Wall Street - Indulunk!
írta Kotta | 2009.03.24.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Félve közelítem a magyar keményzenei produkciókat. Először is azért, mert a hangzás ritkán üti meg a nemzetközi színvonalat; leggyakrabban a dobokkal van a baj, még komoly zenekaroknál is, de az igazán tökös gitárhangzás is ritka. Valaki igazán megmutathatná a honi hangmérnököknek azt a bizonyos "dögösítő" gombot. Másodszor, mert kis hazánkban kevés az olyan énekes, aki ezt e műfajt igazán érzi. A hangszeresek általában rendben vannak, de bika torokból nagy a hiány. Végül, de nem utolsó sorban pedig azért, mert a hazai zenészek szíve ugyan lehet, hogy fémből van, de a lelke galambból - nehezen viselik a mégoly konstruktív kritikát is. Szerencsére az Indulunk! esetén háromból kettő kipipálva: a lemez - szerzői kiadáshoz képest különösen - jól szól, köszönhetően az Audioplanet-nek és Jaya Hari Das-nak. Gregus Miklós pedig tud énekelni. Ízesen, magyarosan, hangszíne leginkább Pohl Mihályéra (Lord) hajaz. A stílus meghatározásával viszont bajban vagyok. A lemezt leginkább, mint modern hard rock tudnám jellemezni, ha röviden kellene, de szerencsére nem kell. A számok egy részét akár a Lord vagy a HARD is játszhatná, ha finomabban lenne meghangszerelve. Sőt, még olyan Bikinis (fiatalabbaknak Hooligans) gitárpöcögtetős sláger is van itt. A hathúros azonban legtöbbször szándékosan előre van tolva, a modernebb riffeléstől és ritmusoktól kellene, gondolom újszerűnek, mainak lennie a hangzásnak. Hamarosan azonban további összetevők ütik fel a fejüket: dirty rock és pörgős punk 'n' roll. Jó példa minderre a Régen volt már: kicsit felpörgetett Van Halen riffel indul (Pretty Woman, Roy Orbison feldolgozás), amiből bulizós rock himnusz alakul ki a Sex Action jobb napjait idézve, óóó-zós refrénnel, amiről akár a Ramones is eszünkbe juthat. Szóval van itt minden, mint a véres hurkában. A stílusok keverésével azonban vigyázni kell: végül is egy betű van csak az időtlen és az idétlen között. Ezt leginkább a poén kedvéért dobtam be, mert a Wall Street esetében a stílus kavalkád felettébb élvezhető egyveleget alkot: néhány hallgatás után te is együtt fogod üvölteni a kocsiban Gregus Miklóssal, hogy "egy kicsit így, egy kicsit úgy" vagy, hogy "ne szólj, ne szólj, ne szólj, csak ints". A "hajrá Csepel, hajrá Csepel!"-ről nem is beszélve! (Természetesen futball himnuszról van szó.) Ezekkel a dalokkal élőben is jól befűtenek, abban egészen biztos vagyok! Mindazonáltal egy olyan határmezsgyén mozognak, ami veszélyes is lehet: tufa rockereknek néhány szám esetleg nem elég kemény, a melodikusabb vonal kedvelőinek viszont az Induljon a tánc féle kocsmahimnuszok nem feltétlenül jönnek be. Úgy látom, két út van a zenekar előtt: vagy bevesznek egy billentyűst és ráfekszenek a hard rock vonalra, mert jó érzékük van a dallamokhoz (ebben az esetben a szövegekre is nagyobb figyelmet kell fordítaniuk, mert legtöbbször - bár a szavakat, mondatokat értem -, fogalmam sincs miről is akar szólni az adott nóta). Vagy pedig lemennek kutyába, alkalmaznak még egy gitárost és a húzós-bulizós témákat erőltetik, minimál szövegekkel, mint amilyen az A mai jelszó. Mi, hallgatók így is, úgy is jól fogunk járni. Szívesen adnék egy hetest bátorításul erre a lemezre, de az méltatlan lenne például a Pokolgép 6.5 pontjával szemben, akik mégis csak egy magasabb ligában játszanak és a maga nemében korrekt, egységes lemezt tettek le az asztalra. Pozitívumai ellenére ez egy "kvázi demo" - arra jó, hogy a szakma és a közönség reakciójából segítsen kipuhatolni milyen irányba érdemes továbblépni.
Legutóbbi hozzászólások