MIDNITE CLUB - Circus Of Life

írta JLT | 2008.12.09.

Megjelenés: 2008

Kiadó: Metal Mayhe

Weblap: www.midniteclub.de

Stílus: Hard rock

Származás: Németország

Dalcímek

Értékelés

Úgy látszik, a 2008as év számomra bővelkedik meglepetésekben. Már a tavalyi esztendőben sem győztem kapkodni a fejemet a jobbnál jobb lemezek hallatán, anyagilag is komoly megterhelést jelentett azt a rengeteg kiváló albumot beszerezni, és ez idén még hatványozódott. Számolatlanul érkeznek hozzám az üzenetek az újdonságokról, az új megjelenésekről és bevallom őszintén, sokszor el is siklom egy-egy album fölött, pusztán azért, mert már nem győzöm a lemezek hallgatását. Nos, ezen oknál fogva majdnem kimaradt az életemből az egyik nagy kedvencem közreműködésével készült Circus Of Life cí­mű album, a számomra teljesen ismeretlen Midnite Club nevű bandától. A korábbi Domain, jelenlegi Evidence One énekes Carsten Schulz hangját azóta imádom, mióta először hallottam, és azóta vagyok fanatikus rajongója ennek a remek képességű dalnoknak. Ennél fogva mikor láttam, hogy Ő énekel ezen a lemezen, nem is volt kérdés, hogy beszerzem az "anyagot". A muzsikusok közel egyedül a korábbi Scarlet Rose basszer, Andy Keller neve volt ismerős, akit az emlí­tett zenekarban egy jó képességű basszusgitárosnak ismertem meg. (Dallamos, melodikus rock kedvelőknek ajánlatos megismerkedni Scarlet Rose két albumával, melyek nagyon igényes és minőségi lemezek voltak, csak éppen rossz időben jelentek meg). Na, de ennyi kitérő után térjünk vissza az Éjféli Klubba, mert ott igazán remekül érezhetjük magunkat, köszönhetően a Seeger testvéreknek. Nem mindennapi figurák ők, hiszen a gitáros Stephen megfordult egy thrash metal zenekarban is, majd egy Robbie Williams tribute bandában pengetett. Erre mondják, hogy széles skálán mozog az általa kedvelt előadók listája, és ha hozzávesszük azt a tényt, hogy két kedvence gitárosa és példaképe egy korábbi és egy jelenlegi Dokken gitáros , George Lynch és Jon Levin, akkor felmerülhet bennünk a kérdés, hogy vajon milyen zene is lesz ebből? Hála az égieknek itt azonban nyoma sincsen semmiféle pop förmedvénynek, sem pedig a Lynch Mob sokszor elborult zenei világának: itt kérem szépen egyszerűen csak igazi hard rock muzsika van. Holger játéka - ami nagy hangsúlyt kap a lemezen - megidézi nekünk a 70es évek nagyjainak, a Deep Purple-nek és a Uriah Heep-nek az emlékét, ám a zenére mégsem lehet azt mondani, hogy egy az egyben olyan, mint az emlí­tett két legendáé. Mivel a nóták erősen dallamorientáltak és a refrének is igen fülbemászóak, némi aor-os "feeling" is érezhető, de akár meg lehet emlí­teni két dallamosabb német brigádot is, név szerint a Bonfire-t és a Frontline-t is. Az utóbbi hatása az albumon vendégként felbukkanó és két nótát jegyző gitárosnak- Robby Boebelnek is köszönhető, aki az emlí­tett csapat egyik oszlopos tagja és korábban együtt muzsikált Carsten-el az Evidence One soraiban. Egyszóval ha mindenképpen kategorizálni kéne a zenekar stí­lusát, megmaradnék a hard rocknál, némi aor-os beütéssel. Sokan erre a kombinációra használják a melodic hard rock megfogalmazást, ami szerintem sem áll messze a valóságtól. A nótaí­rással sem spóroltak