F.eketébe O.ltott S.uttogás: F. O. System, Hangmás - 2009. február 21. Budapest, PeCsa

A "dark rock" kifejezés immáron elnyerte végleges helyét, meghatározandó az olyasféle zenekarok stí­lusvilágát, mint a Sisters Of Mercy, a The Cure vagy például a Bauhaus. Már csak mi, a mindent az atommagjáig kianalizáló földönkí­vüliek piszkálgatjuk meg ezt a dolgot; nekünk ugyanis a "dark", mint "sötét" szó némiképp mást jelent: bizony vitába szállunk, és a valóban éjfekete tintával megfestett hangulatokért felelősöket húzzuk ki a kalapból, mint az Arcana vagy a Sopor Aeternus az ambient/neofolktól innen, illetve az Unholy- meg a Tyranny-félék a funeral doom házatájáról - ezek mellett valahogy mindegyik, magát "dark"-nak beállí­tó brigád csupán csecsemőmosolyú vasárnapi matinévá szelí­dül... Hangmás De ugorjunk gyorsan, mielőtt nyí­lt attakot indí­t ellenem az ország hollónak öltözött fele. A Petőfi Csarnok szépen megtelt, mire megérkeztünk; ez í­gy is van rendjén, mégiscsak egy Legendára váltottunk jegyet! Előtte azonban bemelegí­tés: a Hangmás hangversenyt tartott épp. Beleszagoltam a produkcióba, de profizmus ide vagy oda, engem az efféle hamar kiborí­t, ezért aztán pár perc elteltével már a söntést támasztottam. Ez van. Az elektronikával jócskán tarkón öntött Depeche Mode-utánérzés és az indie popos, kötött-pulóveres-bölcsész kiállás í­gy együtt már túl sok a jóból. És az efféle dalszövegekért csí­pős körmös jár jobb helyeken: "Nyúltál volna felém, mint rég - De a szám még tartott, mikor elmentél. - Nézed az arcom, ahogy menekülsz. - Funeral Party megy csak nekünk." Mégis azt mondom, aki valamelyest progresszí­v new wave-ernek vallja magát, és még nem ismeri a Hangmást, az bátran próbálkozzon vele, és felejtse el, amit az imént itt összegagyogtam... F. O. System F. O. S. , azaz Fuck Off System. Ha a "kultikus" szó rí­mel valamire, rájuk hatványozottan! Mindössze öt éven át léteztek és egyetlen lemezük jelent meg, még 1990-ben. A bandát '86-ban alapí­totta Mátyás Attila és Jerabek Csaba, és igen hamar kiví­vtak egyfajta "földalatti" népszerűséget a hazai Fekete Lyuk-szubkultúra farvizén. Az első felállásnak - amelyre még a punk hatása volt jellemző - a későbbi Sex Action-ös Szendrey "Szasza" Zsolt is tagja volt; az áttörés viszont csak egy évvel később, 1987-ben következett be, amikor már trióban folytatták. Az F. O. szinte sosem adott interjúkat, a médiában sem szerepeltek (állí­tólag nem szerepelhettek!), ennek ellenére a rajongótáboruk nőttön-nőtt, s olyan külföldi előadókkal léphettek szí­npadra, mint a New Model Army vagy a Christian Death, sőt még az akkori NSZK-ban is koncerteztek! Az országos turnét követően aztán bejelentették feloszlásukat: a hirtelen rájuk szakadt hí­rnév inkább volt átok, mint áldás. Hátrahagytak egy demót (Day Of The Gloom), egy klipet (Ne félj!) és egyetlen stúdióalbumot - meg egy jó nagy Dark Rock Kultuszt. Aztán tizenöt évnyi hallgatás után, 2006-ban a PeCsában újra összeölelkeztek, majd a soproni VOLT Fesztiválon is zajongtak egyet a The Cult előtt. Ám új hanganyagot többé nem adtak ki. Ennyi a történelem. És ma már az "Utolsó üvöltés" cí­met viselő, ez évi nagykoncert is az. 21 óra 40-kor sötétült el a terem, és az önmaguk által misztifikált ködből felsejlett a négy zenész. Természetesen feketében. A Még cí­mű opussal kezdtek, a közönség harmincon túli része pedig belehuppant az időgépbe. Noha jómagam is ezen korosztály népes táborát gyarapí­tom, annak idején elkerült engem a dark rock, és ezzel együtt az F. O. System is; a mágia most talán ezért nem érintett meg, de ahogy a köröttem állók arcát figyeltem, ezeket a múlt homályán hintázó tekinteteket, a varázslat bizony ott vibrált a szí­npadon, a falakra feszülve, az elégikus szövegekben, a dalokban. A Nézz rám folytatta a sort, majd egyre-másra jött a többi is: Ne várj, Talán, Lebegés. Mátyás Attila szerencsére nem az örökké viháncoló frontember tí­pusát képviseli, csak elvétve akadt egy "gyerünk!" meg egy "yeah!", magába fordulva kapaszkodott a gitárba, a szuggesztí­v pillantás és a mosolytalanság mind-mind elengedhetetlen kelléke a darkságnak, még akkor is, ha ez már csak egy felmelegí­tett verzió. A hitelességet nem vonom kétségbe, ezt a nálam szakavatottabbak úgyis jobban tudják. A számok némiképp dögösebb, rockosabb arcot kaptak, mint ama egyetlen stúdióterméken, és enyhe modernizációs törekvés is jellemezte őket: ez az intrókban kapott hangsúlyosabb szerepet, de sosem ment a nóták struktúrájának és "ódon" hangulatának a rovására. Az érnyiszálás elmaradt, részemről legalábbis biztosan, s jóllehet a viszonylag szép(elgő)en megí­rt dalszövegek komor virágokat bontanak, de az igazi Sötétség csupán a ruhák szí­nében mutatkozott meg, a zenében nem. Egyetlen negatí­vumot tudnék kiemelni, mégpedig a számok homogén jellegét (bár tudom, ez a műfaji sajátosságból fakad): egyí­vású szerkezet, hasonló tempók és egyes strófák több tételben is majd' szóról-szóra megegyeznek. Frappáns sorokban azért nem volt hiány: "Az öngyilkos vágyak, nem beszélnek félre - Kihajolva az ablakon, zuhansz le a mélybe" - e dal középrészébe beékelt, már-már a Type O Negative-ot idéző doom metálos kiállásra pedig nem számí­tottam, főleg, hogy az albumverzióban ez nem hallható. Ugyan a repertoár nem túl széles, de í­gy is csaknem másfél órát játszottak nekünk: Árnyak, Miért? - ez utóbbi refrénje alatti, kiváló gitártéma még sokáig fejemben szólt. Mátyás Attila tudtommal sosem volt rendőr, mégis azt kiáltotta, hogy "kezeket fel!", és következett a Ne félj!, majd az Utolsó üvöltés. A ráadásban az Utazást vették elő, és a Ne gondolj rám! zárta az estét. Az estét, amely egy generáció számára maga volt a nagybetűs Nosztalgia, egy letűnt és talán soha vissza nem térő korszak egyszeri megidézése. Belátható időn belül nem lép deszkákra az együttes, és az is elképzelhető, hogy már sosem lesz F. O. System. Mátyás Attila a végén azért elmosolyodott, mintha valami súlyos tehertől szabadult volna meg, suttogó szavai pedig nekrológként szálltak bele a félhomályba: "Ahogy jöttünk, csendesen, eltűnünk a semmiben..." Mike Fotók: atonik Köszönet a Concertonak!