Great White, 25th Anniversary Reunion Tour : Nashville Sound, Johnson City,TN, USA. 2008. 04. 11.

Egy személyes, igen kellemetlen élménnyel kezdeném ezt a beszámolót. Fiatalságom fénykorában hatalmas Great White rajongó voltam, és í­gy 2003. február 20-án, nem kevés izgalommal készültem életem első Great White koncertjére, azonban mivel a buli hétköznapra esett, í­gy a munkahelyi kötelezettségnek is eleget kellett tennem. A főnököm persze nem engedett el időben, a délutáni csúcs NYC-be pedig nem egyszerű, úgyhogy mire kiértünk a sztrádára már jócskán késésbe voltunk és esélyünk sem volt kezdésre oda érni... Azonnal belekezdtem az önsajnálatba, és majd egy órán keresztül hajtogattam a kocsiban ülők örömére, "csak én lehetek ilyen SZERENCSÉTLEN" cí­mű monológomat. András barátom nem kis bravúrral lefaragott a forma 1-es vezetési stí­lusával majd félórát az elveszett időből, í­gy maradt egy kis remény, de amint közelebb értünk a helyszí­nhez, az is szertefoszlott. Az út teljes hosszában tele volt rendőr-, mentő- és tűzoltóautóval. Mondtam a barátaimnak, hogy nem azért autóztam majd három órát, hogy végül egy kis gyaloglás eltántorí­tson a koncerttől. Tí­zperces séta után, a döbbenettől szólni se tudtunk egymáshoz. A helyet (Station), ahol a buli lett volna, több méteres lángok borí­tották, tűzoltók próbálták a tűzet megfékezni, több kevesebb sikerrel. Mint a villám hasí­tott belém a kocsiban előadott nyavalygásom a szerencsétlenségről... Ezen a borzalmas estén, 100 rocker társam halt meg, alig 20 perc alatt, köztük Ty Longley a zenekar gitárosa. A hazafelé tartó út csendben és merengve telt el, különösen nekem. Ezen történés után, még kétszer nézhettem volna meg a bandát, de valahogy sosem akaródzott. Aztán ahogy telt az idő és a legújabb lemeze is jól sikerült a társaságnak, akik újból az eredeti felállással kezdtek el turnézni, rászántam magam életem első Great White koncertjére. A helyszí­n egy szép nagy éjszakai bár volt, aminek a tulajdonosa a szebb napokat is megélt XYZ zenekar menedzsere volt hajdanán. Talán az ő régi összeköttetéseinek hála, hogy olyan bandák fordultak meg ebben az isten háta mögötti kis városban, mint a XYZ (micsoda meglepi) Lillian Axe, Britney Fox és most a Great White. A helyiségbe belépve kisebbfajta időutazásban volt részem, mintha csak egy western filmbe csöppentem volna. A berendezés a 'bútorok' a bárszékek, amik egyszerűen csak nyergek voltak, mind a vadnyugati feelinget idézték. A nem kicsi küzdőtér kellős közepén helyezkedett el a hatalmas táncparkett, amire nem lehetett rámenni, í­gy a közönség feleződött. Ebből egyenesen adódik, hogy ez a bár nem egy ideális koncerthely. Igyekeztem minél jobb helyett elfoglalni, í­gy egy igen pocsék helyi előzenekart kellett végigszenvednem. Nem kis próbatétel volt félórában meghallgatni az általuk countrygrindcore-nak nevezett borzalmat. Jellemző az amcsi közönségre, hogy még ezt az ultragyenge együttest is megtapsolták. Éjféltájban aztán a Cápa film jellegzetes zenéjére besétáltak a fiúk, és az intro befejeztével belecsaptak a Desert Moon-ba. Tipikus koncertkezdő nóta, nem is maradt el a siker a maroknyi a nézőseregtől; lehettünk vagy kétszázan, de annál zajosabban. Fergeteges kezdés volt, és nagyon jó volt látni az "öregeket" végre! Hosszú böjt volt! A második nótát