Primal Fear : 16.6 (Before The Devil Knows Youre Dead)

írta garael | 2009.05.22.

Megjelenés: 2009

 

 

Kiadó: Frontiers

Weblap: www.primalfear.rocks.de

Stílus: power metal

Származás: Németország

 

Zenészek
Ralf Scheepers - ének Henny Wolter - gitár Magnus Karlsson - gitár Mat Sinner - basszusgitár Randy Black - dob
Dalcímek
01. Before the Devil Knows You're Dead (00:51) 02. Riding the Eagle (05:00) 03. Six Times Dead (16.6) (04:02) 04. Black Rain (06:09) 05. Under the Radar (05:28) 06. 5.0 / Torn (07:15) 07. Soar (04:18) 08. Killbound (04:15) 09. No Smoke Without Fire (04:54) 10. Night After Night (05:03) 11. Smith & Wesson (04:47) 12. The Exorcist (04:49) 13. Hands of Time (04:23)
Értékelés

A valamikori Judas epigon csapat az utóbbi két lemezén epikus, dallamos metalba fordulva osztotta meg a nagyérdeműt: voltak, akik a régebbi, szikárabb, húzósabb megközelí­tést sí­rták - mit sí­rták, sikoltották - vissza s voltak, akik megelégedett dünnyögéssel vették tudomásul a szürke acél sas hirtelen kiszí­nesedését. Jól tudjuk, hogy Scheepers annak idején ott volt a három kiválasztandó énekes között, kik az önmegváltást kipróbáló Halford után eséllyel pályázhattak a megüresedett trón elfoglalására: az, hogy végül nem izomkolosszus barátunk lett a kiválasztott, valószí­nűleg olyan bizonyí­tási kényszert fakasztott hősünk agyának kreatí­v szegletében, melynek végeredménye csakis a Judas keményebb oldalát felvillantó zenei harcmadárban teljesedhetett ki , a riff - és Priestszegény időkben olyan hamis pénzt kreálva, mely tökéletességénél fogva bizony fityiszt mutathatott az eredeti Judás talléroknak is. Akármennyire is minőséget teremtett a csapat, a Judas magára találásával kénytelenek voltak az "ügyes, de mégsem valódi" jellemzéssel a világba sikoltani bánatukat - ez pedig Scheeperst valószí­nűleg nem elégí­tette ki: a konditermi sikerek után a zenei világban is bizonyí­tani akarta, hogy meg tud állni a saját lábán, még úgy is, ha oldalról kissé megtámogatják. Mat Sinner már több lemezén bizonyí­totta, hogy igencsak ért a szögletes germanizmus dallampotenciáljának kihasználásához - a már emlí­tett pálfordulás aztán bőven adott lehetőséget a korábbi szólóin megtapasztalt melódiaorgia többszöri megszervezéséhez, melyben Scheepers amolyan szteroidokkal felturbózott Halford klónként bizonyí­thatta, hogy a zenei heterosexualitásnak is megvannak a maga előnyei. Mikor aztán a lemez készí­tését megelőző hí­rek arról számoltak be, hogy a csapathoz Magnus "mindenlébenkanál" Karlsson is csatlakozott, már szinte biztossá vált, hogy a megkezdett úton nem fognak visszakanyarodni - jóllehet én kicsit megrettentem az emlí­tett úriember igencsak ingadozó szí­nvonalú munkásságát ismerve. Szerencsére ezúttal a kreatí­v anabolitikából neki is jutott egy maroknyi - bár az is lehet, hogy Sinner és Scheepers túl erős személyiségek ahhoz, hogy Magnus kiélhesse hóbortjait - , í­gy felismerhető maní­rjai a lemez esetében inkább hozzáadtak az összképhez, mintsem elvettek volna: Karlsson nevezetes muzikális-herélős munkamódszere ezúttal nem engedte ivartalaní­tani ezt a zenei macsót. Mi is változott a legutóbbi lemez óta? Nagyon semmi, talán csak a dalok lettek kissé direktebbek, kevesebb a szimfonikával támogatott epika, a borongós gótikusság ( a borí­tót, valamint a furcsa, hosszú lemez cí­met tekintve éppen az ellenkezőjére számí­thatnánk), és több a célratörő dalröppentyű. A dallamosság persze megmaradt, a kezdő Riding The Eagle a British Steel korabeli Judast modernizálja , a lemez cí­madó málházós tétele pedig sikerrel fogalmazza újra a Demolation tételeit, szerencsére nem elfeledkezve a szükséges refréncentrikus, himnikus megfogalmazás szükségességéről, melynek leckéjét Ripper mesterrel is meg kellene taní­tani (hallván legutóbbi szólólemezét). Bevallom, a sikeres adrenalinbombák ellenére én mindig abba a csoportba tartoztam, kik a kifejtősebb, elégikusabb Primal Fear t részesí­tették előnybe: a Black Rain a maga indiai-arab hangmintájával - melyről azt hittem először, hogy az Aerosmith Nine Lives c. lemezéről került ide - , az 5.0./Torn szinte "Dream Theateres" (!) dallammegközelí­tésű, ám célratörőbb epikájával szerez örömteli perceket, a No Smoke Without Fire pedig a korábbi nagy siker, a Seven Seals világát hozza ismét előtérbe. A lemez második felére ezek ellenére úgy érzem, becsúszott két töltelék: sem a Soar ban, sem a Killbound ban nem találok olyan fogódzkodót, melyért meg tudnám őket szeretni. Szerencsére a Smith & Wesson metal n' rollja - mely amolyan WASP vs Judas crossoverrel villantja meg a tehetséget - és a záró, a legutóbbi album szintén utolsó számának a The Man -nek az erényeit újrafogalmazó Hands Of Time power balladája gyorsan feledteti a kellemetlen perceket.

Pontszám: 8

Legutóbbi hozzászólások