreknek is tűnhető Jeff Rouse basszer, és Mike Squires gitáros viszont rendesen kitombolta magát. Természetesen a záró nóta egy másik csapat szerzeménye volt... Duff magára kapta a basszusgitárt, s miután bohóckodtak kicsit a Welcome To The Jungle és a Paradise City dallamaival, megkaptuk a Guns 'N' Roses klasszikus It's So Easyt. Értelemszerűen itt azért már a hangulat is igencsak emelkedetté vált, a küzdőtér őrjöngött, s ha már az egész produkció (főleg zeneileg) nem mindig tetszett, legalább a vége király volt. Mötley Crüe Miután Duff távozott, leengedtek egy fekete függönyt, hogy elkészí­tsék a szí­npadot a Mötley-nek, én pedig kicsit szétnéztem magam körül. Az O2 Arena befogadóképessége nagyjából ž-e lehet a miénknek, s ez is még el volt felezve, a kör alakú küzdőtér közepén kapott helyett a méretes szí­npad. Így viszont meglepően picinek tűnt az álló rész, s mivel az este folyamán jócskán maradtak üres ülőhelyek, maximum 6-7000 ember vehetett részt az eseményen. Lehetett látni idősebb párokat ingben, 30-40 körüli anyukákat/apukákat, akiknek a gyerekkorát határozta meg a csapat, de szerencsére a fiatalság is képviseltette magát! Mivel most is sikerült megcsí­pni az első sor legközepét, körülöttem inkább utóbbiak várakoztak. Megidézve a kor szellemét, anyuci hajlakkjára rászabaduló tizenéves csajok virí­tottak valóságos frizura költeményekben, fejkendők, láncok, fém karperecek, töménytelen mennyiségű lakk, ruhának épphogy minősülő miniszoknyák, hálós, leopárd mintás cuccok, helyenként tollboa, igen kérem, ha elöl állt az ember, valóságos időutazásban lehetett része, valami ilyesmit látsz a 20 évvel ezelőtti Mötley klipekben is. Szerencsére a rock koncerteken általában katasztrofális fiú/lány arány is igen kellemesen alakult. Hogy a zene mániákus imádata, vagy az egykori szex bálványok még mindig tartó varázsa vonzotta előre a szebbik nem képviselőit, nem tudom, mindenesetre figyelembe véve a már emlí­tett ruházkodási szokásokat az estével kapcsolatban, roppant módon örültem a jelenségnek:). Féltem, hogy csalódni fogok az este során, pláne Redneck IMI kollégánk legutóbbi koncertbeszámolójának tükrében, de mikor felcsendült a Hell's Bells, tudtam, hogy itt aztán valami feledhetetlent fogok kapni. Fények le, függöny le, hisztérikus sikí­tás, és a szí­npadon állt a csapat, akikkel kapcsolatban a decemberi fiaskó után már nem igazán reménykedtem, hogy valaha is halhatom élőben a nótáikat! Mi az, hogy a szí­npadon álltak, valósággal berobbantak, s mivel? Kickstart My Heart, te jó ég, hiszen elszabadult a téboly, totális őrület lett a küzdőtéren! A fejemet kapkodtam csak a nagydarab, kopasz, esetenként részeg rock őrültektől kezdve a tini korba éppen csak belépni készülő, mégis már mindent kidobó ruhácskákban sikí­tozgató lányokig, mindenki énekelt, táncolt, kiabált, ugrált, s volt is miért! Roppant erős volt a kezdés, mire magamhoz tértem, már majd véget ért a szí­vrugdosás. A szí­npadkép is első pillanatban látványosnak tűnt, hatalmas betűkből volt kirakva a Los Angeles felirat, oldalt volt két kivetí­tő, hátul pedig egy rácsos/lámpás "fal", amin elvileg az oldalt látható ábrák jelentek meg. Más kérdés, hogy ez csak elvekben valósult meg, annyira bénán volt kialakí­tva, hogy néhány szí­nes lámpánál többet nem láttál. Mégis, elszabadult a rock' n roll, s mivel a Wild Side jött, a buli csak tovább erősödött. Van egy olyan sejtésem, hogy a koncertről nem mindenki távozott 100%ig elégedetten, ezért itt szeretném megragadni az alkalmat, hogy a negatí­vumokat megemlí­tsem, részint azért, hogy a végkicsengés a pozití­v oldalt erősí­tse, részint, mert pont az ezt követő Shout At The Devil, Live Wire, Too Fast For Love / On With The Show dalok alatt ült le nálam egy picit a hangulat és gondolkodtam el azon, hogy mit is látok. Sajnos nem volt piro, amitől azért még nem dől össze a világ, de semmi más speckó látványelemet sem kaptunk, pusztán csak a kivetí­tőkön a képek váltakozását. Az igazság az, hogy egy ekkora kaliberű bandánál valami kis spéci showt én is vártam, eleinte hiányérzetem volt amiatt, hogy nem volt semmi ilyesmi. További gyenge pontja volt a bulinak a hangzás. Nem volt orbitálisan rossz, de Mick Mars gitárjának hangjai gyakran nagyon összefolytak, volt, hogy csak Vince beszállásától ismertem fel, hogy mit hallok. Nikki Sixx is sokat konzultált technikusával, de összességében azért még í­gy is jobban szólt a buli, mint itthon a PeCsás koncik jelentős része. A harmadik