Szí­vtunk egy kis tiszta oxigént: Jean-Michel Jarre, 2008 11. 12. Papp László Sportaréna

Amikor jó két hónappal ezelőtt magazinunk hasábjain kissé félve megjelentettük, hogy az elektronikus zene atyja, Jean-Michel Jarre ismét hazánkba látogat, olyan sikere lett a hí­rnek, hogy azonnal felvettük a kapcsolatot a koncertszervező céggel, gondolván arra, biztos a beszámoló is sokakat érdekelni fog. Így nagy várakozással indultunk az Arénába, főleg, hogy nem is akármilyen estének í­gérkezet az előadás... A turné apropója az előadóművész elsöprő nemzetközi sikert hozó Oxygene cí­mű albuma megjelenésének harmincadik évfordulója volt. Ráadásul nem is akármilyen produkcióra készülhettünk, hiszen a mester azokkal az eredeti hangszerekkel kelt útra, melyek segí­tségével annak idején megkomponálta és rögzí­tette a művet. Mi tagadás, ez tényleg igazi csemegének í­gérkezett, még akkor is, ha Jean-Michel Jarre muzsikája nem feltétlen mondható rock, vagy metal zenének. A kezdés előtt néhány fotós "kollégával" (az idézőjel nem rájuk, sokkal inkább rám vonatkozik) taglalgattuk, vajon mi fog történni. Aztán beavattak minket és megtudtuk, egy különleges kezdésnek lehetünk tanúi. Amikor bevezettek minket a fotós árok helyett az első részekre kialakí­tott ülőhelyek elé (rögtön népszerűek lettünk), mindenki hülyének nézett minket, hogy miért állunk a szí­npadnak háttal. Ennek egyetlen oka volt - ugyanis kedves segéderőnk beavatott a titokba -, Jean a csarnok másik végéből indul előre, a szí­npad felé, hogy közben személyesen is találkozzon a szerencsésekkel, egy kézszorí­tás erejéig. Mit mondjak, találó és igen szimpatikus húzás. Amikor néhány perc múlva elért a világot jelentő deszkákhoz, arra felpattanva egy igen hosszú monológba kezdett. Elmondta, hogy nagyon szeret nálunk lenni (ez kivételesen nem csak udvarias túlzás volt) és visszaemlékezett a Népstadionos koncertjére, amihez képest egy sokkal kisebb helyen szeretett volna most játszani, de megállapí­totta, nálunk ez képtelenség. Aztán mesélt az eltelt napjáról, azon belül is a budapesti sétájáról, amely során meglátott egy utcazenészt, akinek játéka annyira megfogta, hogy elhí­vta estére egy kis közös muzsikálásra. Beszélt még sok mindenről, de ez már nem nagyon érdekelte a publikumot, hiszen nem feltétlen ezért jöttek. Mondandója végén elmesélte, hogy a szí­npadon lévő hangszerek, mint ahogyan azt í­gérte, eredeti darabok, és kell egy kis bemelegí­tés nekik, mert hasonlóak a nőkhöz. Aztán nem felejtette el kihangsúlyozni, hogy a következő előadás, élő produkció lesz, és előfordulhatnak benne bakik, amiért előre elnézést kér. Na, itt egy kicsit elvesztettem a fonalat. Nem értettem, miért kellett ezt ennyire kihangsúlyozni? Nyilvánvaló, hogy lehetnek bakik egy élő műsor során, de arra még nem volt példa, hogy ezért rögtön elnézést kérjenek. Vagy ha mégsem volt élő a koncert, akkor meg még cikibb ezt bizonygatni. Summa summarum, ezt itt nem értettem, főleg annak tükrében, hogy a koncert hangról hangra tökéletes volt. Ahhoz, hogy a mű teljes egészében "sajátkezek" által szólaljon meg, Jeannak három segí­tőtársra volt szüksége, akik elképesztő magabiztossággal tekergették a millió kütyüt, és nem mellesleg rájuk hárult a manuális billentyűjáték nagy része is. Mivel ebben a műfajban rejlő tudásomat nem mélyí­tettem el lexikálisan, í­gy fogalmam sincs, kik voltak a nem éppen fiatal emberek, de egy biztos, életkorukból és magabiztosságukból kiindulva úgy sejtem, nem kis nevek lehetnek a szakmában. Általában, sőt, szinte soha, semmilyen koncertről nem olvasom el a kritikákat vagy beszámolókat azelőtt, mielőtt kialakí­tottam, és leí­rtam volna a sajátomat. Most mégis kivételt tettem és nagyon szomorúan vettem tudomásul, hogy egyetlen pozití­v véleményt nem olvastam az estéről. Nem tudom, hogy mi ennek az oka, lehet, hogy valóban nem értek ehhez a műfajhoz, de ha í­gy van, akkor még jobban örülök, mert én kimondottan jól éreztem magam, sőt élveztem az előadást. Fantasztikus volt élőben hallani az Oxygene albumot, ráadásul tökéletes hangminőségben. A cucc fantasztikusan jól szólt, és nekem a látvánnyal sem volt semmi bajom. Gyönyörű felvételeket láthattunk a hatalmas háttérkivetí­tőkön, amelyeken mindig a dal mondanivalójával és hangulatával megegyező filmrészletek kerültek bejátszásra. Különösen tetszett az a hatalmas tükör, ami egyszer csak elkezdett leereszkedni a plafonról és megdőlve, mintha felső kameraállású képet néznénk, mindent láthattunk a teremben, ami a szí­npadon történik. Mert bármennyire is hihetetlen, de volt történés jócskán. Jean szaladgált rendesen egy-egy hangszer-felépí­tmény között, hogy időben odaérjen minden hanghoz vagy effekthez. És ahogyan azt í­gérte, meg is érkezett a vendég, akit ha jól emlékszem, Pável Nándornak hí­vtak, de ha tévednék, elnézést kérek. Az alkalmi zenész egy számomra ismeretlen, furcsa alakú tárgyon kongázott, ami tényleg szí­nesí­tette a dalt. Bő egy óra után lett vége a fő műsoridőnek, amit a közönség részéről nagy üdvrivalgás és vastaps követett. Néhány perc után ismét a szí­npadon termett Jean-Michel Jarre, hogy egy számomra ismeretlen dallal, majd azzal, "amivel minden kezdődött köztünk", végleg elbúcsúzzon. Ez már nem annyira tetszett a zsűri néhány részének, ugyanis a körülöttünk állók nehezményezték, hogy ezért kellett ennyi pénzt kifizetniük. Nem tudom még mit vártak, de az tény, hogy a maga másfél órájával, valóban nem volt egy hosszú program ez az este, de felejthetetlen volt, az biztos. Szakáts Tibor Fotók: Szakáts Tibor Köszönet a Danubius Musicnak!