Tim Ripper Owens: Play My Game

írta MMarton88 | 2009.05.21.

Megjelenés: 2009

Kiadó: Steamhammer / SPV

Weblap: www.timripperowens.com/

Stílus: USA power

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

Jaj, ez a Ripper gyerek! Megnehezí­ti itt az ember dolgát! Tessék megnézni a zenészek listáját! Impozáns kis névsor, mi? Ráadásul én kifejezetten bí­rom is a srácot, a Priestes, Iced Earthös dolgai is bejönnek, a Beyond Feares albuma is király, emberileg is szimpatikus, úgyhogy ha biztos voltam valamiben, hogy nagy dobás lesz idén, akkor az a Play My Game cí­mű szólólemeze volt. Már most elárulom, hogy csalódott vagyok. Azért nem kell nagyon megijedni, de ilyen előzmények alapján, valami ütősebbre számí­tottam. Miután Halford otthagyta a Judas Priestet Ripper ugrott be a helyére, s 2 lemezen ő énekelt. Utána beszállt a Barlow nélkül maradt Iced Earthbe, velük is készült két lemeze. Hősünk igazán egyik formációban sem tudta kibontakoztatni nótaszerzői vénáját, s minthogy az Iced Earth reunion is megvolt, most barátunk Malmsteen mester mellett énekelget, de hát nyí­lt titok, hogy a dalötleteit ott sem valósí­thatja meg. Közben még kihozott egy Beyond Fear albumot is, csak hát, noha kevesen tudják, az nem Ripper szólócsapata, hanem egy rendes banda, í­gy adódott a dolog (valamint a szakma is már finoman követelte), hogy Ripper kiélje zeneszerzői vágyát, í­rjon egy szólólemezt. Ez lett jelen kritika tárgya, a Play My Game. Sajnos az előbb felsorolt albumokhoz képest a Play egy visszalépés. A dalok egy-két kivétellel középerősek, de az igazi baj, hogy hiába a rengeteg vendég, rettenetesen egysí­kú lemez a Play My Game. Nemcsak sebességben, jellegben, de minőségben is. Javarészt amerikai stí­lusú heavy metált hallhatsz itt, annak is egy középtempós verzióját, megtámogatva súlyos riffekkel, melyek helyenként Zakk Wyldeot juttatják az eszembe. Ez még nem is lenne baj, de mennyiségre sok, és hamar unalmassá válik a lemez. Persze ha valaki az ilyen tí­pusú zenékért él hal, annak ez maga lesz a kánaán, s mivel azért külön-külön ezek a szerzemények megállják a helyüket, 4-5 hallgatás után elkezdheted megszeretni a 12 opuszt tartalmazó korongot. De sajnos ez még nem mentség arra, hogy Tim egy unalmas albumot hozott össze. Ráadásul ez még az énektémákra is igaz. Imádom amikor Ripper őrületes power zúzda alá visí­t, s noha helyenként van itt szó ilyenről, általában inkább közepesen magas tartományokban dalolászik, ráadásul meglepően hasonlóan az egyes nótákban. Persze ettől még zseni, meg tök jó hallgatni, mert tényleg nagyszerű hang. A refrének általában jók, de nem elég fogósak, ugyanez igaz a riffekre is. Érdekes, hogy minden dalt más felállí­tás rögzí­tett, ez szerintem sajnos nem igazán hallatszik. Leginkább talán a szólókban, amik viszont a Play erős pillanatai. Ugyanakkor továbbra is azt gondolom, hogy egy ilyen szí­nes zenészpaletta közreműködésével készí­tett hanghordozótól sokkal változatosabb, izgalmasabb végeredményt vár az ember. De mondom ezek a problémák talán csak í­gy ömlesztve igazak. Ha külön-külön hallgatok meg egy-egy nótát, akkor sokkal jobbnak tűnik, de í­gy egy kupacban gyakorlatilag egymás egyediségét ölik meg. De vegyük is górcső alá