Címlap
  • Kezdőlap
  • Koncertek
    • Koncertajánló
    • Beszámolók
  • Lemezkritikák
    • Külföld
    • Magyar
    • DVD
    • Első Hallásra (A hónap lemeze)
    • Kedvenc lemezeim
    • Maradványérték
    • Egypercesek
    • Évtizedelő
    • Névtizedelő
    • HRM TOP 100
    • Top 25s
    • 1 lemez/ 2 kritika
  • Ráadás
    • Interjúk
    • Életmű
    • Médiafigyelő
    • Kultuszkóp
    • Írások
    • "Mi vagyunk a..."
    • Vallató
  • Linkek
  • Impresszum
    • Hard Rock Magazin
      • Hard Rock Magazin Találkozók
    • Szerkesztők
      • Adamwarlock
      • Bigfoot
      • Tomka
      • TAZ
      • Csemény
    • Munkatársak
      • Mike
      • TT
      • CsiGabiGa
      • Edeneye
      • Pálinkás András
      • baumann
      • karpatisz
    • Médiaajánlat
    • Kapcsolat

Belépés

  • Felhasználó létrehozása
  • Elfelejtett jelszó

Keresés

Friss lemezkritikák:

Avantasia: Moonglow

Inglorious: Ride To Nowhere

Ryan McGarvey: Heavy Hearted

Swallow The Sun: When A Shadow Is Forced Into The Light

Beast In Black: From Hell With Love

Az elmúlt időszak érdekesebb í­rásai:

„Nem könnyű feldolgozásalbumot készíteni”: Interjú Walter Trouttal


Egypercesek #38: Eric Gales, Skunk Anansie, Tygers Of Pan Tang, Torque, The Doors


A svéd acél és a finn nemzeti kincs: Amorphis, Soilwork, Jinjer, Nailed to Obscurity – Barba Negra, 2019. 02. 25.


Egy aprócska rocktörténelmi pillanat: Mood 25: Mood – Barba Negra, 2019. 01. 04.


My Sunday Feeling On Saturday: Jethro Tull – Budapest Kongresszusi Központ, 2019. 01. 19.

Hozzászólások

  • Ossian – Áprilisban jön az új album (25)
  • David Coverdale – Nincs szándékában visszavonulni (4)
  • Candlemass – Splendor Demon Majesty: új dal a jövő hét pénteken érkező lemezről (1)
  • Grand Magus – „Találkoztunk, jammeltünk és együtt készítettük a dalokat” (2)
  • Witherfall – Helloween- és Tom Petty-feldolgozás az új EP-n (3)
  • Journey – Két legendás album élő változata márciusban (2)
  • Avantasia: Moonglow (10)
  • Accept – Megvan Peter Baltes utóda? (1)
  • Alcohol – Klippremier: Tükörkép Szasza vendégszereplésével (1)
  • Suzi Quatro – „Ez volt az első kísérlet, hogy valamit együtt írjunk és rögzítsünk a fiammal” (1)

Navigáció

  • Hírolvasó

Ki van itt?

Jelenleg 2 felhasználó és 40 vendég van a webhelyen.

Aktív felhasználók

  • Redneck IMI
  • horty911

Szerkesztők és munkatársak aktuális kedvencei (TOP 5)

TAZ

- Evergrey: The Atlantic
- Dream Theater: Paralyzed (dal)
- Swallow The Sun: When A Shadow Is Forced Into The Light
- Swallow The Sun: Lumina Aurea
- Conception: My Dark Symphony EP

CsiGabiGa

- Michael Schenker Fest: Resurrection
- Jason Becker: Triumphant Hearts
- Judas Priest: Firepower
- U.D.O.: Steelfactory
- Steve Perry: Traces

karpatisz

- Dream Theater: Distance Over Time
- Dream Theater: Distance Over Time
- Dream Theater: Distance Over Time
- Dream Theater: Distance Over Time
- Dream Theater: Distance Over Time

Bigfoot

- Beth Hart: Live at The Royal Albert Hall
- King Crimson: Meltdown: Live In Mexico
- David Bowie: Glastonbury 2000
- Walter Trout: Survivor Blues
- Eric Gales: The Bookends 

Pálinkás András

- Swallow The Sun: When A Shadow Is Forced Into The Light
- Swallow The Sun: Lumina Aurea
- Soen: Lotus
- Faith No More: Angel Dust
- Soilwork: Verkligheten

Wardrum

- Swallow The Sun: When A Shadow Is Forced Into The Light
- HIM: Dark Light
- Katatonia: Dead End Kings
- Evergrey: The Atlantic
- Bloodbath: The Arrow of Satan is Drawn

