NÉVTIZEDELŐ: AGE OF NEMESIS , avagy Nemesis is korosodik

Age Of Nemesis biográfia
Nemesis: Nemesis - garael
Nemesis: Abraxas - garael
Age Of Nemesis: Terra Incognita - Philo, Tomka
Age Of Nemesis: Psychogeist - garael

Biográfia

Hazánk talán egyetlen, nemzetközi ismertséggel is rendelkező progresszí­v metal zenekarának biográfiáját az együttes weboldalán, a www.ageofnemesis.com -on olvashatjátok.

Nemesis: Nemesis

Érdekes, hogy a progresszí­v metal előretörésével a magyaroszági bandák nem vették fel azt a vezérfonalat, melyet külföldi kollégáik útmutatásként leraktak a nagy metal labirintusban. Igazából egy kezemen meg tudnám számolni, hány hazai lemez született a Dream Theater-Quensryche - Fates Warning mesterhármasának bűvöletében: hirtelen Molics Zsolt énekessel készült méltatlanul elfeledett Seneca lemezt, a Brutalt, a Classica harmadik lemezét, és jelen í­rás tárgyának alkotásait tudnám az elmúlt időszakból felsorolni . Ennek persze lehet keresni a magyarázatait: lehet, hogy ez a sok odafigyelést, elmélyedést igénylő stí­lus "túl sok" volt az egyébként is kis kapacitással rendelkező magyar metal piacnak - a tortából már túl sok szelet lett kiharapva, minthogy a többiek is jóllakhassanak. Jelenleg talán az Ewerwood, és a Mindfields Factory próbálja azt a kicsiny örökséget fenntartani, amit az emlí­tett együttesek hagytak hátra: szerencsére a Nemesis - igaz, kis névváltozással - jelenleg is aktí­v, amolyan magyar prog. metal doyenként próbál meg külföldön is ismertséget szerezni.

Hallgatva az első albumot, feltűnik, mennyire "kész produkciót" kaptunk a csapattól: itt bizony nyoma sincs az útkeresésnek, a srácok egy buldog elszántságával törtek előre a kijelölt úton - nem véletlen, hiszen az énekes, Thorday Ákos (R.I.P) énekes és Pethe György bőgős az underground legenda Unicum States, Fábián Zoltán gitáros és Nagy György billentyűs a Jericho, illetve a Wellington sorait erősetí­tette: mondhatjuk úgy is, hogy az alkotó tagság amúgy Pallasz Athene módjára, egyből teljes fegyverzetben pattant ki a Metal God fejéből.

A rutinnak köszönhetően a fiúk aztán tényleg nem a könnyebb utat választották: a dalok többsége túlmutatva a hat percen halmoz egymásra instrumentális és vokális témákat, azzal a jellegzetes, valahol a Queensryche örökségéből fakadó keleties, vontatott vezérfonallal, melyet aztán a Dream Theateres "metalosabb" riffelés köt a keményebb oldal felé. Érdekes módon azonban - az összetettség ellenére is - az együttes tagjai meg tudtak maradni a földközeli realitásokban - nem szállnak el követhetetlen improvizációkba, a felcsendülő dallamok pedig biztos fogódzkodót jelentenek az egyszerűbb, illetve egyértelműbb témákhoz szokott hallgatóknak is.

A dalok nagy erénye, hogy tartalmaznak egyfajta világzenei megközelí­tést: a Körforgás arab témájú integrációja, vagy a Honvágy magyar népzenei univerzumának kitárása olyan érzékkel kerül megfogalmazásra, mely csak a legnagyobbak sajátja. A sokszí­nűség miatt a pszichedelikusabb és a keményebb, riffes anyagok szerelmesei is megtalálhatják számí­tásaikat, a dalokban - jóllehet a szerzeményekben mindkét megközelí­tés jelen van - a megfelelő hangulati arányokkal képesek az adrenalint növelni, vagy a relaxációs meditációt elősegí­teni.

Thorday Ákos az egyik legjellegzetesebb hangú magyar metal énekes volt: óriási hangterjedelme mellett a Nemesis album lényegét jelentő hangulati váltásokat is úgy tudta követni, hogy még most is beleborsódzik az ember háta. Külön kiemelném még a gitárral egyenrangú billentyű munkáját: Nagy György szinte filmzenei plasztikussággal képes zenei képekkel megtölteni a dalokat.

