King Crimson - In The Wake Of Posseidon (Ekman kritikája)
írta garael | 2006.01.12.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Kedves olvasónk, Ekman küldte be ismertetőjét: A zenekar, melyre megannyi másik hivatkozik, mint hatásaira. És valóban, ez az 1968-ben alakult brit brigád ugyanolyan szabad szellemben viszonyult a zene iránt, mint a híresebbek közül a Toto (ne csak a sorlemezeiket vegyük figyelembe!), a Queen, vagy a mai zenekarok közül az Arcturus, az Ulver, a Fantomas vagy például a Solefald. A sémákban való gondolkozástól féltek, mint antilopok az oroszlántól, az adott hangulat elérése érdekében nem átallottak egészen extrém stíluselemeket is a zenéjükbe integrálni. Mostanság számos zenekarra aggatják a progresszív jelzőt, holott ezek többségére semmilyen újításvágy nem jellemző. Ez a banda azonban egészen eltérő hangvételű albumokat jelentetett meg, melyek változatosságának egyik biztosítéka a folyamatosan változó felállás volt. A gitáros Robert Fripp az egyetlen, aki mindvégig tagja volt a csapatnak. Ezen az 1970-es keltezésű lemezen, mely a King Crimson második nagylemeze, a döntően blues-os hangvétel mellett jazzes elemek, bárzenei billentyűs betétek, mediterrán ízű akusztikus gitáros kalandozások éppúgy előfordulnak, mint vastag vonóskíséret és erdei fuvolatémák. Mindezek oly természetesen, akadálytalanul futnak egymásba, mint ahogy a kés utat talál a vajban. A zenekar a koncerteken éppúgy jókora teret engedett az improvizációnak, mint a lemezfelvételek alkalmával. A lemez énekes szólóval indul Greg Lake előadásában, melynek dallamait hangszereikkel újra felidézik az album közepén, majd az album végén is, szintén énekkel. Ezek után viszont beindul a zajongás, egészen mocskosul torzított gitárokkal, fifikás ritmusokkal, úgyhogy ifjú matekmetálos titánok, tán még ti is találhattok örömötökre valót. Hangulatváltások sora következik, egy kis káosz, némi visszafogott merengés, feltűnik Gustav Holst Mars: Bringer of War című szerzeményének átirata, mely szerették volna, ha Mars címen került volna a lemezre, s ilyen címmel játszották az 1969-es turnéjukon is, azonban hála a szorgos jogászembereknek, végülis itt The Devil's Triangle címen fut. Néhány későbbi KC lemezzel összevetve ezt a lemezt, rá kell jönnünk, hogy az ismertetett okoskodások mellett a lemez mégis nagyon ösztönös, érzékeny és mély hangulatú, szinte nyoma sincs a majdani öncélú zenei kivagyiságoknak. A lemezt lezáró track a nevéhez hűen nyugtató, lélekmelengető kis muzsikát rejt.
Legutóbbi hozzászólások