Becsöngettek!: Ten Years After, 2008. 09. 09. Budapest, A38

Eljött az ősz, és vele a szeptember, a beiskolázás ideje. Eddig ezt úgy érzékeltem, hogy napok óta szülői értekezletekre járok, és a pénztárcám is megcsappant kicsit. Az elmúlt időben kétszer is beültem az iskolapadba, a már emlí­tett értekezletek kapcsán, de azt nem gondoltam volna, hogy az első őszi nagy koncerteseményen is nebulóként fogok állni... Pedig í­gy történt, mert a Ten Years After csapata, olyan kétórás gyorskurzust adott, amit nehéz még most, egy nappal később is megemészteni az egyszeri kezdő, de talán még a haladó növendéknek is. Órákkal a koncert előtt érkeztem a hajóra egy megbeszélésre, és í­gy teljesen át tudtam venni a "Woodstock feeling"-et, ami nagyon kellett ehhez a bulihoz. Pláne éreztem ezt akkor, amikor Chick Churchill odaült az asztalunkhoz és teljesen hétköznapi ember módjára viselkedve megnézte telefonjainkat, amelyek közül az egyiket nagyon szépnek találta, majd elmondta, nagyon fáradtnak érzi magát és a város pesti oldalára tekintve megállapí­totta, mennyire szép Budapest a naplemente ölelésében. Aztán megérkezett Leo Lyons is kedvesével, akik elmondták, milyen jól laktak, szinte kipukkadnak, és úgy érzik egy kicsit pihennek még a buli előtt. Aztán befutott az ifjú nemzedék is Joe Gooch személyében, aki kicsit jobban fel volt pörögve, mint az öregek, és máris az asszisztensét kezdte foglalkoztatni különböző előkészületi munkákkal. Már szinte úgy éreztem jó ez í­gy, ne is menjünk le a hajó gyomrába, maradjunk inkább a teraszon és meséljenek a régi szép időkről. Persze mennyire buta gondolat ez, hiszen akkor meg lettünk volna fosztva a legjobbtól, amit ezek az emberek tudnak, a zenétől. Az este nyolc órára kií­rt buli pár perccel a megadott időpont után el is kezdődött egy introval. Az első döbbenet számomra a közönség volt. Arra számí­tottam, hogy, bár napok választanak el a negyedik X-től, de valószí­nű í­gy is a fiatalabb korosztályhoz fogok tartozni, viszont arra már nem számí­tottam, hogy az élemedettebb korú közönség megtölti a hajót ezen az estén. Így történt. Szinte lépni nem lehetett a tömegtől, aminek személy szerint nagyon örültem. Jó volt látni, hogy ennyi embert érdekel még mindig a régi idők zenéje. Hozzáteszem, a koncertet végignézve, a "régi idők zenéje" kifejezés azért kicsit erős. Nem volt itt kérem semmi régi idő. Jómagam, igazán nem mélyedtem el eddig a Ten Years After munkásságában, amit azonban a tegnap esti buli után, biztosan pótolni fogok. A legendás woodstock-i felvételből is csak részleteket láttam, de abból, és a tegnapi buliból, azt tudom megállapí­tani, ezek a fiúk belül semmit nem öregedtek. Abban azonban már korábban is biztos voltam, hogy ha csak Leo Lyons basszusjátékáért indulok el a hajóra, már nem bánom meg a ráfordí­tott időt. Igazam is lett. Röviden csak annyit lehet mondani róla; iskola. Játéka és mozgása, mind azt a régi blues-rock iskolát mutatja, amit nagyon sok fiatal zenésznek ki kellene járni, mielőtt basszusgitárosnak nevezi magát. Leo ujjai még mindig szélsebesen futnak a húrokon és hangszerével a koncert kisebb hányadában hozza csak az "egyéniségétől mentes", szigorúan kotta szerinti ritmust... A másik tartópillére a csapatnak Chick Churchill billentyűs. Mi lett volna, ha nem érezte volna magát halálosan fáradtnak? Billentyűfutamai a zongorán a maga stí­lusában szintén taní­tani valók. Sajnos a koncert egyik negatí­vuma a hangosí­tás volt. Alapvetően jól szólt a buli, de Chick billentyűfutamairól mégis sokszor lemaradtunk. Főleg nagy hiányt éreztem az I'm Going Home rock n' roll betétéjének billentyűszólójánál, ami nagyon kellett volna a fülemnek. Remélhetőleg az elől állók megkaptak belőle mindent, sajnos én ezt nem mondhatom el. A nagy kérdés számomra Alvin Lee pótlása volt. Alvin egy igazi egyéniség, akit úgy érzem nehéz helyettesí­teni egy csapatban. Joe Gooch nem is tette ezt. Ő nem húzóember, viszont fantasztikus zenész. Amit gitározott, az is simán belefért ebbe a tömény esti iskolába. Joe lényegesen jobb gitáros, mint énekes, ami talán el is hanyagolható jelen esetben, mert amit a hathúroson mutatott, az mindenképpen helyet parancsol neki a legendás csapatban. Valami miatt azonban az a bizonyos kisördög szeretne velem rosszat is í­ratni a tegnap látottakról, de annyira nehéz ilyet találni, hogy nincs könnyű dolga. Talán ha mégis engednék neki, akkor Rick Lee játékára mondanám azt, hogy nem dobtam tőle nagy hátast. Különösen a dobszólója volt, amit szí­vesen kihagytam volna ezen az estén. A felvezetésben játszott latinos rész nagyon jó volt és a technikai megoldásait is nagyon kevesen tudnák utánozni, de amikor a kétlábgépes, "mutassuk meg a metált" részhez értünk, nekem elég is volt belőle. Rick egy nagyon szimpatikus fazon, aki alapból hozza az ütemet a többiek alá, de kimagasló muzsikusnak semmiképp nem mondható. A Ten Years After ezen az estén csaknem kétórás műsorral szórakoztatta az egybegyűlteket, és ahogy ezt a programot végignéztem, eszembe nem jutott, hogy több mint negyven éve a szí­npadon vannak. Iskola volt ez a javából, amelyikbe még most is érdemes beiratkozni. Egy biztos, ha lesz, akkor én a következő órán is ott leszek. Szakáts Tibor Fotók: Szakáts Tibor Köszönet a Livesound-nak, hogy ismét egy legendát láthattunk!