A Nemesis úgy volt képes a régebbi progresszí­v rock nagyságok, és a későbbi, metalból szerveződő példaképek munkásságát egységbe fogni, hogy abból aztán egy jellegzetesen magyar szellemiségű album jöhetett létre, remek kezdéssel kijelölve azt az utat, melyet a csapat azóta bejárt.

Nemesis: Abraxas

(Abrasax), homályos eredetű, babonás jelentésű szó, melyet többfélekép magyaráznak. Némelyek szerint az abrak és sex (szadzsi) egyiptomi szókból származik és ÂŤszent szóÂť ÂŤáldott névÂť az értelme. Mások szerint Abrasax a helyesebb formája és a görög számjelekből magyarázható meg olyképen, hogy: A = 1, b=2, r=100; a=1, s = 200, a = 1, x = 60 (a görög betűk számbeli értéke), ami összesen 365-öt ad, az év napjainak számát. A titokzatos jelentésű szót a legtöbb mágus és alkémista használta, mint bűvös igét. Az Abraxasgemmák egy csuda-alakot ábrázoltak, rajta a bűvös erejű ÂŤAbraxasÂť szóval, görög irásban. Az alaknak emberi törzse volt, ember karokkal, azután kakasfeje, a lábai pedig kigyók voltak; az alak egyik kezében korbácsot, a másikban koszorut tartott. A gnosztikus szekták ez abraxas-gemmái mintájára a középkorban talizmánokat csináltak, amelyek a legtöbb baj ellen megóvták hordozójukat. (Forrás: Pallas Nagylexikon)

Amilyen sokszí­nű és sokjelentésű a szó, olyan a Nemesis második lemezének anyaga is. Mint a rózsa, melynek kibontva szirmait, újabbakat találunk, úgy foglalják magukba a dalok az újbóli és újbóli jelentésárnyalatokat, olyan kincsesládát rejtve, melynek számtalan titkos rekesze óv eldugott kincseket.

A csapatnak sikerült úgy továbblépnie az első album markáns megfogalmazása után, hogy a folyamatosság nem szakadt meg, az új és régi olyan egységben forr egymásba, hogy nem lehet őket elválasztani. A keleties vezérfonal megmaradt, ugyanakkor a Queensryche hatása inkább a Dream Theater világának megközelí­tésére változott: plágiumról persze szó sincs, hiszen az Abraxas előbb készült el, mint az Álomszí­nház korszakalkotó műve, ugyanakkor Nemesisék dallam dramaturgiája olyannyira markánsan egyedi, hogy botorság lenne bármi féle "lopás-keresési" szándék.

Már a kezdő, Kí­gyó Szeme is számtalan meglepetést rejt: kezdve a törzsi doboktól a filmzenés bevezetőig és a közel-keleti ritmusokig, a zaklatott- univerzum méretű dallamokig és epikus témakibontásig.

A lemez egyébként kvázi két részre bontható, hiszen egy hattételes koncept sztorit rejt magában, mely a hí­res horror í­ró, Dean R. Koontz egyik regényén alapul. Talán nem is választhattak volna autentikusabb szerzőt a zene szövegi közvetí­tésére: az a fajta sötét misztikum, többsí­kú jelentéstartalom, mely a szerző műveire jellemző, ugyanúgy megtalálható a Nemesis világában is. A végzet ajtaja nem véletlenül nyit úgy, mint egy horror-film - ám kibontásában meglepően slágeres témát takar - persze amolyan korai Black Sabbath-os dehumanizációval, és kriptaszagú hidegleléssel végig vezetve. Külön kiemelném még az Arc Nélküli Ellenség disszonáns verzéjére épülő fantasztikus refrént, mely szerintem a magyar prog. metal történelem egyik legmonumentálisabb dallamí­vét valósí­tja meg, illetve a Psychogeist modern metalos - szinte death-kapkodásos- durvulatát, a történeti koncepció tablószerű megjelení­tését.

Hasonlóan emlékezetes dallamokat rejt a hol bedurvuló, hol a lélek rejtekeibe ható pszichedeliával megfogalmazott Négy Tükör, illetve az album leghosszabb száma, az Éden, mely szaggatott riffelésével, és szinte doomba hajó hangulati hatásaival amolyan zenei pszichológiai látleletként tárja elénk a psziché rejtett zugait.

A hangzásban is sikerült az előrelépés, én csak a dobok kissé mechanikus jelenlétében találok némi kivetnivalót, ám a gitárok egészségesen megdörrenve adják meg a mély értelmű témák hangszeres logisztikáját.

