Rhino Bucket: The Hardest Town

írta Kotta | 2009.05.10.

Megjelenés: 2009

Kiadó: Acetate Records

Weblap: www.rhinobucket.com

Stílus: sleeze/hard rock

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

Van ám még pöpec AC/DC klónbanda a szintén ausztrál Airbourne-on kí­vül! Például a jelen recenzió tárgyát képező albumot rögzí­tő amerikai csapat, a Rhino Bucket. Idősebb metalfejeknek legalább is ismerősen kell, csengjen ez a név, mert nem új zenekarról van szó. Már több mint 20 évvel ezelőtt is vadul nyomták a rock 'n' rollt Los Angeles klubjaiban. Georg Dolivo, Greg Fields (gitár), Reeve Downes és Rick Kubach (dob) alapí­totta a bandát 1987-ben, első lemezük '90-ben jelent meg, de azon már Liam Jason dobolt. L.A.-ben akkoriban nagyon pörgött a glam és a sleeze metal, nem csoda hát, hogy egy nagy kiadó (Warner) karolta fel a produkciót. A három akkordos boogie-woogie-t sikamlós szövegekkel (a la Bon Scott) elővezető négyes jól indult, a második albumukon szereplő Ride With Yourself még a Wayne világa c. filmben is elhangzott. A megváltozott zenei klí­ma aztán elmosta őket is, sosem tudtak igazán komolyan befutni, nemzetközi ismertségre szert tenni. A harmadik lemezüket ('94) már magánkiadásban jelentették meg, pedig időközben Simon Wright (AC/DC, Dio) is csatlakozott hozzájuk. Hamarosan be is dobták a törölközőt és feloszlottak. 2001-ben alakultak újjá, Brian Forsythe gitárossal, akit leginkább a hasonszőrű Kix-ből lehetett ismerni, de hangmérnökként is jó neve van, olyan zenekarok háza táján sertepertélt, mint Marylin Manson, vagy a Metallica. De ha minden igaz, még a Motörhead gitárosát is eljátszotta egy - számomra sajnos ismeretlen - filmben. Liam Jason is visszatért, nőként ugyan, Jackie Enx néven - hát, nem egy unalmas társaság, az biztos! Ebben a felállásban 2006-ra tudtak összehozni egy új lemezt (...And Then It Got Ugly). Azt, hogy nem teljesen felejtették el a bandát, jelzi, hogy ismét bekerültek egy komoly filmbe, a Mickey Rourke zseniális alakí­tásáért Oscar jelölést is kapott The Wrestler-be (A Pankrátor). Most pedig itt a folytatás, és újra Simon Wright ül a dobok mögött. Nagy megfejtéseket ettől a zenekartól ne várjunk, csak tökös riffeket, nagy refréneket és némi bluest. Zeneileg az egyetlen komolyabb csemegét Forsyte fí­linges, bluesos gitárjátéka nyújthat, de ez a muzsika nem a villantásokról szól. Időtlen rock slágerek ezek, a legjobb fajtából, bárhol, bármikor lejátszhatóak. Kocsiban, hétvégi kiruccanáshoz egy napos délután (még a család is élvezni fogja), de nem lepődnék meg azon sem, ha a több tí­zezres hoki és amerikai futball stadionokban is gyakran felcsendülnének ezek a nóták. Egy szó, mint száz, az a fajta koszos rock 'n' roll ez, aminek a hallatán automatikusan elkezded verni a ritmust a lábaddal, és/vagy vadul bólogatsz. De ha mégsem, akkor be vagy oltva zene ellen, ahogy ezt mondani szokták. Az AC/DC párhuzamot egy percig sem próbálják meg rejtegetni: Mr. Dolivo hangja karcosabb ugyan, mint Bon Scott-é (és nem is olyan jó énekes), de helyenként ugyanúgy intonál, nyafog mint a mester. Forsyte pedig egy az egyben Angus Young, még a lemez is éppen úgy szól, mint a korai DC albumok. Némi Great White hasonlóságot is érezni, főleg a lazább, középtempós számoknál, itt is a korai, tökösebb korszakból. Azt nem mondom, hogy ha hiányzik a korai DC hangulata, akkor tedd fel az új Rhino Bucket lemezt. Akkor inkább hallgasd a klasszikus AC albumokat. Azt viszont mondom, hogy ha az új Great White neked kissé öreguras, tekerd fel a hangerőt és nyomasd a The Hardest Town-t inkább!

Pontszám: 7.5