Jack Jack: The Album
írta garael | 2008.12.26.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
A Jack Jack abum meghallgatása előtt, bevallom, ambivalens attitűdökkel ültem le a lejátszó elé: egyrészt gyarló emberi mivoltomnak megfelelően "nosza, akasszuk most a hóhért" szándékkal határoztam el, hogy Mester Tamás énekesi teljesítményét az évben meghallgatott kb. 250 album legjaván tapasztaltakhoz fogom hasonlítani, másrészt emlékezve a valamikori Mester és Tanítványai finom, AOR-os, akkoriban unikumnak - amit most ugye másik szponzoráló ital váltott fel - számító zenéjére, reményekkel telve vártam az első magyar rockumentum muzikális eredményét. Jóllehet, nem ismerem a média világát, ám a vállalkozás koncepciója, a hirtelen, spontán egymásra találás korszakalkotó szikrája annyira művinek tűnt, amennyire a "Rock 'n'roll életérzés bemutatása" szlogen hamis és elcsépelt világgá kongatása. Komolyan, elhiszi valaki is, aki csak pár éve hallgat rockzenét, és valamennyire ismeri a kialakult trendeket, hogy egy rapper-celepbe átváltott kiöregedett rocker, egy évekig külföldön élő, tehetséges, ám különösebb sikereket ott elérni nem tudó énekes, a magyar operett-rock prominens képviselője, és egy negyedik, számomra ismeretlen arc - elnézést a Supernem-től, ismeretlenül is elismerve tehetségüket - fogja bemutatni, mi is a rock'n roll, mindezt ráadásul egy közönségfimes producer (SOS: szerelem, 9 és ½ randi) bábáskodása alatt, ki minden bizonnyal tökéletesen tisztában van a közönség elvárásaival és sztereotípiáival? Sajnos az összefogás fő irányvonal-koncepcióját, az albumalkotásról szóló dokumentum-filmet nem láttam - ígérem, sort fogok rá keríteni - , ám az albumot jó párszor végighallgatva cikkem elején említett ellentétes érzéseim nem szűntek meg, jóllehet azok tárgya elsősorban az album megítélésére irányulnak, s nem az énekes személyére: Mester Tamás bizonyította, hogy hangja nem kopott meg az évek során, s jóllehet, az igazán első osztálytól elválasztó karakter hiányzik vokális teljesítményéből, valamint ez az enyhén nyávogó, de egyébként tiszta produktum a nemzetközi szcénában kevés az előrejutáshoz, révén, hogy 100 ugyanilyet találhatunk még, azért kijelenthetjük, bátran vállalható - és utaljunk vissza kicsit a Megasztárhoz, a mostani eresztés bírált teljesítményeit jócskán le is körözi. Mégis, mi az, ami nem engedi, hogy egyértelműen szeressem, vagy utáljam a lemezt? Az elhangzott dalokba tulajdonképpen első hallásra nem nagyon lehet belekötni: a nyolcvanas évek floridai dallamos hard rockjának sztenderd sablonjait hallhatjuk vissza, viszonylag korrekt előadásban: blues alapú, rock n' roll riffek, dúdolhatóan ismerős dallamok, mindezt hatásvadász balladák nélkül, rádióban azonnal lejátszható, "kommersz rock" szövegekkel, olyan bandák felidézésével, mint a Mr. Big, a Cinderella, vagy a Warrant, nyakon öntve egy csipetnyi - persze gondosan kiszámított - punk pökhendiséggel - mindez profin csomagolva és előadva. Mindezek ellenére - talán a patikamérlegen mért adalékok kényszeres felhasználása végett - éppen azt a spontán , laza munka-feelinget ölik ki a dalokból - még akkor is, ha a dokumentumfilm esetleg mást mutat - , ami olyannyira népszerűvé tette ezt a zenei stílust. A zenészek mentségéül legyen mondva, ez nem biztos, hogy az ő bűnük: én azt is elhiszem, hogy tulajdonképpen élvezték az egész bulit - , de az egészből annyira árad a kereskedelmi tévék produkcióiban megtapasztalt kissé izzadságszagú kockázatelvetés, hogy képtelen vagyok egy pillanatra is megemelni a pulzusszámom, pedig még egy-két fekvőtámasszal is rásegítettem arra a fránya szívdobogásra. Hiába vannak lendületes darabok, hiába az alapvetően táncra ingerlő rock 'n roll ritmus, a szerzemények többedszeri nekifutás után is nyomtalanul zúgnak el mellettem, pedig alapvetően dallampárti vagyok, és azokban, meg kell mondjam, nem szűkölködhetünk az album hallgatása során.
Legutóbbi hozzászólások