Sons Of Seasons: Gods Of Vermin

írta MMarton88 | 2009.05.24.

Megjelenés: 2009

Kiadó: Napalm Records

Weblap: www.sonsofseasons.com

Stílus: prog-power metal

Származás: Németország

Dalcímek

Értékelés

Engem is már-már megdöbbent, hogy a metál zenén belül egy-egy alműfaj időszakosan mekkora lemezdömpinget produkál. Ez az év kétségtelenül a progpoweré. Rengeteg album jelenik meg a stí­lusban mostanában, ráadásul jelentős részük igen magas ní­vójú! Ilyen a Doro, Kamelot billentyűs Oliver Palotai által megálmodott olasz/német Sons Of Seasons együttes friss debütje, a Gods Of Vermin is. A csapat 2007 elején alakult, mikor is Oliver, Daniel és Luca Princiotta kiszálltak az egykori Maiden torok Blaze bandájából és megalapí­tották sajátjukat. Később felsorakozott Jürgen Steinmetz basszusgitáros is, valamint egy kis keresgélés után a Metalium fémszí­vű vezére Henning Basse is csatlakozott, hogy kipróbálja tehetségét a progresszí­vebb területein is a metálnak. Nos, Oliver révén mindenkinek rögtön a Kamelot ugorhat be a Sonsról, s elárulom, nem is tévedünk sokat, ez a zene nem áll távol az anyabanda muzsikájától, ugyanakkor nem is egy soron kí­vüli Kamelot lemezre kell most számí­tani. A Sons zenéjében érzésem szerint nagyobb hangsúlyt kapnak a progresszí­v elemek, mint az anyabandájében. Ott inkább power metalról van szó, mint progról, itt az arány pont fordí­tott. Sok helyről táplálkozik a zene, az Adagio, Anthropia tí­pusú szimfoprogpower van ötvözve a Kamelot muzsikájával, de a Beyond Twilight dolgai sem állnak túl messze a Sons zenéjétől. S mintha ez még nem lenne elég, mind a Kamelot, mind az Epica (utóbbinak a maga gótikus) hangulata is érezteti a hatását, sőt, a vájt fülűek a Rage, a Therion, illetve a Savatage munkásságának bizonyos elemeit is kihallhatják Palotaiék dalaiból. Ha már egy billentyűs bandájáról van szó, joggal várhatja az ember a szintetizátor dominanciáját, nos, Oliver nem is fogja vissza magát. Ellenben a szólóhegyek helyett inkább a gótikus/szimfonikus hangulatteremtés a billentyű fő feladata, de még í­gy uralkodó hangszer a Gods Of Verminen. A másik kiemelkedő pont szerintem a Metalalium torok Henning. Már anyabandájában is szépen teljesí­t, de itt meglepett a fickó. Nagyon változatosan tolmácsolja a dallamokat. Ha kell Jon Oliva bújik elő a torkából, némely poweres betétnél Peavey Wagnert szólaltatja meg, de ha kell hörög, valamint csodálatos melódiákra is képes. Meglepően sokszí­nű a produkciója, nem gondoltam volna, élvezet hallgatni. Ráadásul mindig érzi, hogy mi kell az adott zenei alap alá. A Silent Forceból megismert Jürgen Steinmetz is tisztességgel kalapálja a bőröket. Noha emlí­tettem, hogy a billentyű az uralkodó, Palotai figyelt arra is, hogy ez ne menyjen a nóták rovására, ne szólólemez legyen a Sons. Egész jó dalok sora alkotja ezt a kis gyűjteményt, bár sajnos a Kamelot zsenialitását szerintem nélkülözik. Noha a progpoweren belül az erősebbek közé tartoznak, én úgy érzem, hogy a szimfoprogos, helyenként poweres, gótos atmoszférába belevesznek, s minőségbeli műfaji határaikon nem tudnak túl mutatni. Magyarul, van egyfajta tucat jellege a daloknak, s azon kí­vül, hogy nem újí­tják meg a progpower stí­lust, a kiemelkedő alkotások közé sem tartoznak, egyszerűen csak jók annak amik, kellemes hallgatnivalók a progpower rajongóinak. Túl sok újdonságot ne várj tőlük, de ha imádod mondjuk a már emlí­tett Adagiot, akkor könnyen az év végi listád előkelő helyére kerülhet a Gods. A rövid billentyűs intro után a cí­madóval indul a lemez. Igazság szerint én kezdőnótának valami "berobbanósabat" vártam volna, ennek ellenére a Gods Of Vermin is egy erős nyitás Therionos, kórusos refrénjével és Jon Oliva károgós hangját idéző verzékkel, meg jó adag szimfonikus/gótikus aláfestéssel. A következő Blind Man's Resolution sem gyengí­t a szí­nvonalon, bár ha lehet ilyent mondani, egy picit progosabb. A refrén viszont rendkí­vül fülbemászó, ami roppant szimpatikus. Érdekes a dal kétharmadánál hallható enyhén Rages kis poweres betét, de abszolút beleillik a nótába. "Abból főzünk, ami van"... Nos, Olivernek van egy roppant csinos barátnője, az Epica énekesnő Simone, í­gy nem meglepő, hogy az angyali hangú vörös démon is hallatja magát s Godson, első í­zben a Fallen Familyben. Az Adagio utóbbi lemezeit uraló sötét hangulatú progpower kap itt még egy kis gótikus felhangot, Henning pedig nagyon kitesz magáért, hörög, károg, öröm hallgatni. Tökéletes kontraszt Simone mellé. A billentyű/gitárszóló is remek, bár összességében ezen szerzemény talán számomra picit kevésbé fogós, mint a nyitó kettős. A lassabb/szebb The Pipert a leghosszabb tétel a Wheel Of Guilt követi. Érdekes módon engem annyira nem tudott megragadni, kicsit belevész a stí­lus szürkeségébe, de azért egy jó darab. A Belial's Tower ellenben hamar a szí­vembe lopta magát, a kezdés állat, a refrén is fogós. Talán a gótikus, illetve szimfonikus elemek itt a legkevésbé dominánsak, földbe döngölő, erőteljes szám, remek szólókkal. A Fall Of Byzanz érdekes szí­nfolt a maga elektronikus betéteivel, gótikus hangulatával, de a refrén itt is szuper. A legszebb dalocska a Wintersmith. Egy gyönyörű duett Simone és egy nagyon lágy hangot megütő Henning közreműködésével, finom szimfonikus aláfestéssel, az Avantasia Farewelljét idéző hangulattal. Remek! A Dead Man's Shadows a maga 3 percével a legrövidebb opusz, a refrén megint csak remek, de nekem túl sok itt az elektronika, effektezés. A műfajba beleszürkülő Sanatorium Songot pedig a záró tétel, az újfent erősebb Third Moon Rising követi. Egy nyugodtabb, szimfo elemekkel tarkí­tott lezáró dal, a lemez végén éppen megállja a helyét. Ha úgy döntünk, hogy adunk egy esélyt az albumnak, a digipack verziót érdemesebb beszerezni, ugyanis azontúl, hogy a borí­tó szebb (Simone látható rajta, de a "simán" található démon dominának (rosszmájúak szerint: Mansonnak) beöltözött hölgy a digipacken a szebbik énjét veszi elő), egy bónusz tétel, a Melanchorium is helyett kapott itt. Megértem, hogy ez maradt le a simáról, tényleg egy gyengébb szösszenet, de ha 65 perc amúgy ebből a zenéből nem elég, megér egy próbát;).

Pontszám: 7.5