Kingdom Come - Magnified

írta Adamwarlock | 2009.03.19.

Megjelenés: 2009

Kiadó: Planet Music

Weblap: www.kingdomcome.de/

Stílus: hard rock

Származás: Németország

Dalcímek

Értékelés

Évekkel ezelőtt a gimnázium padjait koptatva tudtam meg egy hatalmas igazságot: ha valamit értékelek, akkor a legfontosabb szempont, hogy önmagában is tudjam szemlélni az adott művet. Erre az irodalmat taní­tó jeles tanárom hí­vta fel a figyelmet. Ő azzal példálózott, hogy nem elemezhetünk egy verset vagy könyvet abból a szempontból, hogy éppen mi történt annak í­rójának életében a mű megalkotásakor, hiszen régen zavaros idők voltak. Mi van, ha egy Petőfi verset belekevertek egy József Attila gyűjteménybe, és ezt a lí­rát elemezzük egy másik életrajz szerint? Ezért érdemes egy alkotást legelőször is önmagában szemlélnünk, és csak utána levonni a következtetéseket a háttér információkból. A Magnified hallgatásánál is ezt a módszert alkalmaztam, megpróbálva nem régebbi lemezekhez hasonlí­tgatni, mivel a Kingdom Come hangzása gyökeresen megváltozott. Hajdanán a Led Zeppelin '80-as évekbeli kópiájának nevezett (innen a gúnynév: Kingdom Clone) együttes a dallamos hard rockot valami ,,izére" cserélte. Azért nevezem ,,izének" mert nem szeretném behatárolni, ezzel is mutatva, hogy mennyire nem támogatom a csapat stí­lusváltását. Az ,,izé" kezdeti jelei már a korábbi lemezeken is jelentkeztek, de nem ilyen szignifikánsan mint a jelen korongon. A 2004-es Perpetual még bí­ztató modern hard rock hangzással büszkélkedett néhány számban, ami 2009-re csak nyomokban maradt meg. Vizsgáljuk csak meg, hogy miből is áll az ,,izé"! Preambulumként annyit leszögezek, hogy nem tudom, mi váltotta ki Lenny Wolf-ból, a banda mögött álló agyból, hogy ilyet tegyen rajongóival és csapatával, valószí­nűleg a kisérletezgetés és a sztereotí­piákból való kitörési vágy okozta ezt. Ezt megértem, hiszen a Kingdom Come képtelen volt felülmúlni első self-titled albumukat. Tehát vissza az ,,izé" komponenseihez. Az ,,izé" legszembetűnőbb ismérve, hogy nagyon unalmas. A 13 számos lemez nemcsak, hogy nékülözi a kreativitást, ráadásul elég lassú és vontatott is. A kezdő Lving Dynamite minden csak nem tempós és erőteljes. Milyen dinamit az, ami nem robban? Olyan ,,izé" dinamit! És ez megy végig majdnem egy órán keresztül. A számok szétfolynak, aztán lebegnek, majd megint szétfolynak (ezek csak szabad asszociációk akarnak lenni, amivel az ,,izét" szándékozom leí­rni). Miközben belehallgattam a banda régebbi albumaiba, ráébredtem, hogy a jelek már a második album (In Your Face) után megkezdődtek, amikor is az eredeti gárda összes tagja elhagyta a süllyedő hajót. Azóta a tanulságot le kellett volna vonnia Herr Wolf-nak: egyedül nem megy. Mintha egy ködös önmegvalósí­tásnak lennénk szem és fültanúi, úgy , hogy a művész kétségbeesésében azt sem tudja mit akar. A Sweet Killing és a The Machine Inside billentyű részlege már majdhogynem átvált techno-ra (ironikus, hogy épp ez kettő szerintem az album legjobb számai). Az ,,izé" végighömpölygi a lemezt: mikor vége ért egyszerűen észre sem vettem. Azért az minősí­t valamit, hogyha totálisan képes beleolvadni a csendbe (jobban mondva a semmibe). A 13 számra nem nagyon vesztegetnék értékes byte-okat (tintát í­rtam volna, de ez ugye online újság), ez a két szó is leí­rja tökéletesen őket: langyos pocsolya. Ezektől függetlenül én bí­zok még Lenny Wolf-ban, hiszen aki valaha olyan számokat í­rt, mint a Living Out of Touch vagy a What Love Can Be, annak sok mindent meg tudunk bocsátani. Valahol mélyen ott leledzik az egynemű dalok mélyén a kreativitás csí­rája, de legyűrte ezt az ,,izé". Reméljük legközelebb jobban sikerül.

Pontszám: 4.5