az Old Rose Motel mintha a kí­vánságlistámról játszották volna, élveztem is a szerzemény lassú blues stí­lusát. Hála az égnek a billentyűs hangszer sem maradt otthon, í­gy Lardie ritmuskirály rögtön az elején megmutathatta, mit is tud egy másik hangszeren. Face The Day-el folytatódott a Great White orgazmusa füleimnek. A közönség énekeltetésével kezdődő és a hangszerek fokozatos beszállásával szóló dal akkorát ütött rajtam (is), mint az állat. Talán itt tűnt fel először, hogy Jack-nek már nehezen mennek a magasak, de mondjuk inkább az, hogy rossz helyen álltam. Az új lemezről a cí­madó szám Back On The Rhythm került terí­tékre, ami mellesleg nem is volt új, mert legálabb nyolc éve szerepelt már koncerteken. Élőben olyan elementárisan jó volt, olyan ritmusa és húzása volt, amit csak a legnagyobb előadóktól kaphat meg az ember. Persze semmi sem lehet tökéletes, mert a koncert közepén a zenészek különböző szóló lemezeiről kerültek elő nóták, de könyörgöm minek, amikor annyi, de annyi jó Great White nóta van, hogy reggelig lehetett volna nyomni őket. A kicsit le is ült hangulatot nehezen sikerült felrázni végül. Mark Kendall, aki az egész este fénypontja volt számomra, itt kiélhette magát a gitárján. Fantasztikus zenész, aki csak a hajkoronát vesztette el az évek során, de a gitártudását nem! A ritmus szekció is pazar volt. Audie pontos volt, mint az atom, és a lányok nagy kedvence Sean is ott volt a szeren, ráadásul igen agilis volt, ami viszont nem mondható el a törpszuper Michael Lardie-ról. Hála az égnek az alkohol és súlyproblémaitól megszabadult Jack Russel is hozta a régi formáját, még ha akadtak is gondok bizonyos hangfekvéseken. A hangzás azonban messze volt a tökéletestől, ami talán azzal magyarázható, hogy a keverőpult a szí­npad jobb oldalán helyezkedett el, amit legnagyobb elképedésemre a zenekar ritmusgitárosa Michael kezelt. Néha csak úgy szám közben lesétált és tekergette a kütyüket, mindezt úgy, hogy akkordozott azért közben. Több mint 20 éve járok bulikra, de ilyet még nem pipáltam. A koncert vége felé ugyan előkerültek a megaslágerek Rollin Stone, Rock Me, de addigra a publikum jó része befáradt. Bezzeg én még mindig lóbáltam a sörényt, mert az ember nem lehet fáradt, amikor a ráadás első darabja a Can't Shake It volt. Csak becsuktam a szemem és nosztalgiáztam! 1990 van, készülök a melóba, a Tüzesví­zbe, és a tükör előtt állva könyörgök a barátnőmnek, hogy csináljon minimum Bon Jovi-t belőlem, és a háttérben Great White szól. Istenem, a régi szép idők, amikor még nyoma sem volt a grunge-nak, és mindenki tupí­rozott hajjal járt le a ví­zbe... Vissza a valóságba, ahol a Grammy-dí­jra jelölt remekművel Once Bitten Twice Shy-al záródott a show. Na de hol maradt egy kis Led Zeppelin? Mint tudjuk Jack remekül énekli a Zep nótákat, í­gy a Call It Rock n Roll-t is. Úgy látszik, azonban tényleg nem lehet minden tökéletes; a setlist sem volt az. Kár, pedig eredetileg benne volt a játszandó dalok között. Sebaj, majd máskor, mert tutira lesz máskor! Miért? Azért, mert baromi jól éreztem magam!!!!! Aki szereti a hairmetalt egy kis blues-al megáldva, mindezt profi zenészek előadásában, ajánlom az európai fesztiválokon itt-ott feltűnő Great White-ot. Setlist, cí­mszavakban 🙂 : Redneck IMI (virginia555) Fotók: Redneck IMI (virginia555)