My Dying Bride: For Lies I Sire

írta Mike | 2009.06.18.

Megjelenés: 2009

Kiadó: Peaceville Records

Weblap: www.mydyingbride.org

Stílus: Doom/Death/Gothic Metal

Származás: Halifax, Anglia

Dalcímek

Értékelés

Sokszor tréfálkozik az ember azzal, hogyha majdan elhagyja e földi létet, miféle zene szóljon a temetésén. Magunk mögött maradt szeretteinktől talán nem szép dolog előre azt kérni, hogy ugyan már, a ceremónia közben éppen egy éjfekete My Dying Bride lemez forogjon gyászosan, vészjóslón, van elég baja a szegény egybegyűlteknek amúgy is. Pedig - valljuk be - a brit együttes a legmegfelelőbb választás lehet a bánat, a fájdalom zenei eszközökkel való lefestésére - már ha perverz lelkünk még holtában is erre vágyik. (Ettől függetlenül nem gondolom, hogy például egy örömittas-hedonista Goran Bregovic nem jobb választás-e a végső búcsúzáskor, de ebbe most ne menjünk bele.) Az 1990-ben alakult My Dying Bride csaknem egy időben indult két másik angol kompániával, a Paradise Losttal és az Anathemával (akkoriban a Brit Doom/Death Szentháromságnak becézték őket), ám mí­g a Paradise Lost jócskán bele-belekóstolt a Depeche Mode-féle dark wave-be és az elektronikus szamárságokba, az Anathema meg fokozatosan távolodott el a pszichedélia kenderködös lilavilágába, addig az MDB-nek a "legmakulátlanabb" a pályaútja. A zenekar most elérkezett tizedik stúdióalbumához. A "For Lies I Sire" egy szemernyivel sem derűlátóbb elődjeinél, és az emberben ekkor fogalmazódik meg a kérdés: mennyire kemény feladat lehet majd' húsz éven át töretlenül szomorkodni, újra és újra megí­rni a komorabbnál komorabb lemezeket. Ama tény pedig külön kalapemelést érdemel, hogy a My Dying Bride életművében nem tátongnak mély (sí­r)gödrök, szí­nvonal-ingadozásról tehát nem beszélhetünk. Talán éppen ezért nem vagyok könnyű helyzetben, ha rá kell böknöm A Kedvenc My Dying Bride Albumomra, de a képzeletbeli dobogón biztosan ott trónol a "The Angel And The Dark River" (1995), a "The Dreadful Hours" (2001) és a "Songs Of Darkness, Words Of Light" (2004). Az előző lemez ("A Line Of Deathless Kings") némiképp csalódást okozott kiszámí­thatóságával és ötlettelenségével, í­gy roppant kí­váncsi voltam, vajon most meglepetést okoznak-e az új művel. A fennkölt cí­mű "For Lies I Sire" első, szembetűnő problémája a borí­tó: a My Dying Bride mindig ügyelt arra, hogy aktuális dalcsokrát művészi borí­tókba csomagolja, azonban a szí­nvonal az utolsó három soralbumnál igencsak visszaesett. A friss alkotás az eddigi legní­vótlanabb fedélgrafikát kapta: ez az elcsépelt, gótikus giccsklisékben tocsogó photoshop-pancs nemhogy meg sem közelí­ti a korai idők sötétromantikus borí­tóképeit, de egyenesen alattomos támadást intéz a jó í­zlés ellen! A másik gondom a koronggal, hogy önismétlő: a My Dying Bride már egy ideje kissé beleragadt az önmaga által kreált zenei skatulyába; nem gyökeres változásokért kardoskodom, csupán új í­zekre vágyom, egyfajta innovatí­v törekvésre. Tulajdonképpen az igen régóta mellőzött hegedűjáték ismételt felbukkanása éppen ebből az egyhelyben topogásból mozdí­taná ki az együttest, ám én a megújhodást nem a hátraarcban látom, hanem az ismeretlen területek feltérképezésében. Ahogy tették azt 1998-ban, az ellentmondásos "34,788%... Complete" lemezzel; bátor lépés volt egy új irányba - az éjsötét progresszivitás felé. És miként annak idején az énekes/főnök Aaron Stainthorpe megunva a folytonos hörgést, átállt a tiszta