Losonczi Péter

- Swallow The Sun: When A Shadow Is Forced Into The Light
- Evergrey: The Atlantic
- Trees of Eternity: Hour of the Nightingale
- Weltenbrandt: Schöpfung
- Mindfield's Factory: Ice Age 2085

rune

- Swallow The Sun: When A Shadow Is Forced Into The Light
- Vola: Applause Of A Distant Crowd
- Evergrey: The Atlantic
- Conception: My Dark Symphony (EP)
- Zeal & Ardor - Stranger Fruit

Dzsó

- Flotsam And Jetsam: The End Of Chaos
- Rustin Man: Drift Code
- Spielbergs: This Is Not The End
- Within Temptation: Resist
- Born Of Osiris: The Simulation

Mike

- Swallow The Sun: When A Shadow Is Forced Into The Light
- Griftegard: Solemn. Sacred. Severe
- Void Of Silence: The Sky Is Over
- Isen Torr: Mighty And Superior (EP)
- Omicida: Certain Death (EP)

 

Új felhasználók

  • statuslaci
  • Bede Márton
  • Attila65
  • Kemény J.
  • Dzsugi Péter

Metalindex

Címlap

Ian Gillan: One Eye To Morocco

JLT, 2009, március 26 - 20:47
Borí­tó: 

Megjelenés: 
2009
Kiadó: 
Edel Records
Weblap: 
www.gillan.com
Stí­lus: 
rock
Származás: 
UK
Zenészek: 

Ian Gillan - ének, szájharmonika
Steve Morris - gitár
Michael Lee Jackson - gitár
Rodney Appleby - basszusgitár
Howard Wilson - dob
Joe Mennonna - szaxofon
Lance Anderson - Hammond orgona
Jesse O'Brien - billentyűs hangszerek

Dalcí­mek: 

One Eye To Morocco
No Lotion For That
Don't Stop  
Change My Ways
Girl Goes To Show
Better Days  
Deal With It  
Ultimate Groove
The Sky Is Falling Down  
Texas State Of Mind 
It Would Be Nice
Always The Traveller

Értékelés: 