egyenként a tételeket! A nyitány az prí­ma! A Bob Kulick közreműködésével megkomponált Starting Over igazán remek! Van egy igen jó kis "feelingje" a dalnak, Ripper is igyekszik mindent kihozni nagyszerű hangjából, talán a refrén is itt a legfülbemászóbb, a szóló állat, egyszóval remek kezdés. A Believe már egy előremutatás arra, hogy milyen zenét is kapunk nagy dózisban a pénzünkért, ha a CD-be történő befektetésben gondolkozunk. Van egy tökös kis riff, erre lazán felcsavarodik egy középtempós dal, közép-magas tartományban énekelget Tim, helyenként sikoltozik párat, és van egy király szóló. De még itt sincs baj, í­gy egymagában király a nóta. Azért egymagában, mert érkezik az egyik kedvencem, a The Cover Up. A legütősebb tétel, Jeff Loomis mesterien szólózik benne, gyors, fogós, a duplázó is pörög, Ripper meg sikí­t, ahogy kell! Egy király power himnusz! Bárcsak lenne több belőle! De sajnos ezzel itt most csí­nján bántak, és a következő néhány tétel a szürkeség és unalmasság ködébe vész. A Pick Yourself Up még nem lenne rossz a hengerlő riffével, a refrénben is van egy kis fogósság, de valahogy nem az igazi, még a verze sem. Az It Is Me szintén olyan riffel indul, hogy lepetézel tőle, de másfél perc után már inkább a fejed csóválod, nem, valahogy ez is kevés, hiába a sikolyok, meg minden, úgy picit egybe is folyik az eddig hallottakkal. A No Good Goodbyes megint javí­t a szí­nvonalon, egy jobban sikerült nóta. Újfent Bob Kulick a szerzőtárs, a szólót pedig Bruce Kulick jegyzi magáénak, nem is semmi, amit művel! Basszusgitáron itt egy nagy kedvenc, Billy Sheehan tolja, de az igazat megvallva ezt nem nagyon hallani ki innen. Kár érte. Ahogy a The World is Blind, To Live Again, The Light trióért is. Persze, annyira nem rosszak, főleg a középső a finom akusztikus betéttel, hangyányit fülbemászóbb refrénjével picit kiemelkedik, de nem eléggé, a már emlí­tett középtempós, átlagos dalok ékes példányai. Önismétlés, de a szólok itt is zseniálisak, ja és amit az előbb kifogásoltam: A Worldben végre ehet hallani Billy mestert, de nem kell itt nagy csodára számí­tani, ez nem Electric Drill Song, inkább csak laza kis alapot tol Timünk alá. Ahogy a kezdet, úgy a vég is három erősebb nóta képében érkezik. A cí­madó, noha remekül kezdődik, azért a közepére lenyugszik, de mind a nyitó szóló, mind a fogósabb refrén, poweresebb verze üt, ez egy jó dal! Igazi koncertfavorit lehet belőle. A Death Race is tartja az imént felemelt szí­nvonalat, végre egy gyors dal ismét, remek indí­tással, egy kis sebesség kellett már ide kérem, azonnal visszahozza Timünk becsületét. A sikolyok is frankók, refrén teljesen rendben van, az egyik legjobb pillanata a lemeznek! Na, ilyen dalok kellettek volna még, kérem! Mert sajnos el is értünk a Play My Game végéhez, egy Chris Caffery segí­tségével komponált lassúval zárunk, mely cí­me: The Shadows Are Alive. Van egy fajta doomos feelingja a dolognak, de ez í­gy teljesen rendben van, lezárásnak tökéletes, az elejét pedig nagyon szépen énekli Owens. Később aztán felgyorsul a tétel, Chris is szólózik egy elmebeteget, jó kis zárszó, remek dal! A végére megcombosodik az anyag megint. Csak a közepét tudnám feledni (vagy inkább megjegyezni...?)!

Pontszám: 7