énekre, majd egy-két albummal később újfent kedvet érzett a death metálos morgáshoz, úgy az előző CD óta megint a dallamos éneket részesí­ti előnyben. Így tetten érhető egyfajta ciklikusság a My Dying Bride-életműben. A jellegzetes cí­mű My Body, A Funeral nyitja a nóták sorát. Egy viszonylag rövid, vészterhes "lí­rai" kezdés után azonnal a húrok közé csapnak, és méltóságteljesen hömpölyög elő a magasztos Doom Metal! Fantasztikus, hogy ezek a zenészek mennyire ráéreznek a fájdalom és a bánat hangjaira - a My Dying Bride-nak alig-alig akad párja e műfajban. És jó ismét hegedűszót hallani egy MDB albumon, rögtön nosztalgikus érzések törnek rám... Konkrét refrént itt ne is keressünk, s noha a számokban találhatunk visszatérő elemeket, a banda nem a hagyományos dalszerkezetekben gondolkodik (egy a sok unikális jegy közül); de ez nem lehet újdonság azoknak, akik már régóta figyelemmel kí­sérik a pályafutásukat. És ahogy a My Body..., úgy az azt követő Fall With Me sem az a tipikus ultra doom, inkább lassú tempóban őrlő metal, ha már. A középrészbe ékelt ikergitáros téma furcsamód az Iron Maident juttatja eszembe - és ez igen-igen ritka, valljuk be. (Máskülönben a My Dying Bride sosem volt egy gitárszóló-centrikus csapat, azért én rendre keveslem ezeket az aktuális korongokon.) A nyomorúságos hangulatú cí­madó nóta a lemez egyik leglassabb és legsötétebb tétele, akár a klasszikus "The Angel..."-re is fölférhetett volna; újat nem nyújt, de amilyen eleganciával ráfekszenek a keserű-szép dallamok az ólomsúlyos doom metálra, az mintaszerű! Miképpen Aaron éneke is: az önmaga mélységébe forduló frontember példaértékű fejlődést mutat a "Songs Of Darkness..." albumon hallható énekteljesí­tményével a korábbi munkákhoz mérten, s noha korántsem egy technikailag tökéletes dalnok és óriási hangja sincsen, mégis felvonultatja a (szurokfekete) érzelmek teljes armadáját - torkában megbújik a Földanya minden keserűsége... Az utóbbi két lemezen valamelyest rövidebb, kevésbé kifejtősek dalok születtek, mint korábban; ilyen most a négyperces Bring Me Victory. Ez egy tempósabb szerzemény, engem az "Icon"-korabeli Paradise Lostot juttatja eszembe; a többihez képest közel sem annyira letargikus, és olyan kurtán-furcsán szakad vége. Nem lesz a kedvencem... Nem úgy a szép cí­mű Echoes From A Hollow Soul! Ez a nóta valami csodálatos: az album egyik leggyászosabb, egyben leggyönyörűbb száma! A ShadowHaunt első három perce meglehetősen semmitmondó, középszerű; a könnyedebb, szellősebb témák valahogy nem tartanak semerre, aztán e dal orgonával, hegedűvel és hörgéssel kí­sért, szinte black metálos második fele helyrebillenti a mérleg nyelvét a minőség felé. Végtelen kiábrándultságot festenek a nyolc és fél perces Santuario Di Sangue meggyötört ví­ziói, a leglassabb doom-elemek is ehelyütt ütik fel mord fejüket, Aaron pedig ez idáig sose' hallott magas fekvésű énektémákat csempész bele ebbe a fájdalmasan szép siratódalba. A kakukktojás egyértelműen az A Chapter In Loathing: ugyan a death metálos blastbeat-kitörések nem éppen My Dying Bride-jellegzetességek, ezen csak az lepődik meg, aki csak most ismerkedik a zenekarral; a korábbi korongokon is meg-megbújtak ehhez hasonló zabolátlan őrlések. Finom kis hentelés egyébként, de szerintem a sok-sok kiállás, tempóváltás némileg darabossá, szétesővé teszi a számot. Az albumzáró, majd' 10 perces Death Triumphant pedig a leghosszabb mindközül, pince-sötét, vegytiszta doom!

Pontszám: 8