Kiuas: The New Dark Age
írta Tomka | 2008.05.24.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Nincs mit tenni, úgy látszik, a vegytiszta stílusok ideje leáldozott. Ma már nemhogy alig készül kizárólagos stílusjegyeket magán hordozó korong, az a kevés is csupán a gúnyolódás céltáblája lehet: "ötlettelen", "maradi", "kópia". Lassan már a régi (h)ősök próbálkozásait is mindössze egy legyintéssel intézik el az önismétlés kategóriájának megbélyegző jellegét alkalmazva, akik pedig az ő nyomdokaiban haladva akarnának mintegy fejhajtásként a jól bejáratott zenei megoldások sárkányokkal, és önmagukat istenítő gitárvirtuózokkal szegélyezett fémfolyamából meríteni, azok rögtön a paródia és a gúny céltáblájává válnak, kihívva fejükre az egyediséget preferáló kritikusok fergeteges haragját. Az egyediség ma már a különcséggel karöltve mutatkozhat csak: ha egyedi, akkor lesz "automatikusan" is jó. Mintha a metal muzikális univerzuma nem kínálna rengeteg kombinációs lehetőséget az újoncok számára: vagy talán mostanra már minden riffet eljátszottak volna? A hírnevet jelentő fémhegyet megmászni szándékozó újoncok így a szolidaritás jegyében a biztos megoldást választják: ha több stílust összeolvasztanak a kreativitás üstjében, biztos, hogy ha bankot robbantani nem is, de jó pár kritikai elismerést be lehet söpörni. Ezen attitűd jegyében a finn Kiuas szerencsére egy kevésbé ismert rejtekutat propagál: a power metalnak azt a kemény és harsány oldalát, amely jócskán merít a thrash metal örökségéből. Esetünkben egy kis black metalos hatással is megfűszerezik az összetevőket, ráadásul a pagan/viking metal atmoszféráját is sikerül beemelniük a főzetbe - de akár bármelyik stílust idesorolhatnánk, hiszen szinte mindegyik felüti a fejét valamilyen (in)direkt hatás formájában. A Nevermore által képviselt komplexitás nyomán megvalósuló power/thrash együttműködés áll talán a legközelebb hozzájuk, ám finn úttörőink ennek egy jóval direktebb, mondhatni közönségbarát verzióját fogalmazzák meg. Egy szó, mint száz: ez itt egyedi és eredeti power metal. A debütalbum által prezentált stílus kavalkád az évek során folyamatosan finomodott, aminek következtében bizton állíthatjuk, hogy a The New Dark Agere kikristályosodott az igazi Kiuas hangzásvilág. A The Spirit of Ukko zsenialitása letagadhatatlan fiatalos lendületének, és újító attitűdjének következtében, ám az egy számban feltűnő rengeteg hatás (a viking metaltól a hard rockig lehetne sorolni) néha kissé kaotikusra formálta a számokat. Az egy évvel későbbi Reformation már egyértelműen a power metal dominanciáját valósította meg, ám ennek ellenére szerencsére nem tűntek el a fő orientációs irányvonalak a zenéből, mindössze beolvadtak a melódiák szövetébe. Az idei lemez is ezt a vonalat viszi tovább, amellett, hogy igencsak megemelte a thrash metal adagját a receptben: mindez elsősorban a hangzás és a riffek terén csapódik le. Finnország és power metal: ezen szavak hatására többnyire a habkönnyű, Sonata Arctica és Stratovarius által fémjelzett europower dallamorgiája terheli az egyszeri rocker az asszociációs memóriáját, ám ez mindössze annak köszönhető, hogy a Kiuas neve még nem foglalta el megfelelő pozícióját a köztudatban. Ugyanis már az első riff hallatán biztosak lehetünk benne, hogy ezúttal nem mézédes sziruprománc kategóriájú power metalt hallunk: itt minden zenei megnyilvánulásnak súlya van. A neo-thrash metal hatásának következtében gyakori az éles, szaggatott riffek használata, ami kombinálva a speed metal szélvészgyors döngölésre hajlamos megoldásaival, igazán impozáns