A magyar rock zenei életben szokatlanul komplex alkotás az Abraxas - egy olyan világ megjelení­tése, ahol minden megtörténhet - és meg is történik - , ugyanakkor a látszólagos káoszban ott rejtőzik a kí­gyó bölcs és előre látó nyugalma, mely a megfogható dallamokkal tereli vissza a kitörni készülő zavart és kétségbeesést , rendet teremtve Nemesis univerzumában.

Age Of Nemesis: Terra Incognita by Philo

Örültem, amikor elindí­tottuk a Névtizedelő rovatot, mivel annak ellenére, hogy tudtam, a meghallgatásra szánt 50 albumból 40-et úgy fogok a tűzbe dobni, hogy egy picikét sem fog a szí­vem fájni, lesz 10 olyan album, amik bearanyozzák a hétköznapjaimat. Mindjárt í­gy a rovat elején az első ilyen minőséget produkáló banda az Age of Nemesis lett. Soha nem hallottam tőlük egyetlen taktust sem, í­gy abszolute szűz füllel álltam neik a Terra Incognita albumuknak - jelesül a magyar nyelvű kiadásnak.
A zenekar honlapján gyorsan körbe is néztem, hogy valami háttérinfóm legyen a csapatról és ugyancsak meglepődtem, amikor az anyabanda alapí­tási dátumára pillantottam, hiszen 97 óta kisebb-nagyobb megszakí­tásokkal és átalakulásokkal a zenekar létezik. Az í­rásom tárgyát képező lemezecske szimpatikus módon egy konceptalbum, ami extra kreativitást feltételez. Annak ellenére, hogy a fő mondanivalója kissé eltér a korszakalkotó irodalmi alkotástól, a történetet boncolgatva felsejlett bennem Az ember tragédiája néhány momentuma. Tetszett a szövegekben az a módszer, ahogy a mondanivalót irányí­tják a srácok, elfelejtve a sablonos verze-refrén-verze-refrén szerkezetet - bár amúgy is progresszí­v zenekarokra azért ez kevésbé jellemző. Mielőtt még továbblépnénk le szeretném szögezni, hogy ez az album nemcsak magyar, de világviszonylatban is nagyon jó minőségűnek mondható, és amit negatí­vumként hozok fel, azok inkább csak apróságok és lehet, hogy az én sajátságos zenei/világnézeti gondolataimból táplálkoznak. Mindjárt akkor meg is emlí­teném a szövegeket, amik nagyon minőségiek, de mégis egy-egy helyen apró finomí­tásokat elviseltek volna (mondom, ez csak szőrszálhasogatás!). Magasztos eszméket, mély gondolatokat boncolgatnak a tételek, de ehhez egy árnyalatnyival "költőibb" megközelí­tés dukálna. Egy két esetben a szóhasználat talán nem a legszerencsésebb... A másik dolog a szövegekkel kapcsolatban, hogy kényes témáknál (van-e élet a halál után, van-e felettes tudat, ami teremtett) a kinyilatkoztatás jellegű szövegek zavarhatnak embereket. Pl amikor már több számon keresztül is azt próbálja valaki lenyomni a torkomon, hogy igenis van élet a halál után, akkor kissé zavarónak í­téltem - a világnézetem szerint ez nem í­gy van ;-). Olyasmivé lett, mint valami politikai kinyilatkoztatás... De igazából talán ez szót sem érdemel, annyira elhanyagolható...
Áttérve a zenére meg kell vallanom, hogy ugyancsak meglepődtem mind a minőségi megszólaláson, mind az alkalmazott zenei megoldások garmadáján. Úgy vélem a Da Capo által bennem hagyott űrt végre pótolhatom az AON-el. Végletek között mozognak a dalok, hiszen mind a zenei perverzió, mind a hatásvadász egyszerűbb megoldások képviseltetve vannak. A viszonylag hosszú tételek (ritkán maradunk 5 perc alatt) teret engednek a szólisztikus elemek kibontakozásának és még bőven marad hely az átlag hallgató által kedvelt "énekes" részeknek is. Annak ellenére, hogy elég rendesen eszembe juttatják a gitár és szinti kérdezz-felelek játékai a hatásokat, mindvégig élvezhetőnek találtam őket. Egyszer-egyszer talán túlhúzzák a srácok, de úgy gondolom, hogy progresszí­v vizeken evezve ez bőven belefér. Szinte minden dalban található valami fogódzkodó, mégis azt kell mondanom, hogy jónéhány hallgatást igényel az album, amire teljes valójában élvezni lehet. Ĺ°gy vélem azonban, hogy ez í­gy van rendjén, hiszen tartogat kis "titkokat" a zene a későbbi hallgatásokra is.
Ezen kritika í­rása közben nézegetem a csapat idevágó videóklippjét, amit Az Élet Fája tételre készí­tettek. Nos, talán a választott tétel nem a legalkalmasabb videó forgatására, és a megvalósí­tás bizony eléggé gyermetegre sikeredett. Süt a bizonytalanság a srácokról, a félszeg mozdulatokról, a "furcsa hangszeres rángatózásokról" (basszer). A dobos pulcsija igazán szép :D. Kameraérettnek egyedül talán a gitáros srácot tartottam. Jobb rendezővel, jobb szcenikai megoldásokkal és talán a Találkozás a Hitetlennel tétellel (mely abszolut favoritom az albumról) a megvalósí­tás talán sikeresebb lehetett volna.
Összességében azonban elmondhatom, hogy a zenekar nálam célt ért: elgondolkodtatott a mondanivalójával, szórakoztatott a zenei megoldásaival, felkeltette az érdeklődésemet!
Hatalmas gratula az AON-nek ehhez az albumukhoz, kivételesen minőségi hazai munka!

