Epica: The Classical Conspiracy, 2008.06.14., Miskolci Jégcsarnok

írta Tomka | 2008.06.18.

Reméljük, hogy immár nevezhető hagyományteremtőnek az a vállalkozás, amelyet a Miskolci Nemzetközi Operafesztivál indí­tott el tavaly, a Therion szimfonikusokkal kiegészí­tett nagyzenekari koncertjével. Ennek megfelelően idén is szolgáltak egy kis í­nyencséggel a szervezők: a Sonata Arctica előtt nemrég hazánkban is bemutatkozott, holland Epica varázsolta el ezúttal az igencsak szí­nes összetételű publikumot... Az Operafesztivál igazán speciális feladatra vállalkozik: a komolyzene és a metal zene összebékí­tésére. Mondhatná bárki, hogy ez végül is nem olyan meglepő, hiszen az évezred végén megindult, stí­lusok közötti határelmosódásoknak, és a Rhapsody korszakalkotó tevékenységének köszönhetően ma már gombamód szaporodnak a nagyzenekari megoldásokkal operáló együttesek, akik elektronikus úton-módon, de megoldják ezt a problémát. Ahogy az az imént emlí­tett stí­lusteremtő brigádnál is problémaszámba megy, az élő fellépések abszolválását már komoly kérdések kí­sérik: a sok sampler gyakran megöli a koncert atmoszféráját, ám elengedhetetlen az adott muzsika teljes értékű előadásához. Erre biztosí­t immár két éve egyedülálló lehetőséget a miskolci fesztivál: a Reményi Ede Kamarazenekar közreműködésének köszönhetően az egyes metal zenekarok koncertje igazi előadássá avanzsálódik, nem utolsósorban pedig - ahogy azt Mark Jansen gitáros is megjegyezte a koncert folyamán - "úgy szól a zenéjük, ahogy kell", azaz a maga grandiózus teljességében. A komolyzenei közegbe integrált rock koncert azonban - csak hogy hab is legyen az egyébként is különleges fémtortán - tartalmaz egy klasszikus zenei részt is, ahol - esetünkben az Epica - a szimfonikusokkal és a kórussal karöltve ad elő kanonizálódott komolyzenei művekből részleteket. Ennek okán a fesztivál talán még a Szigetnél is szí­nesebb közönségréteget tud megszólaltatni: a nagymamáját karon fogó, kisestélyiben élete egyik legizgalmasabb pillanataira készülődő 15 éves lánytól, az emlí­tett idősödő, operakedvelő nemzedéken keresztül, a példaképének sajnálatos módon Marylin Mansont választó, még ifjonti hévvel lázadó rocker-csöppségekig bezárólag szinte mindenki képviselteti magát; szerencsére még többen azok, akik tudják is, hogy hova jöttek: nevezetesen egy különleges rock koncertre. Elnézve ezt a kavargó összetételt, ember legyen a talpán, aki megállapí­tja, hogy mindez jót tesz-e a rendezvénynek: a magnóból szóló metal zenére részegen táncoló, félmeztelen csuhajkodók, párhuzamosan a szintén a felvételről áradó Dream Theater számra headbangolni kezdő, széken ülő rockerek, és a Dies Irae kaotikus zsenialitására szolidan bólogató, konszolidált, házas úriemberek bizony nehezen férnek meg egymás mellett, még ha konfliktusra nem is igen akadt példa. Ennek ellenére a klasszikus program után bizony sokan elhagyták a termet: akik meglepődtek azon a rendelkezésen, miszerint a második részre összeszedik a székeket, hogy csak állva élvezhesse a kedves közönség - tanulva a Therion koncert tapasztalataiból - a műsort, bizonyára hazafelé vették az irányt. Az első felvonás alatt azonban bizonyára senki sem panaszkodott: még az előttem ülő középkorú, eleinte a zenéhez tisztességes távolságtartással közeledő, feltételezhetően az istenkáromlásra is felkészült úr is apró, de határozott fejmozgásba kezdett az olyan "felturbózott" tételek hallatán, mint a metal zenei köztudatba már a többek közt az Apocalyptica által is beemelt In the Hall of the Mountain King, vagy pedig Orff halhatatlan O Fortunája. Persze ez nem is meglepő, hiszen hibát igazán nehezen lehetne találni: az összhang szinte kézzelfoghatóan materializálódott a közönségbarát (értsd: alacsony és közeli) szí­npadon, ahol az elvetemült hörgős Mark Jansen üldögélve fantázgatott, mí­g a karmester hatalmas beleéléssel irányí­totta fúvós és ütős hangszeresekkel kibővült "együttesét". Mindössze talán a lendületet törte meg kissé a számok között hagyott szünetek hada: konferálás nélkül csupán kötelező