eredményt hoz létre. Mindezek mellett pedig - természetesen? - van egy letagadhatatlan örökségük, származásukból kifolyólag: piszkosul eltalált dallamérzékkel rendelkeznek. Elég csak meghallgatni a nyitó The Decaying Doctrine thrash bombáját: olyan refrénnel képesek megfejelni a tempóváltásokkal, és bivaly erős riffekkel megtűzdelt dalt, hogy szegény hallgató rögtön a viking hajósok korába képzeli magát, jobb esetben úgy, amint fejszéjét lóbálva rohan begyűjteni pár szüzet, miután már kifogytak a söröshordók kínálta szórakozási formákból, a rosszabban pedig csatakiáltások által feltüzelt menetelésben vesz részt, a tömegpszichózis buzdító jellegének következtében. Az ezt követő Conqueror műélvezetet sem nélkülöző tanulmányozása kiválóan rávilágít a finn mitológiát feldolgozó együttes muzsikájának esszenciájára: a duplázóval megtámogatott tekerés itt ugyanúgy belefér az egységes muzikális korpuszba, mint a thrashes riffek használata. A szintetizátor láthatatlan jelenléte is nagymértékben hozzájárul a zene unikum jellegéhez: nem szabad ezúttal párbajhősként tekintenünk Atte Tanskanen billentyűsre, aki alig várja az alkalmat, hogy virtuóz technikáját demonstrálva megszégyenítse egy 5 perces szóló keretében Mikko Salovaara gitárost - aki egyébiránt a banda agytrösztje -, hanem finom játéka mintegy plusz rétegként rakódik rá a zenére, amellyel sokkal hangulatosabbá varázsolja ezt a mesés muzikális konstellációt. Arról már nem is beszélve, hogy ebben a számban újfent egy megadallamos refrénnel álltak elő (talán a lemez legjobbjával), ami igazán megér egy pogány imát. A "stílustolerancia" következetes alkalmazása jól példázható a Kiuas War Anthemmel: a nyitó, egyértelműen black metal hatásokat mutató gitárszekvenciát egy rockos egyszerűségű téma váltja fel, ami szinte észrevétlenül csap át a már "szokásos" thrashes, duplázóval ritmizált riffelésbe. Elengedhetetlen emellett megemlékezni az együttes egyik fő báját adó "összetevőről", ami/aki nem más, mint Ilja Jalkanen énekes: aki esetleg hereszaggató sikolyokat, és kétes áriákat várna tőle, az bizony rossz helyen keresgél. Helyette viszont kapunk egy egyéni hanggal rendelkező és nagyszerű vokál témákkal operáló, a hörgés művészetét is alkalmazni képes énekest, akinek orgánuma egyszerre mély, smirglis és kristálytiszta - tökéletesen passzol ehhez a zenei világhoz. A címadó The New Dark Age is ugyanezt az utat követi "stílusosan": kapunk itt elaprózott szaggatás alá black metalos dobolást, finoman adagolt hörgést, fülbemászó melódiákat, és nem utolsósorban elmaradhatatlan dinamizmust. Talán csak az epikusság maradt ki a sorból, ami azonban megérkezik a Black Rose Withered képében: a himnikus refrént természetesen "hörgés közeli" verzékkel pontozzák ellen, egy klasszikus ízű szólóval fejelve meg az eltalált dallamokat. A dal akár a zenekar ars poeticáját is tükrözhetné: a fekete rózsa ambivalens szépsége hivatott elkápráztatni a hallgatót, egy időtlen atmoszférát sugalló zenei közeg keretében. A záró The Wanderer's Lamentation is ugyanezt példázza: hard rockos énektémák (!), hatalmas ívű refrén, akusztikus passzázsok biztosítják a felfokozott diverzitást. Mindemellett találunk még egy gyönyörű lírai nótát is, az akusztikus gitárral megtámogatott After The Storm duettjének képében, a többi dal pedig a már ismertetett recept alapján szállítja egytől egyig a precíz és okosan felépített riffeket és refréneket: ennek iskolapéldáját nyújtja a kislemezes Of Sacrifice, Loss and Reward, ami talán a leginkább negédes refrénnel rendelkezik a lemezen.
Legutóbbi hozzászólások