Jeff Scott Soto: Beautiful Mess

2007. nyarán a Hard Rock Magazin hasábjain időnként "vérre menő" csaták zajlottak. A téma Jeff Scott Soto és a Journey kapcsolata volt. Emlékszem a szerkesztőségben is rengetegszer vitáztunk: vajon alkalmas e a világ egyik legjobb hard rock énekese arra a feladatra, hogy betöltse a frontember posztját a földkerekség egyik legmeghatározóbb melódikus rockzenekarában? Nem tudjuk, hogy e kérdés okán, vagy más okból, de Neil Schon-ék viszonylag hamar megváltak Sototól, hogy azután leszerződtessenek egy olyan hangot, aki időnként kí­sértetiesen emlékeztet a Journey mára már legendává vált első énekesére, Steve Perry-re...

Ezt a bevezetést azért éreztem szükségesnek, mert mióta megjelent a Beautiful Mess cí­mű album, egyre többször érzem, hogy Soto -akár a megdöbbentés erejével is - de nagyon meg akart mutatni nekünk (és talán konkrétan valakinek ) valamit. Be akarta bizonyí­tani, hogy az ezt kétségbe vonó hangok ellenére, orgánuma és énektudása alkalmas arra, hogy az erőteljes témák mellett akár a legfinomabb, leglágyabb melódiákkal is megbirkózzék.
Jeff Scott Soto egyelőre csak letölthető formátumban megvásárolható lemeze, a pop határát súroló szoft rock mű. Aki kőkemény témákat, visí­tó gitárokat, hatalmas, kitartott rocker üvöltéseket vár, nagyon nagyot fog csalódni. A tizenkét dalból álló gyűjteményben egyetlen egy gitárszólót, egyetlen egy igazán kiemelkedő hangszeres pillanatot sem találunk. A Beautiful Mess igazi énekes lemez. Minden pillanata a hangról és annak tulajdonosáról szól. Arról, hogy ez az ember, -természetesen professzionális zenei kí­séret mellet, - pusztán a hangjával hogyan képes hol felpörgető, hol kellemes elringató, háttér és "odafigyelős" zenének is alkalmas albumot létrehozni. Tökéletesen. Persze egy rockzenén élő embernek első blikkre talán nehéz befogadni a funkys megoldásokat, a nem ritkán Seal világába repí­tő témákat, az elő-előbukkanó "szkreccseléseket". De amikor az énekre koncentrálunk, (márpedig erre igencsak megkapjuk a lehetőséget) rájövünk, hogy hősünk ismét nagyot alkotott. Ilyen pazar énektéma gyűjteményt nem hallhatunk mindennap. Már az első dalnál, -amely még a keményebb zenei világ határán egyensúlyoz - érezhető, hogy Soto ismét megmutatja: mindent tud szakmájáról. A lemezen "befelé" haladva ez a "bizonyí­tási vágy" érzés csak egyre fokozódik. Olyan témák sorával találkozhatunk, melyek hallatán önkéntelenül is felkiáltunk: "Ezt már hallottam valahol, hú de jó!" Pedig dehogy hallottam! Egyszerűen csak hibátlanul működik a lélekből-lélekbe elve. Amit Soto érez és ki szeretne fejezni, azt azonnal érezhetjük mi is. Ezért néha lazára vesszük a figurát, lecsapjuk a kabrió tetejét, bevágódunk a kormány mögé, hanyag eleganciával feltesszük a napszemüvegünket, beletaposunk a gázba, széles mosollyal hajunkba túrunk lazán és csettintünk az ujjainkkal, néha pedig elgondolkodva ülünk egy éppen bezárni készülő bár, csikkel kiégetett székén és arra gondolunk, hogy hogyan is lesz ezután. És közben "érezzük magunkat". Jól, rosszul, ahogyan ez az élet megy.

A Beautiful Mess nagyon gyorsan képes letaglózni a nyitott lelkű zenehallgatót. Nem tartalmaz üresjáratokat, nem bombáz "megfejtésekkel", nem akar a legjobb lenni. A dalokat egyesével sorba venni értelmetlen vállalkozás. Minőségileg akkora az egység, hogy lehetetlen és főleg felesleges kiemelni akár egyetlen szerzeményt is. Az akkordok és a sorok között egy sokat tapasztalt énekes letisztult, boldog énjét fedezhetjük fel. Jeff Scott Soto azok után, hogy Malmsteen-től, Axel Rudi Pell-en keresztül a Journeyig mindenhol és mindenkinek igyekezett megfelelni, itt tényleg önmagát adja. Csak reménykedni tudok, hogy a Beautiful Mess anyagával újra eljön hozzánk és az a március esti csoda megismétlődhet.