elgondolkodtató dolog a zenészek voltak. Tommy Lee-ből sajnos nem sokat láttam, eléggé távol volt a szerkó, mögötte lámpák, körötte füst, amikor oda-oda néztem látványosan játszott, de nem vonzotta a tekintetet. Mindenesetre jól és nagy elánnal püfölte a cájgot, mindenképp dicséretet érdemel, ő volt a buli egyik erőssége, még ha el is bújt. Mick Marson picit ledöbbentem. Persze tudtam, hogy beteg, de élőben nagyon durván néz ki a fickó, gyakorlatilag olyan volt, mintha egy halott ember arcából készült maszkot viselne, mely arc végig rezzenéstelen volt, s ez azért adott egyfajta bizarrságot játékának, noha a keze az rendesen járt a hangszerén, sőt még egy szerintem eléggé fölösleges gitárszólóra is futotta az energiájából. Még a szí­npadot is bejárta alkalomadtán, ahogy hallottam ez azért nem mindennapi esemény nála. Rendkí­vül sajnáltam, hogy szegényt állapota miatt í­gy kell látni, mindazonáltal annak azért örültem, hogy egyáltalán látom és képes még játszani. Nikki Sixx viszont betegség nélkül volt enervált, persze pöngetett ő becsülettel, de valahogy ő sem vonzotta a tekintetet, nem mozgott túl sokat, ez viszont nagy kár. Viszont itt abba is hagyom a negatí­vumok firtatását, s ezeket is inkább csak jelzés értékként emlí­tettem meg, hogy ne érhesse szó a ház erejét... Ugyanis nekem nagyon bejött ez a buli! A fent emlí­tett hármas közt megbúvó S.O.L.A. már elindí­totta bennem a party animalt, s miután Tommy lejött, hogy csevegjen kicsit a közönséggel és kortyolhassunk Jagermesiteréből, akkora buli kerekedett, mint a ház! Elkezdődött a Motherfucker, s innentől nem tudott érdekelni, hogy van-e piró vagy nincs, nem számí­tott, hogy Nikki mennyit mozog, jöttek a gigantikusabbnál gigantikusabb rock himnuszok, mi pedig megőrültünk, ahogy az a nagykönyvben le van í­rva. Az új lemez három nótája tökéletesen beilleszkedett a klasszikusok közé, a White Trash Circus is kiemelkedő pontja volt a bulinak, de ami innentől jött...A Dr. Feelgoodról a két nagy kedvenc, a lazaságával hódí­tó Don't Go Away Mad, majd minden idők egyik legjobb rock dala a Same Ol' Situation, s nem volt megállás, gyakorlatilag szinte leí­rhatatlan az a hangulat és jókedv, ami körülöttem uralkodott. Mindenki ugrált, énekelt, a csajok sikongattak, s volt is miért, ugyanis Vince Neil az este során véleményem szerint profi frontemberként viselkedett! Jó, persze, előfordult, hogy csalt a magasoknál, de azért ilyen történt már mással is a rock történetben, én előzetesen énekileg sokkal rosszabbra számí­tottam. Ha valaki, akkor ő aztán vonzotta a tekintetet, rengeteget futott, mosolygott, kommunikált a közönséggel, komolyan, az alapján, amit ezen az estén bemutatott, ki nem nézte volna belőle az ember a tavaly decemberi húzását. Tök jó fejnek tűnt. A másik kikezdhetetlen alapja az estének a setlist volt, minden kedvencem sorra került, őrületes kiabálással hallattuk a hangunkat a Primal Scream alatt, aztán lenge öltözékű hölgyek különböző fegyverekkel a kezükben jelentek meg a kivetí­tőn, bizony ez nem lehetett más csak a Looks That Kill! De a látvány csak tovább vadult a Girls, Girls, Girls alatt, aminek elején Vince felszólí­tott minket, hogy szorí­tsuk ökölbe kezünket, s beindí­tottuk azt a bizonyos motorhangot... A Dr. Feelgoodot szememben még a kicsit gyengélkedő hangzás sem tudta tönkretenni, sőt, ugyanolyan mámoros őrjöngésben s eksztatikus kiabálásban sikerült végigélvezni, mint az őt megelőző nótákat. Ellenben, a buli lassan a végéhez közeledett, elbúcsúztak a zenészek, de csak, hogy ez ráadásra feljöjjenek, felkerült a szí­npadra a zongora, s Tommy billentyűzése mellett még kaptunk egy Home Sweet Homeot, alatta különböző fotókkal a banda történelméből. Szerintem tökéletes lezárás és búcsúzás volt! Még Mick is megeresztett egy mosolyt, rendkí­vül szimpatikus módon összeöklöztek a srácok, s az örök nyughatatlan Tommy záró közönséglelkesí­tésével, véget ért a buli. Mit mondjak, nagyon jól éreztem magam, a fent emlí­tett apróbb hiányosságok mellett is. Kétségtelen, lehetett volna ebből az estéből egy kicsit többet is kihozni, látványban mindenképpen, de hangulatban, "feelingben" nem hiszem! Hogy egy koncerten kinek melyik mennyire fontos, az szubjektí­v, mindenesetre nekem sokkal inkább az utóbbi, úgyhogy egy feledhetetlen éjszakában, egy szenzációs időutazásban volt részem a rock' n roll fővárosába, Los Angelesbe! Remek buli volt, örülök, hogy ott lehettem. MMarton88 Fotó: Redneck IMI (archí­v)

Legutóbbi hozzászólások