A legendás zenekarok „teljesítménye” mint minden a világon, ingadozik. Ciklusok jönnek - mennek, jó időkre rosszak, vagy rosszabbak, de a remény mindenkiben él, hogy a rossz után csak jó jöhet.
A több mint 75 perces album egyszavas összefoglalására a „súlyos”, mint jelző, egyáltalán nem kifejező. Durva zúzda, tökéletes pusztítás, hallójárat rombolás egyszerű, mégis agyas témákkal. A hangzás a 2003-as album továbbvitele, de… a gitárok ismét másként szólnak hozzánk, mindkettő éles, torzított, mégis letisztult. Ne keresse senki a régi hangzást, Ők nem jönnek ki ugyanazzal. A dob hangzása sokakat kikészített 2003-ban. Ezen változattak, de így is sokkal közelebb áll a St. Anger hangzáshoz, mint a „Master – Justice” időkhöz. Az első dalok zúzósabbak, mint 2003-ban bármelyik, a hangzás viszont nem olyan steril, és ez nagyon jó! Elsőre megrémültem. Sokadik hallgatás után ütemre bólogatok, igen ez a zene hiányzott. Néhány dalt nyakból, de a javát derékból nyomják. Sok fiatal feje fog „leszakadni”! Több lejátszóban is meghallgattam a lemezt, mindenhol más-más benyomást keltett. Természetesen a kocsiban szólt a legtöbbet eddig (fránya időhiány!), de igazán egy AKG fülhallgató segítségével sikerült minden részletre odafigyelnem. Ilyenkor jönnek ki az apróságok, hirtelen megállásoknál apró finom ujjmozdulatok, a cinek csilingelése, a pergő is másképpen (jobban) szól, a gitárok így igazán gyilkosak, a lábdob üt, a basszus a helyén, az ének érces. Itt nem találunk Nothing Else Matters lírát, amit a régi slágerek rádiója is játszik, mégis két kiváló Metallica „lassúval” ajándékoztak meg bennünket. 2003 - visszatérés a gyökerekhez, hangoztatták a kritikusok. Akkor ez visszatérés az anyaföldbe? Nem, inkább az ősök kihantolása.

A Metallica felirat ismét a régi, az eredeti a lemezen. Ez is egyértelmű jel, mire számíthatunk. Az biztos, hogy a Load – ReLoad vonalat nem találjuk ezen az alkotáson. Az elmúlt stúdióanyagok zanzásított kivonatai, apró részletei fel-felsejlenek, találunk lassú, vonósokkal, fúvósokkal támogatott dalt is, néhány ismerős riffet és szólót, de főleg metalt, legyen az trash, heavy, vagy aminek szeretné az olvasó, a lényeg, hogy fémesen csillog! Rövid dalok itt sincsenek. Ismét, mint régen, kevés ének, sok zenével támogatva, ezt kapja (kéri) a hallgató. A szövegekbe sajnos még nem sikerült elmélyednem, de azok a foszlányok, amelyek egyértelműen tudatosultak bennem, fikarcnyi kétséget sem hagynak a zene és a mondanivaló tökéletes összefonódásáról. Sötét, igaz szóképek, melyek emlékezetnek halandóságunkra, emberi hibáinkra, Földünk pusztítására. No és a borító. Maximalisták, ezt eddig is tudtam. Most sem aprózták el. Többféle kiadásban vásárolható meg az anyag, papírdobozos és műanyag tokos változatban, valamint kis koporsóba csomagolva, rengeteg extrával. (A marketing csapatot nem érheti kifogás.) A CD könyvecske középe koporsó alakban kivágva, minden oldalon. Morbid ötlet, de ez talán segít felfogni pár embernek, hova tart a világ.
Ez a 2008-as Metallica album. Elfogadni, szeretni, utálni, kritizálni lehet, változtatni rajta már nem.

That Was Just Your Life
Szívdobogás, sejtelmes gitár, és lesújtanak ránk. Nincs kegyelem, nincs bocsánat. Nem kímélnek senkit és semmit. Két percet kell csak várni, hogy James erőteljes agressziója rátörjön a mikrofonra. Hangja éles, keményen karcolja a szövegeket a digitális barázdákba. Lars a második percre már szétverhette az első dobfelszerelést, amit erre a felvételre szántak…! Tempója iszonyatos, komolyan nem tudom, hogy fogja ezeket eldobolni élőben?

The End Of The Line
Beáll a tempó, egyértelmű James riffek. Egyszerű, ülőfelület szétrúgós, fal-berúgós, halláskárosodás. Mondanám, hogy utazósebességre váltottak, mert igaz, de ezen az albumon ez a tempó messze a megengedett feletti. Agyas riffek, szóló próbálkozás, de még nem hallottunk olyan igazi dallamos, illeszkedő Kirk szólót. A negyedik perc végén belefutunk egybe, de ez… (szóval nyugi), figyeljünk tovább és találunk jobbat is az albumon.

Broken, Beat & Scarred
Kétség nincs; pusztítanak, szaggatott, egyszerű témák, ritmusváltások. Már a harmadik dalnál járunk (így nyugodtan írom), tökéletesen harmonikus a keverés. A hangszerek és az ének mindvégig egyensúlyban vannak. Ez a dal már a kezdeti hallgatásoknál megragadt, a szokásos ellenállhatatlan bólogatást kiváltva belőlem.
Remek téma, nincs túlbonyolítva, váltás-váltás hátán. Az első három „track” pusztító erejű. Méltó folytatása a St. Anger–nek, de csak sebességben!

