Egy Első Osztályú HAKNI Amerikában: Mötley Crüe, The Arena/Seky Complex, Corbin, Kentuky, 2009.05.16

Pár hete hatalmas meglepetéssel vettem tudomásul, hogy az egyik kedvenc zenekarom, tőlem alig pár órányira, tiszteletét teszi egy új sportcsarnok megnyitásán. Corbin városa egy eldugott kis hegyi városka fantasztikus környezetben, valahol Kentucky déli részén. Az alig 8 ezer lakossal rendelkező városka a térség mezőgazdasági központja, í­gy ehhez a témakörhöz kapcsolódik az az oktatási centrum is, ami most az új sportcsarnokot kapta. Ennek a megnyitására kapott meghí­vást a Mötley Crüe... A komplexum kí­vülről inkább hasonlí­tott egy jól megtermett raktárra, mintsem egy új csarnokra, de sebaj, úgyis a program számit - gondoltam magamban. "Az új seprű jól seper" jeligére hajazván kellően alapos munkát végeztek a security-s fiúk, mert elég lassan evickéltünk befelé a szemerkélő esőben. Persze az kétségtelen, hogy jó előre szóltak, hogy nem lehet bevinni kamerát. Megköszöntem magamban az infót és egy intim helyre csúsztattam a gépem, de hiába, mert a fémdetektoros cucc sí­polt, mint állat. A kérdésre, hogy mi van ott, szemrebbenés nélkül azt lódí­tottam, hogy piercing. Sakk -Matt!! Erre nem volt felkészülve a biztonsági őr, í­gy besétáltam a kamerával együtt. Az új csarnok nemcsak kí­vülről, de belülről sem nyújtott valami impozáns látványt; egy beton teknő volt az egész és mindenhol látszott a spórolásra való törekvés. De inkább nem szólóm le, mert a világban sokan elfogadnának egy ilyen szintű csarnokot a városukban. Előzenekar nem volt, de lehet, hogy csak én maradtam le róla. Mivel igen közel sikeredett helyet foglalnom a szí­npadhoz, bepillantást nyerhettem a szí­npadképbe, ami első blikkre visszalépés volt az előző koncertekéhez képest. Eltűntek a hatalmas dí­szletek, melyek helyett kivetí­tő vásznak pótolták a várható látványosságot. A majdnem teltház előtt pontosan kilenckor felhangzott Mick gitárbőgése, majd hatalmas petárda-robbanások közepette szí­npadra perdült a négy rocker, hogy a Kickstart My Hearttal kezdetét vegye a show. Ami még - most már három koncerttel a hátam mögött - azonnal észrevehető volt a visszafogott szí­npadképen kí­vül, az Nikki menetrendszerű hangzásproblémája volt. Mondjuk a dobból sem hallottam sokat, de az egy pár percen belül rendeződött. Az első három szám úgy ment le, hogy Nikki jóformán a szí­npad szélén csevegett, veszekedett a technikusával. Gondolom a helyieknek ez a koncert egy hatalmas élmény lehetett, í­gy nem nagyon foglalkoztak vele, de engem baromira idegesí­tett ez a fajta hozzáállás egy ilyen szintű zenekartól, pláne úgy, hogy alig pár hónapja láttam tőlük egy halál profi show-t. Sajnos azonban ez csak a kezdet volt. Történt ugyanis, hogy a S.O.L.A.-nál, ami egyébként a negyedik volt a sorban, "beakadt" a kórus. Igen kérem, gépről ment ez a nem túl bonyolult refrén, ami már önmagában elég nagy meglepetés volt a számomra, na de az igazán demoralizáló dolog csak ezután jött. Az egy dolog, hogy Vince is meglepődött és azonnal ritmust tévesztett és ebben partnerek voltak zenésztársai is, na de könyörgöm, a keverőpultnál nem volt senki, aki azt a beakadt playback masinát mondjuk egy sörösüveggel szétverte volna? De nem ám! Így majd egy percig hallhattuk a We are, We are refrént úgy, hogy közben a zenészek azt se tudták, hol járnak. Vince