Grave Digger: Ballads of a Hangman
írta Tomka | 2009.03.10.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Nem könnyű a dolga a sírásónak: kemény és állhatatos munkával kell megpuhítani a talajt, és megágyazni a hóhérok ügyfelei számára - ám még így is csak a múlt számára állít síremléket. A régi sulis német heavy metalt képviselő Grave Digger sem tett mást pályafutása során: közel 30 év zenélés után még mindig azokat a jó öreg keményvonalas riffeket tolják az őszülő rajongók hallójárataiba, amivel anno bemelegítették a nyakbiccentő izmokat a pangó 80-as évek első felében. Időközben pedig szép lassan intézményesedett a változatlan elvárás rendszer mentén működő alakulat a Running Wildhoz vagy U.D.O.-hoz hasonlóan, és különösebb meglepetés nélkül szállítja két évenként soron következő hanghordozóit. Ennek persze megvan a jó oldala is: nincs kísérletezés, zenei tévutak (na jó, kb. 20 éve becsúszott egy), vagy világmegváltó terv, csak a már bevált recept újrahasznosítása. Azért leheletnyi változások így is adódnak: a Tunes of War - Knights of the Cross - Excalibur szentháromság epikus irányzata után a századfordulón újra visszatértek a szikár riffek és szimpla kórusok kitaposott ösvényére. Az idén megjelent Ballads of a Hangman lemezzel pedig rá is segítettek erre a vonalra, ugyanis az együttes történetében először leszerződtettek egy másodgitárost Thilo Hermann (ex-Running Wild) személyében. Talán ők is érezték, hogy a The Last Supper a rajongókat megosztó, felemás jellege, és a Liberty or Death kompromisszumos megoldása után némi vérátömlesztésre volt szükség, hogy ne essenek bele a kiszámíthatóság saját maguk által felállított csapdájába. Thilo azóta már nem tagja a brigádnak, köszönhetően annak, hogy az összeszokott együttes a színpadon már nem tudott együttműködni egy új taggal, és a régi darabok két gitárra való áthangszerelése is vitákat generált. Hatása ennek ellenére természetesen érezhető a Ballads of a Hangman c. lemezen: még egy fokkal komorabb lett a gitársound, anélkül hogy elhagyták volna a már jól megszokott nyers, retro feelinget. A fémszíveket megrepesztő riffek szigorú áradata a Heavy Metal Breakdown aranykorát idézi fel, ami bizonyára jó pont az ősrajongók számára. A dalok ennek megfelelően koncentrált kivonatai a heavy metal esszenciájának: nem is véletlenül, hogy kb. negyed órával rövidült a játékidő az előző lemez óta, és a mostani számok mindössze 3-4 perc körül mozognak. Lényegre törő, egyenes vonalú, sűrű számok sorjáznak a korongon, amikben néha csak lélegzetvételnyi idő marad még a gitárszólónak is. A probléma ott kezdődik, hogy egy számon belül általában egy témát hajszolnak végig, kihasználatlanul hagyva a kreatív lehetőségeket: így pár hallgatás után még az izgalmas riffek is képesek repetitívvé válni. Az együttes védjegye, Chris Boltendahl orgánuma szerencsére ugyanolyan "kopott" maradt, amilyen mindig is volt: rekedtes hangszőreiben nem lehet csalódni. Ahogy az instrumentális részleg tett egy időutazást vissza a 80-as évekbe, úgy Boltendahl mester is karcosabb oldalát mutatja felénk (nem mintha lenne neki más), és nagy ívű refrén-himnuszok helyett inkább a csordavokálokra helyeződik a hangsúly. Tempó és súly az van jószerivel, csak egy dolog hiányzik: a fülbemászó dallamok. Nem mintha nem lenne napnál is világosabb a gyökerekhez való visszatérés koncepciója; és melyik rajongó ne tudná felidézni álmában is pl. a Headbanging Man dallamát? Ezzel szemben az új lemez egyenletes sodrásából alig lóg ki pár nóta: a címadó dal "templomi" kórusa, a Funeral For a Fallen Angel akusztikus felvezetője és könnyen énekelhető refrénje, ami elsőre beugrik. No meg a lemez közepén helyet kapó ballada, amiben Veronica Freeman (Benedictum) is közreműködik, hogy egy üde színfolt erejéig duettet énekeljen férfias hangjával, ami kivételesen az önkéntelenül felszakadó őserőt képviseli Boltendahl líraiabb témáival szemben. Érdekes módon a lemez lezárása viszi felfelé a színvonalat: a Stormrider duplázóval megtámogatott gitártémája a címhez méltóan vágtatva viszi el hátán a számot, míg a Pray "formabontó" megoldásainak köszönhetően képes pozitív hangulatot varázsolni a lezáráshoz, még ha ez a modern rockos riffelés talán megakad páraknak a torkán. Ráadásul csakúgy, mint a kislemezes Motörhead feldolgozás, a bonusz számként szereplő Jailbreak átirat is kellően tartalmasra sikeredett, egy plusz mázsával nehezítve meg a több mint 30 éves slágert.
Legutóbbi hozzászólások