a srácok, hiszen tizenegy dalt dobtak fel a lemezre, ami már önmagában is árulkodik arról, hogy ötletben sem szenvedtek hiányt. A lemezt indí­tó cí­madó dal középtempós lüktetése és nagyon jól eltalált billentyű témái biztosí­tják a hallgatót, hogy nem nyúlt mellé, amikor ezt a lemezt behelyezte a lejátszóba. Nagy eséllyel, ezzel a nótával fognak indulni a csapat koncertjei, ugyanis ez egy remek "alapozó" nóta, mely gyorsan képes felpörgetni az embert. Cí­méből adódóan az Afraid Of Love a banda érzelmesebb oldalát mutatja, bár ez a "lágyság" inkább csak szövegvilágra és az énektémákra igaz, a nóta zenei világa azonban korántsem ilyen lágy. Amolyan 80as évekbeli dallamosabb hard rock muzsika, akár egy House Of Lords vagy egy Dokken lemezen is el tudnám képzelni. Fentebb emlí­tettem a Bonfire hatásait, nos ezek érhetőek tetten a Promises Remainben, persze ezt nem negatí­vumnak szánom, inkább dicséret a srácoknak, hogy meg tudták idézni Hans Zillerék zenei világát. Carsten itt is óriásit énekel, végre elereszt pár sikolyt is, ami roppant mód jól áll neki. A negyedik és ötödik dalnál érkezik el a lemez csúcspontja. Előbb a Behind My Eyes csap le a hallgatóra fenomenális dallamaival és ezek még fenomenálisabb tolmácsolásával, nem is szólva a felbukkanó Hammond orgonáról. Telitalálat, ahogyan az a Heart Of The Dragon is, a maga í­zig-vérig dögös hard rock-os valójában. A hatodik dalban erősí­tést kap a banda Ferdy Doernberg személyében, hogy még jobban sikerüljön feldolgozniuk Kenny Loggins egyik slágerét, a Danger Zonet. Akinek í­gy nem ugrana be ez a nóta, annak segí­tek: ez volt a Top Gun c. film egyik betétdala. Hát mit ne mondjak, jól sikerült. A gyorsabb tempó jót tesz a lemeznek, hiszen az eddigi szerzemények inkább a középtempós sebességi fokozatban mozogtak, és egy kis váltás sosem árthat. Ki kell emelni Stephen szólóját is, hát nem gyenge, amit csinál. Újabb hard rock töltet érkezik a Shelter From The Storm képében, az indí­tó dob-basszus kezdés ötletes, és eme instrumentumok kettőse tökéletes alapot ad a nótának, aminek hallatán biztosan beindul a végtagok ütemes mozgása. Latinos akusztikus gitárjátékkal indul el az érzelmekkel mélyen átszőtt Memories For Sale, ami különös bódulatba ejti az embert, amiből nem is akar egy jó ideig kiszabadulni. A dalból nem tűnik el végleg az akusztikus gitár, és ez még tovább fokozza ezt a gyönyörű kábulatot. Újabb Frontline és Bonfire hatásokkal átszőtt nóta következik melynek cí­me Closer To Distance. Sok mindent nem lehet elmondani róla, olyan jó, mint a többi. Hasonlóképpen nem kell túl sok "rizsa" a Calling For Crazy bemutatásához sem, csak annyi, hogy ez a dal egy kis időutazás a 80as évek melodic rockjának világába. Azért, hogy a balladák szerelmesei se maradjanak ki a jóból , zárásként felkerült a lemezre a Crying In A Dream cí­mű, már-már tényleg könnyfakasztó szerzemény. Úgy látszik, ahogy öregszem, úgy kezd a zenei í­zlésem finomodni, mert ez a nóta egész egyszerűen nem tud kimenni a fejemből. Valamiért nekem ismét a House Of Lords neve ugrik be, talán mert az Ő balladáikat tekintem etalonnak, és ez a dal legalább annyira megfogott, mint a lordok pár érzelmesebb nótája.

Pontszám: 8.5