The Day That Never Comes
Jöhet a klip nóta. Nekem bejött. Elsőre, a videó anyag nélkül is. Ezt a megjelenés előtt is széthallgattam (hiszen elérhető volt a net-en). James énekel, hangja még mindig kellemes. Azért óvatosan keverték, hogy a bársonyos jelzőt ne lehessen rányomni. Ez a hang hibátlan az igazi durvuláshoz (nem hörgéshez), és tökéletes a gyönyörű dallamos témákhoz egyaránt. A dal felépítése erősen emlékeztet a One imádott tételhez, de nem újraírásról, inkább emlékeztetőről szól. Az külön furcsa, hogy a klip rendezője ismét háborús témához nyúlt, igaz most nem a múltból, hanem napjainkból vette az aktuális témát. Itt már Kirk is kiveszi a részét a zenealkotásból (Nyilván, a szólót Ő írta…)! Azért a szólók tekintetében - az album egészét nézve - nekem kicsit hiányérzetem maradt, de ezen bárki túlteheti magát.

All Nightmare Long
Basszusgitár kezdés, hogy egy perc után kibontakozzon az egyik kedvenc! Igazi trash reszelés, amely nem hat az újdonság erejével, mégsem téveszthető össze semmivel. Itt a Metallica pusztít, ahogy James beszámolását (egy-két-há) meghallom, tudom, hogy ismét csontkovácsnál lesznek sokan, ha holnap is fel akarják emelni a fejüket. Amikor szigorú kritikusok már unalmasnak ítélnék a vonalvezetést, meglepetésként, kis Kirk ujjtorna és tovább a legreszelősebb, két-lábdobos „szanaszét ütős” résszel. A hatodik perc után szakad el a cérna igazán…! Súlyos!!! De állat!!! Hangerő fel! Zúzááááááss! Áááá, ez kellett, ezt vártam! Az első rémületem után, hogy ismét 2003 van, mégsem, már 2008-at írunk. Hadd szakadjon a dobhártya!

Cyanide
Fűrészelés tovább, egy kis ének dallamfűszerrel. Vigyázat nagyot üt! A refrén gyorsan megragad. „Suicide, I ’ve already died, You are just the funeral…”

The Unforgiven III
Az első kettő is tetszett, de ez egy új világ. Zongora, cselló, hegedű, fúvós ebben a sorrendben, majd megszólal James gitárja, jön a basszus, cinekkel kísérve, igazi líra. De nincs nyálcsorgatás, az ének kezdetét már súlyos gitártéma feszíti.
Ez is gyorsan kiemelkedett az anyagból. Imádom! Mély, sötét, feneketlen érzéshalmazt szabadít fel.

The Judas Kiss
Öregszem. Erre a pontra elfáradtam. Az utolsó három dalt inkább külön hallgatom.
Nagyon tömény, súlyos az album. Pihentnek kell lenni, hogy ennyi zenei durvulást befogadjon az ember. Ha mindenképp választanom kell, ez a dal áll tőlem legtávolabb. Persze ez idővel változhat, még nagyon friss az anyag.

Suicide & Redemption
Instrumentális, pontosabban szöveg nélküli. Ezt emésztenem kell. A The Call of Ktulu, To Live is to Die nyomdokaiban igyekszik, elsőre talán túl szimplának ítélem, mostanra viszont elfogadtam. Ráhangolódás után kellemes perceket, (szám szerint majd 10-et) szerez a hallgatónak.

My Apocalypse
Reménykedtem benne, hogy ennél jobb dalok is helyet kapnak a lemezen, amikor először hallgattam az „információs sztrádán”. Így, megfelelő minőségben már igazi zárás. Amolyan apokaliptikus befejezés. Aztán marad a fülcsengés…

Minden, amit a Metallica-ban szeretek megvan ezen az albumon, mégsem adhatok maximális pontot. A váltások néhány esetben erőltetettek, nincs meg mindenhol az a könnyedség, ami jellemezte Őket. Azt felőrölte a profizmus. A lemez szigorú, feszes, mégis az idő fogja eldönteni, vajon igazi értéket képvisel, vagy elmúlik a kezdeti rajongás és unalmassá válik a sokadik hallgatás után.

Az első néhány hallgatást követően, erőltetettnek éreztem a dalok többségét. Igazi témákat nem találtam rajta, Lars mindenkit elnyomva, mindenkinél jobban akar dobolni, úgy éreztem ezzel nem előre viszi a zenét. Nem találtam a dalok vezérfonalát, szürke masszaként hatott rám, lelkem szomorú volt…! Nyugodtam írom ezt, mert egyszer csak bekattant valami, átfordultam és többet nem veszem ki a lejátszóból, jön velem mindenhova. Egymás után csodálkozom rá a riffekre, hitetlenkedem, miket üt Lars, és egyáltalán honnan veszi ezeket a ritmusokat, amik elsőre meglepnek, aztán nélkülözhetetlenül beleolvadnak a szerzeményekbe. Valószínűleg Őrá nem érvényes az energia megmaradás és a gravitáció törvénye, dobolás közben.