Southpaw: Southpaw 1998
írta admin | 2006.01.22.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Az elmúlt hónapokban az Arch Enemy-be való csatlakozása révén többször találkozhattunk a svéd gitárnyűvő, Fredrik Akesson nevével. Fredrik 1993-ban bizonyíthatta először tehetségét a nemzetközi színtéren, amikor is a Jeff Scott Soto és Marcel Jacob által alakított formáció, a Talisman második albumán működött közre. 1997-ben átadta helyét Pontus Norgren-nek, hogy a kítűnő énekessel, Mats Levén-nel megalakíthassa saját zenekarát, a Southpaw-t. A Z Records által 1998-ban kiadott album a kiadónak köszönhetően nem aratott nagy sikert, de még a kritikusok sem nagyon tudták hová tenni ezt a produkciót. Miért is? A 45 perces anyag ugyanis felváltva sorakoztatja fel a rock és metaldalokat, ami talán annak tulajdonítható, hogy Akesson és Mats Levén nagyszerű muzsikusok lévén több bandát is kisegítettek és számos hatás érte őket az évek során. Nem kell különösebben tartani a lemeztől, mert stílusilag nincsenek a szerzemények között óriási különbségek, de mégis egy kicsit nyitottnak kell lennünk a hallgatásakor és időt kell adnunk neki. Mindjárt az első track a "Christmas" egy Akesson-tól furcsa mód egyszerű, de súlyos riffel kísért metaldarab. Ugyanezt mondhatnám a másodikra is, az előzőnél lassúbb tempójú "Thy Will Be Done"-ra, mégis mindkettő kiemelkedik az előbb említett egyszerűségből, hisz a gitárszólók alatt kénytelenek vagyunk felnézni headbangelésünkből és már figyelnünk kell a hallottakra. Számomra igazán a 3. nótától, a "The Great Unknown"-tól indul be az album, ettől kezdve már tényleg azt hallhatom, amit Akesson-tól elvárok: minőségi hard rock és metalzenét, olyan kiemelkedő szólókkal, hogy csak csodálkozni tudok, hogy ezt az embert miért nem sorolják még mindig a legnagyobbak közé. Az egyik nagy kedvencem a "Permanent" a legjobb példa arra, hogy mennyire keverednek az albumon a stílusok. A verse alatt inkább rock, a refrén alatt pedig metal hatás van jelen. A másik pedig a váltott tempójú, unisonoval kísért "Oh, Yeah", amit akár a lemez csúcspontjának is nevezhetnék. Az "Oh, Yeah" alatt ismét tanúi lehetünk Akesson zsenialitásának és beigazolódik, hogy zenei elképzelései határtalanok. Itt kell kiemelnem a ritmusszekció munkáját is. Sosem voltam Europe rajongó, csupán John Norum karrierjét próbáltam figyelemmel kísérni, de kétségtelen, hogy John Levén is nagyszerű basszer, játéka az album egésze alatt magabiztos, pedig itt most nem a "The Final Countdown" szól. Szintén örömmel tölt el, hogy ennek a bandának köszönhetően Rickard Evensand személyében egy újabb dobos talentumot is megismerhettem. Rickard nem éppen az általam kedvelt zenekarokban fordult meg (Demonoid, Soilwork), de elképesztően jó, sokoldalú ütős. Bármennyire dallamosabb és inkább rockosabb ez a zene, de lélegzetelállító amit alkot. Még a középtempós, lírai "All That I Want" alatt sem lehet megtenni, hogy ne figyeljünk ötletes dobjátékára. És ennél a lírai dalnál maradva, kedvenc bárdistám is megmutatja, hogy ő nem csupán egy technikás, virtuóz gitáros a sok közül, hanem szívvel játszó zenész. Essék pár szó Mats Levén-ről is! Óriási torok a srác, de ne felejtsük el, hogy itt még csak 1998-at írunk. A Southpaw-n még nem fedezhetjük fel azokat a hangmagasságokat és azt a kiforrt stílust, mint ami például a 2003-ban megjelenő Sabbtail - Nightchurch nótáiban volt hallható, de természetesen énektémái nem okoznak csalódást. Visszatérve az albumra, mely két zseniális rockszerzeménnyel zárul, a menetelős-döngölős részekkel megoldott "Caught In The Middle"-lel, amit eddig bárkinek mutattam megőrült tőle, az utolsó pedig a "Holy Water", ami - hogy továbbra is biztosítsanak minket egyediségükről - csellókísérettel lett megkomponálva.
Legutóbbi hozzászólások