Eden's Curse: The Second Coming
írta JLT | 2009.03.01.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Különösen nem túlzok azzal, ha azt mondom, hogy a tavalyi év egyik bombameglepetése volt Michael Edennek és társainak a bemutatkozó albuma. A vezető rock zenei szaklapok, különböző internetes magazinok kivétel nélkül elismerően beszéltek a zenekarról és a lemezről, és ami a lemezeladásokat illeti, ott is szépen teljesített a debütáló lemez. Nagy titkot nem hiszem, hogy elárulok azzal, hogy Japánban "tartolt" a lemez, de a muzsikusok szűkebb hazájában is egész jó eredményeket ért el. (Persze ezek az eredmények a rock zenei berkeken belül számítanak jó mutatónak, gondolom mindenki tisztában van azzal, hogy hard rockkal csak a régi nagyok tudnak milliós eladásokat produkálni). A csapat sikereinek titka azt hiszem, több szegmensből épül fel. Adva van egy jó hangú, kellemes orgánummal rendelkező vokalista Michael Eden mint zenekar vezető, akinek stílusáról Don Dokken neve ugorha tbe, hiszen eléggé hasonló módon énekelnek. No de ez a hasonlóság legyen a legnagyobb bajunk, már ha ez baj, mert Michael tényleg igazán jól énekel. A másik kulcsa a sikernek az (egyik) fő dalszerző, Paul Logue személye, aki többek között David Readmannel is dolgozott már, de a skót Cry Havocban is alkotott emlékezetes dolgokat, valamint produceri-hangmérnöki tevékenysége is elismert hangszeres tudása mellett. Jelen esetben pedig kiemelendő, hogy az Eden/Logue páros igencsak egymásra talált, ketten remek kreatív és sok ötlettel rendelkező duót alkotnak, üde színfoltjai a jelenkori hard rock mezőnyének. A többiek sem éppen gyenge muzsikusok, különösen Ferdy Doernberg billentyűs nem fakezű hangszeres, nemhiába zenél már évek óta Axel Rudi Pell mester mellett. Továbbá emlékezetes még az Edguy tagokkal közös projektje, a Taraxacum valamint saját "rock operája", a Storytellers Rain is. Ebben a bandában sem feltétlenül övé a főszerep, de feladatát kiválóan látja el, játéka szépen kiszínezi a dalokat. Nagyobb szerep viszont jut a kitűnő gitárosra Thorsten Koehnere, aki ahogyan az első albumon itt is remek teljesítményt nyújt, már az első hangoktól tudni lehet, hogy nem ma kezdte a szakmát. Érdekesség, hogy Thorsten civilben zenetörténettel és komoly zenével is foglalkozik, szóval nemcsak egy remek gitáros, hanem egy intelligens értelmes ember is. A dobok mögött egy brit úr foglal helyet, nevezetesen Pete Newdeck (aki jelenleg Steve Grimmet zenekarának is tagja) akinek amolyan laza kis házi feladat eldobolnia ezeket a témákat. A muzsikusok mellett még meg kell említenem a "háttér vokálokért" felelős urakat is, akiknek már a neve hallatán is libabőrös lesz a karom. Nem hiszem, hogy különösebb kommentár kell a nevükhöz, úgyhogy álljon itt azon négy mester dalnok neve akik jelentősen emelik a produkció színvonalát: Doogie White, Tony Harnell, Carsten Schulz, Roger Staffelbach. Hát ez a névsor egyszerűen kegyetlen! Természetesen ilyen nevek mellé kiváló producer is dukál, és hát Dennis Ward neve garanciát jelent a minőségi megszólalásra, és a tökéletes hangzásra. Abban a könnyű helyzetben vagyok, hogy nem kell megfejtéseket keresnem a banda zenéjéről, nem szükséges hosszas fejtegetésbe és filozofálgatásba fognom, hiszen az Edenc Curse nemes egyszerűséggel ott folytatja, ahol abbahagyta a tavalyi évben. Dallamos, fogós énektémákkal bőven átszőtt hard rockot prezentálnak a fiúk, amiben megjelenik a Dokken, a Ten, a Pink Cream 69, valamint a Fair Warning hatása is. Úgy gondolom, elég jó kis névsor , és ezekkel a nevekkel lehet leginkább érzékeltetni az Edens Curse zenei világát. Tudom, hogy sokan már előre is húzzák a szájukat és elhatárolódnak a "hatásvadász" korongoktól, de ők ebben az esetben hatalmas hibát követnek el. Már alapjáraton is dőreség a napjainkban világmegváltó újításokat várni ebben a műfajban, hiszen a régi nagyok nagyjából már mindent eljátszottak, amit lehetett. Ennek ellenére mégis akadnak olyan fiatal bandák, akik olyan tökélyre fejlesztették a múltidézést, hogy néha már-már jobban élvezem az Ő előadásukat, mint a régiek pár pillanatát. Hallgassuk csak meg az intro után érkező Masquerade Ballt. Körülbelül olyan hatást ér el a már-már metalos jellegű riff, mint amikor egy boxoló "hideg fejre" kap egy elementáris erejű sallert. Nem volt az első korong sem nagyon visszafogott és túlzottan lágy zeneileg, de ez a nóta egész egyszerűen kegyetlenül kezdődik. Később sem szelídül túl sokat, de a refrén giga-dallamossága azért lágyít rajta egy kicsit. Mindenképpen ki kell ragadnom az album nótái közül a Pamela Moore közreműködésével készült, erősen sláger gyanús alkotást, melynek címe Angels & Demons. Tökéletesen idomul Pamela hangja a nótába, de nemcsak emiatt fordulhat elő majd a későbbiekben, hogy klasszikusként említjük, hanem azért is, mert ismét sikerült a keménységet (a riff szintén nem egy lágy darab) és a fogós dallamokat tökéletes összhangba hozni. Nem tehetek róla nekem mindig a Dokken neve ugrik be akkor, amikor ilyen és hasonló jellegű dalokkal találkozom. Hiába, ők is megelőzték a korukat, és hatásuk mind a mai napig felfedezhető rengeteg zenekar albumán. Azt nem tudom, hogy mi lesz majd akkor, ha az Edens Curse éri el azt a kort, amit Don Dokken és brigádja megélt, de ha olyan dalokat írnak, mint a Just Like Judas akkor akár őket is a stílus legendái között fogjuk emlegetni. Ez a dal lüktető, feszes középtempójával, remekbeszabott szólóival és csodálatosan megírt és előadott refrénjével tökéletes iskolapéldája a melodikus, dallamorientált hard rocknak. A keményebb, szikárabb hard rock vonalat hivatott erősíteni a Lost In Wonderland, amiről én - lehet elfogultan - a Ten munkásságára asszociáltam, hiszen ők is jelentkeztek időnként bivaly erős riffekkel, amit a verzék és a refrének dallamosságával és könnyen befogadhatóságával igyekeztek ellensúlyozni. Nos, ez történik itt is, mégpedig igazán fenomenális módon. A többi dal is kiváló, elvakultabb és kemény vonalas hard rock fanoknak ajánlom például a Raven's Revenget, míg a balladák és a lírai hangvételű nóták szerelmeseinek szép perceket okoznak majd a Sail On és a Man Against The World című számok. Nem nagyon tudnék negatívumot említeni az albummal kapcsolatban, de lehetséges, hogy akadnak majd olyanok, akik sokallják majd a tizenhárom "tracket", és a nóták hosszát, de ezeken kívül nem találok semmi kivetnivalót , hiába is próbálok "szigorkodni".
Legutóbbi hozzászólások