Mint megrögzött és elvetemült Deep Purple fanatikus mindig óriási várakozással tekintek bármely jelenlegi és volt Purple tag szólólemeze elé. Nem tudom másképp mondani, számomra igazi ünnepnap egy-egy lemez megjelenése, és mindig egyfajta kis rituálé behelyezni a lejátszóba az új szerzeményt. Számomra az ilyen pillantok miatt (is) érdemes élni, meyekből ismét itt van egy:2009ben, több mint tí­z évvel az utolsó stúdió lemez után Ian Gillan megjelentette vadonatúj nagylemezét az érdekes cí­mű One Eye To Moroccot. Ha van valaki, aki nem tudja ki is Ian Gillan, vagy olyan aki még sosem hallotta Deep Purple nevét, azt most kiábrándí­tom, mert nem fogom bemutatni ennek a fenomenális énekesnek a pályafutását, hiszen olyan gazdag és sikeres életpálya áll mögötte, amit szinte képtelenség röviden összefoglalni. Eladott lemezek milliói, teltházat stadion koncertek, rock történeti mérföldkövek, stí­lusteremtő albumok és énekstí­lus, amik Ian Gillan nevéhez köthetőek. Szerencsére a 64 éves énekes nem ül a babérjain és a rengeteg Deep Purple koncert mellett szólómunkásságát sem hanyagolta el. Noha az utolsó új nótákkal megpakolt szóló az 1997es Dreamcatcher volt, de például megjelent egy nagyon igényes feldolgozás lemeze, a Gillan's Inn és a tavalyi kiadott cd-dvd kombináció, a Live In Anaheim is igazolta, hogy nem feledkezett meg a rajongóiról. Olyannyira nem, hogy most itt van a kezemben a One Eye To Morocco melytől folyamatosan vigyorgok és azt mondogatom magamnak: "ez igen, í­gy kell ezt csinálni!" Ezzel el is árultam, hogy bizony nekem roppant módon tetszik ez a korong. Hogy miért is? Nos ennek több szegmense is van.
Egyik természetesen maga Ian Gillan, aki ugyan már nem képes azokra a félelmetes sikolyokra, mint a 70es években, és már hangterjedelme sem akkora, mint fénykorában, ám mégis még mindig a stí­lus meghatározó hangja. A közép tartományokat minden gond nélkül uralja, és ha kell, akkor még képes feljebb tornázni a hangját, de a mélyebb regiszterekben is képes szép teljesí­tményre. Röviden tehát tökéletesen használja a hangját és még mindig képes rá, hogy megfogja az embert.
A másik szegmens pedig a zenei sokszí­nűség. A korai Ian Gillan Band lemezek jazzes világa is jelen van a lemezen, de felfedezhetőek a korongon folkos elemek is, ami elsőre érdekesnek, sőt talán furcsának is hat, de ezt nem negatí­v értelemben mondom, hanem sokkal inkább pozití­v meglepetésként értendő. Persze rock-os témák nélkül nem is lehetne elképzelni egy Ian Gillan albumot, bár azt gyorsan le kell szögeznem, hogy ennek a lemeznek nem sok köze van a Deep Purple zenei világához. Inkább amolyan blues-os, rock and roll-os momentumokkal "dí­szí­tett" anyag lett a One Eye To Morocco, aminek van egy igen kellemes örömzene jellege, melyet egyfajta felszabadultság és oldottság is áthat. Mondhatnám úgy is, hogy ez semmi esetre sem egy Deep Purple album, elég csak megnézni a "stáblistát". Szaxofon, cselló, konga és különböző ütős és fúvós hangszerek is szerepet kapnak a lemezen ami nem éppen szokványos a "Mély Bí­bor" korongokon.
A muzsikusok közül szélesebb körben a régi társ, Steve Morris neve lehet ismerős, hiszen Ő már közel 20 éve segí­ti Ian Gillan munkáját, ami mellett a Shadowmanben és a Heartlandben is gitározik, nem is akárhogyan. Egy másik régi társ is jelen van, a szaxofonos Joe Mennonna, aki igazi mestere a hangszerének és játéka üde szí­nfoltja azoknak a lemezeknek amiken közreműködik. A többiek tulajdonképpen jó iparos módjára, minden hiba nélkül teszik a dolgukat, és szolgálják ki a vezért.
Nem bí­rom megállni, hogy az album mind a tizenkét nótájáról ne ejtsek pár szót, hiszen ez megint egy olyan alkotás, ami telis-tele fenomenális és változatos dalokkal.
A cí­madó tétel mint a cí­me is elárulja egy keleties motí­vumokkal átszőtt, kongával, csellóval és klarinéttal megtámogatott misztikus hangvételű dal, a maga nemében kiváló. Szinte látok magam előtt megelevenedni egy marakeshi piacot a kelet minden csodájával együtt, elképzelem a beduhinokat, amint jellegzetes ruhájukban ví­zipipázás közben a hastáncos hölgyeket figyelik árgus szemekkel. Nagyon jól elkapták ezt a világot ezzel a nótával, abszolút kiváló!
A One Eye To Morocco után keményebb, rockosabb vizekre evezünk a No Lotion For That cí­mű dallal, ami felidézi a korábbi Gillan szólólemezek zenei világát, szinte bármelyik régebbi albumra elfért volna.
Két nagy kedvencem van erről az albumról, az egyik a laza kis rock and roll-os beütéssel bí­ró Don't Stop. A dob és a többi ütős hangszer által adott ritmus mozgásra készteti a testrészeket, az énekdallamok olyan fogósak, hogy azt már nem is lehetne fokozni, a visszafogott gitárok nagyon szépen illeszkednek a nótába. Nekem Sting neve ugrott be a dal hallgatása közben, tőle hallottam már hasonlóan remek szerzeményeket.
Szintén a "keményebb" vonalon halad a Change My Ways, amiben előkerül Gillan régi "cimborája" a szájharmonika , valamint megszólal a legendás Hammond , és Főhősünk a régi idők emlékére megereszt néhány sikolyt is, amik azért még mindig kellően erősek.
Lágyabban felépí­tett, nagyon erősen dallamorientált nóta a Girl Goes To Show, simán beférhetne bármelyik zenei tv vagy rádió műsorába, hiszen abszolút populáris szerzemény, ami igényességében és zeneiségében bármelyik divatos "popsztár" nótáira köröket ver.
Nem lennék meglepve, ha blues kocsmákban, vagy pubokban találkoznék a Better Days cí­mű alkotással, annyira jó kis bluest í­rtak az Urak. Élvonalbeli afroamerikai blues zenészektől hallani csak ennél jobb nótákat. A mély énekhang elővétele telitalálat, ami azért megmutatja, hogy Gillan még mindig nagyon tud énekelni .
Ha nem lennék elvakult fanatikus, csak szimplán mezei rock zene kedvelő, minden bizonnyal akkor is mozgatnám a fejemet, ütném a ritmust a szék karfáján és énekelném a Deal With It sorait, mert egész egyszerűen annyira magával ragadó a dal. Lüktető kis blues-rock nóta, bár nehéz kategorizálni, talán Eric Clapton hozható fel összehasonlí­tásként, de ez sem egészen helytálló. A lényeg, hogy csodálatos alkotásról van szó.
A fúvós szekció és a hammond orgona viszi a hátán az Ultimate Groovera keresztelt tételt, amiben szintén akadnak blues-os elemek, de némi jazz-es beütése is van a nótának, sokat nem kell róla beszélni, sokkal inkább hallgatni kell.
Pattogós, lüktető tempóval, és helyes kis riffel indul a The Sky Is Falling Down, ám főleg a refrén "elszállós" mivolta miatt nem lehet egyértelműen bekategorizálni , mondjuk, hogy olyan Gillan-os.
Az előző dal okozta bódulatból felrázza az embert a Texas State Of Mind. Na, pont az ilyen számokra szoktam mondani, hogy ez az igazi laza rock and roll. A gitárok és a zongora hozzák a hangulatot (vagy mondhatom azt is, hogy a feelinget), amit erősí­t a mester tökéletes éneke és a fúvósok játéka a refrén alatt. Még egy mestermű!
Nagyon lightosan és finoman indul az It Would Be Nice, ami némi country-s érzettel is rendelkezik, ám amikor elérkezik a refrén, bekeményedik a nóta, Gillan előveszi szikár és bivaly erős orgánumát, ami kellemes kontrasztot hoz létre a verze és a refrén között.
Zárásképpen még egy bluesba hajló, balladisztikus szerzeményt kapunk az Always The Traveller személyében, amiből kiemelkedik a kiváló szaxofon szóló. Szép lezárása egy remek korongnak.

