Polgá-rock-Ébredés
írta garael | 2006.01.07.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Nos, egy jó kis mellhártyagyulladás közepette írt Hell barátom, hogy ugorgyak' már neki ma is egy fiatal, magyar, feltörekvő csapat albumának. Óvatosan megkérdeztem azért, hogy ugye nem death vagy black metalt játszanak, mert istókuccse tegnap is megizzadtam a Black Leaves - egyébként roppant igényesés tartalmas - lemezének értékelésekor. Aztán nomen est omen, megnyugodva láttam a banda nevét, melyet nem hinném, hogy felvenne valamely polgárpukkasztásra szakosodott és felesküdött, vámpíros küldetési tudatal feltuningolt viking horda. Kivettem a lázmérőt a hónom alól - nehogy úgy járjak, mint múltkor valamelyik lemeznél, ahol a számomra adrenalinpumpáló riff hatására csatakiáltásos ököllendítéssel a padlóra küldtem a szegény higanyost - és beraktam a lejátszóba a lemezt.Nos hiába voltam oly óvatos, mint a fát kereső keresztesvitéz monszun idején- az első szám basszgitár kezdőriffjének hatására a mélynyomóból kidördülő basszus membránt játszott a gyulladt bruszthártyámmal, és a modern köptetőket is megszégyenítő hatással leküldött csigába a feltörő, ugató köhögés. A kutyafáját, mondhatnám stílusosan, - éppen csak a farkamat nem csóváltam meg -van ereje a cuccnak. A groove-os ütemek illettek inkább egy modern metalbandához, mint a magyar hard rock-i örökség ápolását célul tűzni akaró együtteshez, s a felhangzó verze is inkább a Jönnek a férgek időszakbeli Lukácsos töredezett szövefgmondását-éneklését idézte, mint a hungarische hard rock szentháromságának örökmozgó és dinamittal telt zenéjét. A refrén aztán gyorsan helyrerakta a dolgokat, és már második hallgatásra heves headbangelésre késztette az értékelőt. A második szám aztán nagyot vált - modern rock ki, Fonográf, Bojtorján be- egy nagyon kellemes, félakusztikus, némi country feeling-gel megáldott szám simogatja a hallójáratokat. El is gondolkodtam, vajh miért is ragadt le ez a stílus annak idején Illésék, és a Bojtorján próbálkozásánál, hiszen ez az a zene, mely a legtöbb korosztály számára elfogadható, megfelelőképpen rádióbarát, és kellőképen alakítható a morc és a lágy pólusai felé. Ismét egy nyugis szám következik, s ha az előbbi számban Fonográf, akkor itt most az Illés rockosabb világa köszön vissza, valahol a Nemzeti Dal tájékán innen, rockoperákon túl. A szabadulás idézi meg talán leginkább a nagy öregek zenei hangulatvilágát, bármelyik klasszikus lemezre felférne a dal: igazi motoroshimnuszt dörögnek a hangszerek, és a szöveg is jól illeszkedik a szám koncepciójához. A záró tétel egy turbósított rock'n'roll, -stílusában bedurvított Lord, esetleg Karthago-(elnézést az izzadtságszagú skatulyákért), itt érzem, hogy talán kicsit ülni kellett volna még a refrénen, nekem monotonnak tűnik a ritmusában egyébként sodró és táncra ingerlő rákenról.
Legutóbbi hozzászólások