leállásnak tűntek a pauzák, hogy a jogos tapsvihar is helyet kaphasson a programban - talán még jobb lett volna, ha az Oliver Palotai által áthangszerelt tételek egymásba szövődnek, hogy a zenének megfelelően egy hatalmas, lüktető, organikus elegyet képezzenek. Panaszkodni persze í­gy sem lehetett, hiszen aki esetleg passzióból elutasí­tja az olyan, szinte mindenki számára élvezetet nyújtó komolyzenei darabokat, mint az Újvilág Szimfónia, Vivaldi Négy Évszaka, vagy éppen a Stabat Mater, még az is jól szórakozhatott a különböző filmzenék átdolgozásának köszönhetően. Bizonyára Darth Vader is jóval tökösebb lett volna, és nem lágyul el a film fináléjában, ha meghallja a manowari (vagy inkább: sabatoni?), menetelős harci indulóvá átalakí­tott, illetve egy kis tempós zúzással feldobott Imperial Marchot, Jack Sparrow kapitány pedig feltétlenül komolyabban veszi, és vigyázzállásba vágja magát a Karib-tenger Kalózai epikus operája hallatán. Két számban Simone Simons énekes hölgy is hallatta angyali orgánumát, két lassabb, andalí­tóbb szerzeménynek bizonyuló feldolgozásban: második felbukkanása azonban már puszta megjelenése folytán elég volt arra, hogy felborí­tsa az "ülésrendet". Egészen pontosan a közönség egy tekintélyes része odaáramlott a szí­npad elé, hogy minél hangosabb tetszésnyilvání­tással buzdí­tsa a meghatódott és egyébként is lelkes zenekart. Mindenesetre hamar elrepült a műsor ezen részére kiszabott szűk egy óra, amit a már előre bejelentett, kb. 20 percesre nyúló szünet követett. Ez alatt összeszedték az egyébként is többnyire funkciótalanná vált székeket, ami után következhetett a hidegleves: kedvenc konferansziénk - aki már a műsor kezdetét is bejelentette, és rövid agymunka után mindenki számára érthetővé vált, hogy jó szórakozást akart kí­vánni az elhangzó tételek felolvasása mellett - újfent a szí­npadon termett, hogy elhangozhasson szájából a prófécia: "legyetek figyelmeztetve" - szólt az aranyos, ám magyarul nemigen tudó bemondónő, hogy kamerákat ezután nem lehet használni, csupán fényképezésre. Ami már csak azért is érdekes húzás volt a szervezők részéről, mivel a koncert előtt közleményt adtak ki, hogy a koncert "kamera barát" lesz, azaz mindenki kedvére videózhat és fényképezhet, mivel az együttes nem kí­vánja rögzí­teni a fellépést. Sokkal tisztességesebb lett volna a program kezdetén közölni mindezt, hiszen í­gy rengeteg konfliktus adódott, nem utolsósorban több külföldi vágott értetlen és döbbent arcot, amí­g a relatí­v egész kedves biztonsági őrök próbálták kitépni kezükből a fényképezőgépeket, annak ellenére, hogy az est töréspontját biztosí­tó konferanszié perfekt angolsággal adta közre magyarul érthetetlen mondanivalóját. Ugyebár minden örömben van némi üröm, ám ezt ezúttal teljes mértékben feledtetni tudta az ezt követő műsorszám: az Epica saját számai már nem hagyhattak kétséget afelől, hogy hova is keveredett, aki ellátogatott Miskolc Jégcsarnokába ezen az estén; a komolyzenei elemekkel megtámogatott gótikus power metal bizony igazi muzikális orgiának bizonyult ebben a felállásban. A hangzás tekintetében is érezhető volt mindez, ugyanis a hangosí­tó úgy gondolta, hogy ha már rock koncerten van végeredményben, akkor illik is feltekerni a hangerőt a maximumra, í­gy néhol kissé egybefolytak a Kamarazenekar által produkált epikus momentumok. Elcsépelt frázis, ám kikerülhetetlen, hogy az örömzenélés cí­mkéjét ragasszuk az elhangzott produkcióra: amikor még a legeldugottabb sarokban üldögélő vonós is, és nem utolsósorban az összes kóristalány hevesen bólogat a Consign To Oblivion black metalos károgással is operáló nagy í­vű metal monstrumára, akkor ott nagy baj nemigen lehet. Az már csak természetes, hogy az Epica tagok arcáról nem lehetett letörölni a vigyort, az már azonban sajnos korántsem megszokott, hogy ekkora lelkesedéssel és elsöprő lendülettel vessék bele magukat zenéjük kavargó, kitörő vulkánjába. Habár túl nagy mozgásteret nem biztosí­tott az igencsak túlzsúfolt szí­npad, ennek ellenére is igyekezett az együttes variálni a szí­npadképet: talán csak Yves Huts basszusgitáros nyújtott kissé visszafogottabb produkciót, ám a bal szélen álló bandavezér hatalmas intenzitással fogott bele a pengetésbe, és hörgésbe, néha pedig még arra is maradt ereje, hogy Ad Sluijter gitárossal cserélgessék helyüket. Az est legnagyobb "nyertese" Coen Janssen billentyűs volt, aki többet bohóckodott és headbangolt, mint amennyit hangszerével bí­belődött, ugyanis a nagyzenekar levette válláról terheinek nagy részét, hogy aztán nyugodtan sétálgathasson fel-alá, és szórakozhasson kedvére az egyébiránt igencsak élvezetes előadáson. Nem véletlenül került a sor végére a betegségéből nemrég felépült Simone Simons énekesnő, ugyanis a zenekar egyik legfontosabb összetevője nem más, mint ez az elbűvölő hölgy: ilyennek kell lennie egy női frontembernek - talán méltán kerülhetne a 2. helyre Tarja után a mostani mezőnyben. Impozáns megjelenése - ami valljuk be, még ha nem is a legfontosabb, ám korántsem utolsó egy női zenekartagnál -, túláradó kedvessége, és angyalian gyönyörű, kristálytiszta és mennyei vokáljai még a legkeményebb fémszí­vű rockert is fél perc alatt levennék a lábáról, főleg ha megrázza derékig érő vörös sörényét... Palotai barátnője révén, még egy kis magyar tudás is ragadt rá, í­gy többször is elsüthette a biztos receptet a közönség lekenyerezésére, és egész jól kiejtett "köszönömök" hadával csábí­totta el az ekkorra nagyjából csupán a "rockerekre" redukálódott plénumot. Szerencsére a setlist összeválogatása során nem szűrték ki egyáltalán a zúzósabb számokat sem, í­gy nem fordult át kismama estbe a koncert: mondhatni, megtalálták a közel tökéletes egyveleget. A Quietus és a Never Enough középtempós slágergyára ugyanúgy elfért itt, mint a Living A Lie szaggatott, hörgéssel megtámogatott döngölése, vagy a Beyond Belief kis speedeléssel ellátott, gigantikus refrénnel rendelkező power gyöngyszeme. Habár a The Phantom Agony c. debütlemez szinte fele elhangzott az este folyamán, a hangsúly természetesen a 2007-ben megjelent The Divine Conspiracy számaira helyeződött. Igaz, hogy hiányzott a The Obsessive Devotion, illetve a Menace of Vanity, ám helyette kaphattunk olyan ritkaságokat is, mint például a közös éneklésre csábí­tó, fülbemászó dallamokkal megáldott Sancta Terra, vagy a Safeguard to Paradise megható lí­raija. Az Illusive Consensust is tartalmazó ráadásblokkal együtt pedig elérték az 1 és 3/4 órás játékidőt, amely a komolyzenei résszel és a szünettel együtt bizony kitette a 3 órát! Ilyen mennyiségű és minőségű, igazi zene esetén pedig már csak hab a tortán az olyan momentum, amikor legkedvesebb Simonenk felteszi fejére a közönség soraiból a szí­npadra felrepülő "rizsporos parókát", hogy lejtsen benne egy táncot... Hiába akarnánk kemény és kritikus szemmel nézni az estét, a zenei oldalon igencsak nehéz lenne hibát találni, akármilyen apró is legyen az. Nem véletlenül kí­vánja megörökí­teni a banda a koncertet az örökkévalóságnak CD formájában - képanyag azonban sajnálatos módon nem készül belőle. Reméljük, hogy a nagy sikerre való tekintettel tényleg hagyományteremtő státuszba emelkedik ez a minden tiszteletet kiérdemlő próbálkozás a komoly- és a rockzene barátságának elmélyí­tésére. Mindenesetre: az Epica együttese mindent megtett, hogy ez a kapocs még szorosabb legyen! Setlist Klasszikus program: Palladium / O Fortuna (Orff) / Dies Irae (Verdi) / Ombra Mai Fu (Handel) / 1st part, New World Symphony (Dvorak) / Spiderman medley / Summer 3 (Vivaldi) / Montagues & Capulets (Prokovief) / Imperial March (Star Wars) / Stabat Mater (Pergolesi) / Unholy Trinity / In the Hall of the Mountain King (Grieg) / Pirates of the Caribbean medley Epica program: Indigo / The Last Crusade / Sensorium / Quietus / Chasing the Dragon / Feint / Never Enough / Beyond Belief / Cry for the Moon / Safeguard to Paradise / Blank Infinity / Living a Lie / The Phantom Agony /// Sancta Terra / Illusive Consensus / Consign to Oblivion Tomka Képek: savafan A lehetőségért köszönet az Operafesztiválnak! További képek a CSLP honlapon.

Legutóbbi hozzászólások