Age Of Nemesis: Terra Incognita by Tomka

Az önmagát nagy szeretettel tragikus sorsúként aposztrofáló magyar nemzetnek nem csupán történelme, hanem rock és metal zenekarainak története is tartalmaz bőven hányatott, ám jobb életre érdemes momentumokat. Bizonyára ide tartozik az 1997-ben Nemesis néven indult együttes krónikája is, akiket - mint annyi kultusz zenekart hazánkban - máig nem illeti meg a nagyközönség általi megérdemelt elismerés, még ha 3 "csont nélküli", szakmailag felmagasztalt lemezzel is jelentkeztek az idők folyamán. Mindezt nem lehet Fábián Zoltánék számlájára í­rni, sokkal inkább a tagcserékkel és egy feloszlással is szegélyezett események "hagyták meg" a zenekart a kultikus státuszban. Az pedig a már emlegetett sors ironikus grimasza, miszerint ez a hazai körben felbecsülhetetlen értékű brigád folyamatosan jelenteti meg angol nyelvű korongjait, hogy nyisson a külföldi piac felé - miközben szimbolikus, igényes nyelvezetű dalszövegekkel rendelkező lemezeik itthon oly kevéssé vannak jelen a köztudatban.
Ebből a szempontból a csúcsot talán 2002-es Terra Incognita c. mesterművük jelenti, amely egy allegorikus történetet feldolgozó konceptalbum. Mindez jól reprezentálja a csapat célkitűzését, aminek maximálisan igyekszenek megfelelni minden lemezükön, hogy az aktuális trendek hatásaitól mentesen, kizárólag érzelmeiket, hangulataikat kifejező zenével álljanak a nagyérdemű elé. Erre sokan megvonhatnák vállukat, mondván, hogy végül is ez a zene alapvető funkciója, és semmitmondó kijelentésnek titulálhatnák az emlí­tett ars poeticát. Aki azonban veszi a fáradtságot, hogy elmerüljön ebben az örökkévalóságba zuhanó érzelmi-zenei univerzumban, az tudni fogja, hogy mit jelent az, amikor a gitár nem szólózik, hanem sí­r, amikor a billentyűfutam nem aláfestés, hanem lebegés, vagy amikor az ének nem hangjegy komplexum, hanem bensőséges vallomás.
Hogy mi ennek a zenének a titka? A progresszí­v gyökerekre hivatkozva a válasz akár egyszerűnek is tűnhet: a Dream Theater féle, sokszor összetett dalszerkezetek és a Symphony-X gitárorientált attitűdjének ötvözése. Mí­g az előbbi hatása konkrét dallammotí­vumok, illetve a hangzás formájában is tetten érhető, addig az utóbbi inkább párhuzam marad: a kapocs az alapí­tó tag Fábián Zoltán gitártémáinak központi, a zenének súlyt adó szerepköre, amely ugyanannyira domináns, mint Michael Romeo kőkemény formát öltő virtuozitása. A muzsika kettősségét jól példázza a fő dalszerzők személye: egyrészt a már többet emlegetett