Összegzés: 

Sokat kellett rá várni, de megérte. Ian Gillan megmutatja, hogy hiába közeledik a hetedik x felé, még mindig ott van az elitben, és hiába, hogy már nem sikoltozik annyit, továbbra is meghatározó tagja a rock életnek. Kollégáival együtt pedig alkotott egy végtelenül szí­nes és változatos albumot, ami még hosszú ideig biztosan a kedvencem marad. Purple és Gillan fanoknak gondolom mondani sem kell, hogy azonnal szerezzék be a lemezt, de bárkinek érdemes tennie vele egy próbát, olyannak is, aki nem is akkora barátja a rock zenének mint mondjuk jómagam.

Dátum: 
2009. március 26
Pontszám: 
8.5
Szerző: 
JLT
0
Értékelés: Nincs

Oszd meg barátaiddal és ismerőseiddel:
  • A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges
  • 3422 olvasás

2 hozzászólás "Ian Gillan: One Eye To Morocco"

1. tetszik

Beküldő: Slash70. Beküldés időpontja: 2009, március 27 - 10:14.

Végre egy í­rás ahol nem fikázzák és alázzák porig a lemezt. Elképesztő mennyire intoleránsak és beszűkült agyuak néhol az emberek. Képtelen elvonatkoztatni a 70es évektől és elfogadni, hogy Ian Gillan most épp ilyen zenét akart csinálni. Valahol azt í­rták például, hogy Gillan szóló albumaival kapcsolatban, hogy egyik rosszabb mint a másik és még ehhez hasonló elmbeteg dolgokat. Na nem füstölgök többet.
Mivel én ezt a fajta zenei világot vártam a lemeztől í­gy én roppant módon elégedett vagyok vele. Kellemes hallgatnivaló, tipikusan igényes háttérzene. A Deal With It, az Ultimate Groove és a Sky Is Falling Down pedig kifejezetten jó és átlagon felüli dalok. Ian mindig valahogy a "saját feje után ment" a szólólemezeivel, a kezdeti jazz rock-os beütésű lemezei (amik nagyon jók szerintem) után jöttek a Mr. Universe-féle keményebb dolgok, de mindig azt éreztem, hogy nem akar mindenáron a Purple örökségéből megélni és valami másféle dolgot is ki akar próbálni. Az összes lemezén akadtak "meglepő" húzások és nem éppen szokványos nóták, de pont ezért voltak jók és szerethetőek azok a korongok. És ilyen ez a lemez is.

  • A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges

2. remek

Beküldő: T.N.. Beküldés időpontja: 2009, március 27 - 08:03.

Nem a legjobb hasonlat, de számomra van egy easy listening vagy másképpen mondva chill out feelingje a lemeznek, egész egyszerűen tökéletes kikapcsolódát nyújt a lemez. Gillan hangja még mindig nagyon jó, és a dalok változatossága és sokrétűsége pedig számomra kiemelkedővé teszik a lemezt. Engem nem zavar, hogy nem egy hard rock lemez lett, sőt jobb is, hogy Gillan nem akart egy izzadtság szagú Purple-szerű lemezt csinálni, hanem csak csinálta azt amit az adott hangulata és lelkiállapota ihletként diktált neki. Remélem a következőre nem kell több mint 10 évet várni!

  • A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges

Livesound:

Concerto:

Hammer Concerts:

Koncertajánló:

Az oldalon található cikkek és képek a Hard Rock Magazin kizárólagos tulajdonát képezik, azok máshol való közzététele csak a szerkesztők előzetes engedélyével lehetséges!
Fervens Drupal theme by Leow Kah Thong. Designed by Design Disease and brought to you by Smashing Magazine.