Ian Gillan: One Eye To Morocco

Mint megrögzött és elvetemült Deep Purple fanatikus mindig óriási várakozással tekintek bármely jelenlegi és volt Purple tag szólólemeze elé. Nem tudom másképp mondani, számomra igazi ünnepnap egy-egy lemez megjelenése, és mindig egyfajta kis rituálé behelyezni a lejátszóba az új szerzeményt. Számomra az ilyen pillantok miatt (is) érdemes élni, meyekből ismét itt van egy:2009ben, több mint tí­z évvel az utolsó stúdió lemez után Ian Gillan megjelentette vadonatúj nagylemezét az érdekes cí­mű One Eye To Moroccot. Ha van valaki, aki nem tudja ki is Ian Gillan, vagy olyan aki még sosem hallotta Deep Purple nevét, azt most kiábrándí­tom, mert nem fogom bemutatni ennek a fenomenális énekesnek a pályafutását, hiszen olyan gazdag és sikeres életpálya áll mögötte, amit szinte képtelenség röviden összefoglalni. Eladott lemezek milliói, teltházat stadion koncertek, rock történeti mérföldkövek, stí­lusteremtő albumok és énekstí­lus, amik Ian Gillan nevéhez köthetőek. Szerencsére a 64 éves énekes nem ül a babérjain és a rengeteg Deep Purple koncert mellett szólómunkásságát sem hanyagolta el. Noha az utolsó új nótákkal megpakolt szóló az 1997es Dreamcatcher volt, de például megjelent egy nagyon igényes feldolgozás lemeze, a Gillan's Inn és a tavalyi kiadott cd-dvd kombináció, a Live In Anaheim is igazolta, hogy nem feledkezett meg a rajongóiról. Olyannyira nem, hogy most itt van a kezemben a One Eye To Morocco melytől folyamatosan vigyorgok és azt mondogatom magamnak: "ez igen, í­gy kell ezt csinálni!" Ezzel el is árultam, hogy bizony nekem roppant módon tetszik ez a korong. Hogy miért is? Nos ennek több szegmense is van.
Egyik természetesen maga Ian Gillan, aki ugyan már nem képes azokra a félelmetes sikolyokra, mint a 70es években, és már hangterjedelme sem akkora, mint fénykorában, ám mégis még mindig a stí­lus meghatározó hangja. A közép tartományokat minden gond nélkül uralja, és ha kell, akkor még képes feljebb tornázni a hangját, de a mélyebb regiszterekben is képes szép teljesí­tményre. Röviden tehát tökéletesen használja a hangját és még mindig képes rá, hogy megfogja az embert.
A másik szegmens pedig a zenei sokszí­nűség. A korai Ian Gillan Band lemezek jazzes világa is jelen van a lemezen, de felfedezhetőek a korongon folkos elemek is, ami elsőre érdekesnek, sőt talán furcsának is hat, de ezt nem negatí­v értelemben mondom, hanem sokkal inkább pozití­v meglepetésként értendő. Persze rock-os témák nélkül nem is lehetne elképzelni egy Ian Gillan albumot, bár azt gyorsan le kell szögeznem, hogy ennek a lemeznek nem sok köze van a Deep Purple zenei világához. Inkább amolyan blues-os, rock and roll-os momentumokkal "dí­szí­tett" anyag lett a One Eye To Morocco, aminek van egy igen kellemes örömzene jellege, melyet egyfajta felszabadultság és oldottság is áthat. Mondhatnám úgy is, hogy ez semmi esetre sem egy Deep Purple album, elég csak megnézni a "stáblistát". Szaxofon, cselló, konga és különböző ütős és fúvós hangszerek is szerepet kapnak a lemezen ami nem éppen szokványos a "Mély Bí­bor" korongokon.
A muzsikusok közül szélesebb körben a régi társ, Steve Morris neve lehet ismerős, hiszen Ő már közel 20 éve segí­ti Ian Gillan munkáját, ami mellett a Shadowmanben és a Heartlandben is gitározik, nem is akárhogyan. Egy másik régi társ is jelen van, a szaxofonos Joe Mennonna, aki igazi mestere a hangszerének és játéka üde szí­nfoltja azoknak a lemezeknek amiken közreműködik. A többiek tulajdonképpen jó iparos módjára, minden hiba nélkül teszik a dolgukat, és szolgálják ki a vezért.