Zoltán, továbbá a billentyűs hangszereket kezelő Nagy György - akik egyébiránt az egyetlenek, akik mindvégig kitartottak a zenekar mellett, és akiknek instrumentumai a zene pulzáló ellenpólusait képezik. Elég csak egy pillantást vetni pl. A Fények Földjén zsenialitására, ahogy az (önmegismerés) melankolikus érzelmei és őszinte keménysége egyszerre öltenek testet az édenkert szépségével vetekvő felvezető zongoratémában, az epikusságot magasztaló gitárszóló(k)ban, illetve a heavy metal szigorúságát megjelení­tő riffelésben. Eközben pedig a 70-es évek progresszí­v rock óriásaira jellemző gitár- és billentyű szólópárbaj, a power metalos duplázók, ill. akármelyik lí­rai dalt megszégyení­tő dallamorgia is kényezteti a hallgatót. Az ilyen és ehhez hasonló szerzemények jogosí­tják fel az albumot a "hibátlan lemez" kategóriájának nyugodt szí­vvel való birtoklására, ugyanis ez az emlí­tett párosí­tás felülmúlhatatlan. Az akár a Six Degress of Inner Turbulence modern, ám annál súlyosabb riffjeit idéző Az Élet Fája, akár a The Odysseyhez hasonlóan elsöprő erejű Találkozás A Hitetlennel, vagy az Ark komplex basszusfutamait slágeres progresszivitásba csomagoló Vérző Hold képes egyfolytában változó, kaotikusan örvénylő érzelmekkel feltölteni zenei szövetét, ami végtelenül izgalmassá teszi a hangszeres tudásból csillagos ötösre vizsgázó számokat. (Nem véletlen talán, hogy Fábián Zoltán kedvenc gitárosai olyan szélsőségek között mozognak, mint az emocionális kifejezőképességéről hí­res Ritchie Kotzen, ill. az elborult, mérhetetlenül bonyolult gitártémákért felelős Fredrik Thordental.)
A produkcióra a koronát Kiss Zoltán teljesí­tménye teszi fel, aki még a legdallamosabb metal zene mércéjéhez képest is fülbemászó dallamok tonnáival csalogatja be a lélek útvesztőibe hallgatóit, ahol éles hangulatok és finom emóciók válnak kitapinthatóvá. A Terra Incognita azon pillanatok gyűjteménye, amikor ezek zsigeri lényegüknél fogva tárulnak fel, a progresszí­v zenére jellemző, összetett struktúrák, tempóváltások alkalmazásával. Az Inferno fortyogó kaotikussága vagy A Bűnös Mindig Más, illetve a Bocsásd Meg A Bűnömet tördelt motí­vumai jól illeszkednek ebbe a sorba. Utóbbi Az ember tragédiájára emlékeztető katartikus fináléban oldódik fel, ahol nagy í­vű melódiák sora emelkedik ki a már-már thrashes "mélységekből". Lezárását mi más nyújthatná, mint a Miért? , amely halk kérdésével, beszédes csendben foszlik szét. A megilletődött csend pedig nem más, mint a nagy művek jutalma...