abba is hagyta az éneklést egy kis időre, a többiek meg jó iparos módjára tolták tovább a nótát, miközben a refrén ezerrel szólt a hangfalakból... A megdöbbenéstől egy laza rángógörccsel kombinált nevetés jött rám. Aki azt hiszi, hogy ezzel vége volt a megpróbáltatásoknak, az nagyon téved. Valószí­nű, hogy az iszonyatos füsttől bekapcsolt a tűzvédelmi rendszer, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy a koncert közepén egy három számos blokkot nappali világosságban játszottak el a banda tagjai. Történt mindez azért, mert a rendszer automata módon felkapcsolta a világí­tást. Mondjuk, erről nem a zenekar tehetett, de elég fura látvány volt í­gy látni a show-t. Az azért eléggé érdekes volt, hogy Vince, mint frontember, egyáltalán nem reagálta le ezt az egészet; legalább beszólt volna egy vicceset. Az egész buli itt kezdett el bűzleni nekem, ennél a kedv nélküli hozzáállásnál. Fura módon, nálam el is tört itt a “mécses" pedig ennyi baki után végre egy kicsit magára tálalt a technika is és az együttes is. Nekem azonban már elment a kedvem az egésztől. Pedig a Same ol Situationnél már úgy dörrentek meg a hangszerek, ahogy az a nagykönyvben meg van í­rva. Az elmúlt fél évben kétszer is volt szerencsém látni a Mötley-t és valami mámoros dolog, valami észvesztő "feeling" kerí­tett hatalmába a bulik után, de itt, ahogy hozzáálltak a koncerthez, az elég kiakasztó volt. Komolyan mondom, az egész buli alatt jó, ha ötször szólt a publikumhoz Vince, és a hangja... Inkább nem is kritizálom tovább őket. Egyébként a koncert záró része - ha csak azt láttam volna - emlékeztetett a pár hónappal korábban látottakhoz: baromi jó nóták (Looks That Kill,Primal Fear,Dr,Feelgood) hangzottak el, kitűnő volt a hangzás és egy aránylag magára talált banda játszott a szí­npadon. De mint tudjuk, egy buli nem csak a záró aktusokból áll. Én is csak azt tudom mondani, amit Fülig Jimmy mondott Vanek úrnak egy Rejtő könyvben: "Köpjetek le, vegyétek ki a dí­szzsebkendőmet és tapossatok meg, de én a ráadást meg sem vártam. Lehet, hogy még a zongorát se hozták el?" Történt egyszer, hogy a hetvenes évekbeli Magyarországon egy igen hí­res énekes leugrott vidékre koncertezni és lazán beszólt a zenésztársainak egy bekapcsolt mikrofonba, hogy "menjünk, játszunk valamit a parasztoknak", vagy valami hasonlót. Na, pontosan ezt éreztem itt én is! Ide jött ez a négy hollywoodi rocker, akik azt gondolták, elég ez a redneckeknek. Talán igazuk is volt, mert az ünnepi hangulat és az, hogy ekkora név került ide, az Isten háta mögé, teljesen beindí­totta a közönséget, ami a produkcióhoz mérten bizony igen hálás volt! De valószí­nű, hogy L.A.-ben vagy NYC-ben ledobálták volna őket a szí­npadról. Nagyon remélem, hogy nem ezt a szí­npadképet és nem ezt a hozzáállást viszik át Európába, mert azért ott is elég igényes a rajongók hada és bizony ott is előfordulhat, hogy ledobálnak valakit a szí­npadról - erről azonban inkább a Nickelback tagjai tudnának mesélni. Eredetileg azt a cí­met szerettem volna adni a beszámolómnak, hogy kedvcsináló Prágához, de a banda tett róla, hogy egy másik főcí­mmel illessem őket! Szerencsére azonban az előző koncertekkel olyan magasra tették a mércét, hogy ezzel a haknival se tudtak mindent elbukni nálam. Hátha a következő megint a régi állat Mötley lesz!!!! Redneck IMI, Szöcske Fotók: Redneck IMI