Nem bí­rom megállni, hogy az album mind a tizenkét nótájáról ne ejtsek pár szót, hiszen ez megint egy olyan alkotás, ami telis-tele fenomenális és változatos dalokkal.
A cí­madó tétel mint a cí­me is elárulja egy keleties motí­vumokkal átszőtt, kongával, csellóval és klarinéttal megtámogatott misztikus hangvételű dal, a maga nemében kiváló. Szinte látok magam előtt megelevenedni egy marakeshi piacot a kelet minden csodájával együtt, elképzelem a beduhinokat, amint jellegzetes ruhájukban ví­zipipázás közben a hastáncos hölgyeket figyelik árgus szemekkel. Nagyon jól elkapták ezt a világot ezzel a nótával, abszolút kiváló!
A One Eye To Morocco után keményebb, rockosabb vizekre evezünk a No Lotion For That cí­mű dallal, ami felidézi a korábbi Gillan szólólemezek zenei világát, szinte bármelyik régebbi albumra elfért volna.
Két nagy kedvencem van erről az albumról, az egyik a laza kis rock and roll-os beütéssel bí­ró Don't Stop. A dob és a többi ütős hangszer által adott ritmus mozgásra készteti a testrészeket, az énekdallamok olyan fogósak, hogy azt már nem is lehetne fokozni, a visszafogott gitárok nagyon szépen illeszkednek a nótába. Nekem Sting neve ugrott be a dal hallgatása közben, tőle hallottam már hasonlóan remek szerzeményeket.
Szintén a "keményebb" vonalon halad a Change My Ways, amiben előkerül Gillan régi "cimborája" a szájharmonika , valamint megszólal a legendás Hammond , és Főhősünk a régi idők emlékére megereszt néhány sikolyt is, amik azért még mindig kellően erősek.
Lágyabban felépí­tett, nagyon erősen dallamorientált nóta a Girl Goes To Show, simán beférhetne bármelyik zenei tv vagy rádió műsorába, hiszen abszolút populáris szerzemény, ami igényességében és zeneiségében bármelyik divatos "popsztár" nótáira köröket ver.
Nem lennék meglepve, ha blues kocsmákban, vagy pubokban találkoznék a Better Days cí­mű alkotással, annyira jó kis bluest í­rtak az Urak. Élvonalbeli afroamerikai blues zenészektől hallani csak ennél jobb nótákat. A mély énekhang elővétele telitalálat, ami azért megmutatja, hogy Gillan még mindig nagyon tud énekelni .
Ha nem lennék elvakult fanatikus, csak szimplán mezei rock zene kedvelő, minden bizonnyal akkor is mozgatnám a fejemet, ütném a ritmust a szék karfáján és énekelném a Deal With It sorait, mert egész egyszerűen annyira magával ragadó a dal. Lüktető kis blues-rock nóta, bár nehéz kategorizálni, talán Eric Clapton hozható fel összehasonlí­tásként, de ez sem egészen helytálló. A lényeg, hogy csodálatos alkotásról van szó.
A fúvós szekció és a hammond orgona viszi a hátán az Ultimate Groovera keresztelt tételt, amiben szintén akadnak blues-os elemek, de némi jazz-es beütése is van a nótának, sokat nem kell róla beszélni, sokkal inkább hallgatni kell.
Pattogós, lüktető tempóval, és helyes kis riffel indul a The Sky Is Falling Down, ám főleg a refrén "elszállós" mivolta miatt nem lehet egyértelműen bekategorizálni , mondjuk, hogy olyan Gillan-os.
Az előző dal okozta bódulatból felrázza az embert a Texas State Of Mind. Na, pont az ilyen számokra szoktam mondani, hogy ez az igazi laza rock and roll. A gitárok és a zongora hozzák a hangulatot (vagy mondhatom azt is, hogy a feelinget), amit erősí­t a mester tökéletes éneke és a fúvósok játéka a refrén alatt. Még egy mestermű!
Nagyon lightosan és finoman indul az It Would Be Nice, ami némi country-s érzettel is rendelkezik, ám amikor elérkezik a refrén, bekeményedik a nóta, Gillan előveszi szikár és bivaly erős orgánumát, ami kellemes kontrasztot hoz létre a verze és a refrén között.
Zárásképpen még egy bluesba hajló, balladisztikus szerzeményt kapunk az Always The Traveller személyében, amiből kiemelkedik a kiváló szaxofon szóló. Szép lezárása egy remek korongnak.