Candlemass: Candlemass

írta Tomka | 2006.01.26.

Megjelenés: 2005

Kiadó: Nuclear Blast

Weblap: www.candlemass.se

Stílus: epic power doom

Származás: Svédország

Dalcímek

Értékelés

Újra itt van, újra itt van, újra itt van a nagy csapat!! Igen, igen Mr. Messiah Marcolin visszatért teljes hangterjedelmével! Nyugodtan mondhatjuk, hogy 2005 a reunionok éve volt. Így ideje volt, hogy a stí­lusteremtő doom óriás is újból az eredeti felállásban kápráztassa el a nagyérdeműt. A reunion albumokat még a legelvetemültebb fanok is félve szokták várni, ugyanis általában a pénzszagtól túlfűtött levegőben nehezebben megy a dalí­rás sok zenekarnak. Szerencsére a svéd srácokkal nem ez a helyzet, nyugodt szí­vvel előrebocsáthatom, hogy ez a visszatérő album méltán állí­tható a régi, klasszikus Candlemass lemezek mellé! A lemezkritikák nagy része azzal szokott kezdődni, hogy segí­tve az olvasónak a betájolást, ilyen-olyan együtteshez hasonlí­tgatjuk az éppen felmagasztalandó vagy lehúzandó együttest, most azonban abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy olyan együttesről í­rhatok kritikát, akiket nem szokás senkihez hasonlí­tani, hanem példának szokás felhozni őket, összehasonlí­tási alapnak, ugyanis bátran állí­thatjuk, hogy stí­lust teremtettek. Ez az ún. epic (power) doom, elég könnyen meg lehet különböztetni a doom egyéb válfajaitól, ugyanis amint nevéből következik, jóval "heavy-sebb" azoknál. Ha valaki nem szereti a doom metalt, azt szokta szemére vetni, hogy lassú és monoton, max. altatózenének jó. Aki esetleg a Candlemassra is ezt a sémát szeretné ráhúzni, azt nagy örömömre ki kell ábrándí­tanom, ugyanis ez tipikusan az az együttes, aminek a zenéjére nem lehet rámondani, hogy monoton lenne, még azt sem feltétlen, hogy lassú. Ráadásul Messiah személyében egy iszonyat jó énekessel is (újból) meg van támogatva a banda, aki akármelyik heavy-power bandában is megállná a helyét, méghozzá nem is akárhogy! A csapat fő motorja azonban Leif Edling basszer/zeneszerző, aki mint láthatjuk/hallhatjuk szerencsére 24 év után sem fogyott ki az ötletekből, amellett, hogy számos egyéb projectben is részt vesz/vett pályafutása során (pl. Krux, Abstrakt Algebra). A borí­tó végtelenül egyszerű, a hófehér háttéren csapat logoja mellett csupán egy kereszt látható, amely talán a banda újjászületését jelképezi. Messiah a legjobb teljesí­tményét nyújtja az 1990-es Tales of Creation óta, a jól ismert oktávok mellett lemegy mélyebb hangszí­nekbe is, jó példa erre a gyilkos riffel (melyik Candlemass számra nem lehet ezt mondani?) ellátott Copernicus. Ahogy a korábbi albumaik, ez is riffcentrikus, mindegyik szám egy-egy zseniális riffre épül, abból bontakozik ki: itt jön ki legjobban Leif dalszerzői géniusza. Sorjáznak a számok az albumon, jönnek az újabb riffek, amik pár másodperc alatt bemásznak az ember fülébe, ott megkapaszkodnak, és mintha zsinóron rángatnák a fejét, őrült (vagy lassú?:) ) headbangolásra késztetik, itt aztán nincs menekvés. Bjorkman és Johansson gyönyörűen és szí­vbemarkolóan hozzák a szólókat és Leif riffjeit. Jan Lindh pedig szolidan a háttérben maradva biztosí­tja a középtempós dob-alapot a csapatnak. A szövegek is szí­nvonalasak a zenei produkcióhoz hasonlóan, nem egy Manowar-szintű hail & kill-szerű tákolmányok (bocs a Manowar fanoktól), bár 1-2 fantasy-témájú dal is felbukkan, persze ez korántsem baj, ennek is megvan a maga hangulata. Ahogy a Candlemass zenéjére is szokták mondani, hogy hangulat kell hozzá, hogy meg tudd szeretni: hát igen, viszont ha elkap, akkor tuti nem hagy nyugodni soha többet, í­gy télen a borúsabb időkben pedig azt hiszem akárki könnyen átérezheti ezt a sötétebb doom metalt. Nem hiszem, hogy van olyan csalódott hősszerelmes, aki ne tudná átélni pl. a Solitude c. klasszikust. Az albumon végig sorakoznak a jobbnál jobb doom gyöngyszemek, a nyitó Black Dwaftól kezdve, ami doomhoz viszonyí­tva már-már forma-1-es sebességre kapcsol, a záró The Day And Night-ig, ami mellesleg talán az album legjobb pillanata, esetleg a Tales of Creation-höz lehetne hasonlí­tani, a lí­rai kezdés utána olyan bika riffel hasí­tják le a fejünket, hogy az csak na. Aztán ott van még az Epicus Doomicus Metallicus-os időket idéző Seven Silver Keys, az egész slágeres refrénnel rendelkező Born In A Tank, a fantasztikusan gonosz riffel indí­tó Assassin of the Light, vagy a szintén gyorsabb Spellbreaker. Összesen 2 dolgot találtam a lemezen, ami több hónapnyi hallgatás után nem tetszett igazán: az instrumentális The Man Who Fell From The Sky-t teljesen céltalannak éreztem, ugyanis nem tudja megragadni a figyelmet, és nincs benne figyelemreméltó szóló sem, ha igazi Candlemass instru-t akartok hallani, akkor vegyétek elő a Tales of Creation lemezt és tegyétek be az Into The Unfathomed Towert: ugye, hogy fantasztikus? A másik a Black Sabbath nyúlás a The Day And The Night 2. felében, de azt hiszem ez is elnézhető, ugyanis ezt leszámí­tva fantasztikus jó szám, persze a nyúlás is jó 🙂

Pontszám: 10