Age Of Nemesis: Psychogeist

Boldog ifjúkorom hajnalán, a metáltól való megfertőzésem szerinti időszámí­tás második évében- mikor már túlvoltam a Guns'n'Roses valamint a Helloween okozta első csapásokon, és elkezdtem szimatolni a keményebb és összetetebb zenék irányába is- a Budapesti Szabó Ervin Könyvtár egyik fióklétesí­tményében kezembe akadt egy addig ismeretlen csapat bemutatkozó lemeze. A zöld borí­tón szereplő, görög -idealista megformálású fantázia fej és a baljóslatú mitológiai együttesnév egy egészen másfajta zenét sejtetett, mint amivel az Ossian, Pokolgép, Ómen szentháromságon szocializálódott metálfanként addig találkoztam. Mindezek mellett egy népzenei feldolgozás is kacsingatott a folk egyszerű szerelmesére, úgyhogy nosza neki, éltem kölcsönzői jogommal, és nekifeküdtem az anyagnak. Előérzetem nem csalt: a lemezen szereplő számok egy összetettebb, elmélkedősebb világ kapuit tárták ki, jóllehet megtaláltam azt a "dög"-öt és agresszí­v árnylatot is, amit a hagyományosabb metál csapatok zenéjében szerettem.

Az 1999-ben - szerzői kiadásban megjelent Nemesis anyag már egy teljesen kiforrott, a Dream Theater nyomdokain haladó, ám új zenei árnyalatokat is kidolgozó csapatot mutatott, kik a keleties hatásokkal is operáló zenéjük mellett a számomra oly kedves horrorból is merí­tettek az album koncept sztorijának megí­rásához. Az Abraxas nagy részét kitevő többtételes mű Dean R. Koontz amerikai bestseller szerző regénye alapján készült, szokatlanul érzékeny szövegí­rói koncepcióval és rengeteg hangulati elemet felvonultató zenei aláfestéssel.

A csapat ezután eltűnt szemem elől, olvastam, hogy elkészí­tettek egy pusztán promóciós célra felvett angol nyelvű lemezt az első két kiadott anyag sikerültebb dalaiból, de az ezután kiadott két nagylemezt - melyből az egyik válogatás, a másik pedig ismét egy konceptalbum volt- nem hallottam. Közben többszöri tagcsere történt, az énekes is új lett, és valamikor 2003-ban véletlenül böngészés közben elémkerült az együttes honlapja, melyen örömmel olvastam, hogy kiadnak egy "rajongói CD"-t a felvett, ám addig ki nem adott Nemesis ritkaságokkal - köztük feldolgozásokkal, és az első két lemez újrakevert, angol nyelvű verzióival. Több sem kellett nekem, - megörültem, hogy hallhatok néhány régebbi dalt modernebb hangzással is- és megrendeltem az anyagot, mely igazán igényes kiszerelésben dedikálva szépen rendben meg is jött. Egy kis hiányérzetem azonban ezek után is maradt: szerettem volna az első két lemez többi dalát is hallani az új énekessel, és töményebb sounddal - nos, ez most többé kevéssé valóra is vált.

A közben kis névváltozáson átesett együttes ugyanis kiadta Psychogeist c. régi-új albumát. Új az album, hiszen ezek a számok ilyen formában még nem jelentek meg kereskedelmi forgalomban, de ezzel együtt régiek is, hiszen az első két album újraértelmezett, angol nyelvű dalai, melyekből egy-kettő szerepelt is a korábbi promóciós CD-n. A lemez tehát felfogható egyfajta válogatásnak is, melynek középpontjában a horror-koncept story áll, megtűzdelve a régebbi legnagyobb sikerekkel.

Itt van tehát többek között a Körforgás és a Predesztináció az első albumról, a Kí­gyó szeme, és az Abraxas hat tétele - végzet ajtaja, szürke szoba, arcnélküli ellenség, a négy tükör, mami sí­r,a psychogeist és az elszakadás- természetesen angol nyelven, egészséges progos hangzással.

Nos, az első, ami változott az emlékeimhez képest, természetesen az ének. A csapat előző énekese, a tragikusan fiatalon elhunyt Thorday Ákos jóval magasabb hangtartományokban énekelt, ám a jelenlegi dalnok, Kiss Zoltán (Belfegor, Classica) teltebb orgánumával is sikeresen megbirkózik a gyakran igen nehéz dallamtémákkal.

Maguk a számok szerkezetileg nem sokat változtak- vagy csak én nem vettem észre: a zene maradt az a néhol merengős, néhol elszállós, néhol dühödt, fogós énektémákkal operáló progresszí­v metal, melynél természetesen felmerül a nagy példakép, az álomszí­nház neve is. Szerencsére örömmel mondhatom, hogy a Nemesisnek sikerült túllépnie a nagy példakép árnyékán, és kialakí­tani azt a jellegzetes, gyakran a különböző nemzetek folklórjából is épí­tkező stí­lust, mely a legismertebb magyar prog. metál bandává tette az együttest. Én egyébként a Dream Theater-en kí­vül némi Fates Warning hatást is felfedezni vélek a nehezen emészthető, komplex témák végett, melyek azonban ha leülepedtek, ott keringenek az ember fejében, mint Nemesis isten átkai az ember feje felett a bosszú pillanatában.Ezt persze segí­tik a psychogeist rockopera szerűen visszatérő témái, melyek többszöri felbukkanásukkal vezérfonalat adnak a labirintusként tekergő témák útvesztőjében.

S hogyha kedves olvasó, kedvet kapsz eme labirintusban Nemesis segí­tségével bolyongani; a mitológiától eltérően ki sem akarsz majd jutni belőle. Itt bizony nincsen Minotaurus, csak több, mint egy órányi progresszí­v zene, a minőségi fajtából s úgy gondolom, ez (majdnem) megér annyit, mint a történelem előtt Ariadné szerelme.