Seventh Avenue: Terium
írta garael | 2008.04.22.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Nos, 1994-ben ilyen stílussal kezdeni maga volt a zenei kamikáze jelenség: a Seventh Avenue ugyanis ekkor kezdte meg hosszadalmas és kitartó pályafutását, hogy meglehetős ismeretlenségben, ám töretlen elszántsággal és munkakedvvel váljon a német heavy metal underground megbízható Brazil kedvencévé. Miért is eme furcsa bevezető? Mint tudjuk, a jelzett dátum nem éppen a heavy/power metal aranyéveit bemutató sorozatunk oszlopos tagja: a grunge elárasztván a színpadi deszkákat, a föld alá zavarta a még mainstream páncélos vitézeket is - persze ez kritikám tárgyánál nem volt tragikus fordulat, hiszen sosem tudtak feljebb jutni a másodosztálynál s ez az a dolog, ami igazán meghatározóvá tette munkásságukat. A Seventh Avenue ugyanis a megtestesült heavy metal kliséhalmaz. Itt kérem szépen mindent megtalálhatunk, amit Európában a műfaj követői kiagyaltak, és világhírre vittek: speedelős - közepes tempók, hősi virgás dallamok, kalóz- barbár-királyfi- lovag (ki-ki válassza a kedvére valót) image, galopp, refrénre kihegyezett, vokállal megtámogatott dalok, padlásjáró, ám megfelelően szőrös hangú énekes, ooóózás, közönségénekeltetés....egyszóval minden, amiért a grunge végül is egy időre letaszította a trónról kedvenc zenei stílusunkat. Olyan korszak volt ez tehát, ahol a power metal nevének kiejtése egyet jelentett a családon belüli erőszakkal, s a régi, kipróbált hadfiak úgy szégyellték valamikori vonzódásukat a hősi dallamok iránt, mint egyszeri macsó a homoerotikus ösztönt - s ekkor jött ez a német csapat a maga jól kipróbált kliséivel, fittyet hányva az eleve bukásra ítéltetésre, s izomból nyomva a fémet próbáltak a felszínen maradni, vitézül vissza-visszaverve a permanens támadásokat. Az persze nem véletlen, hogy azért akadtak kisebb-nagyobb sikereik is - Brazíliában, ahol ez a fajta stílus soha nem kopott ki a mainstream köztudatból - szép számú közönségbázist sikerült összeharácsolniuk, s ez az ottani, akár másodvonalas csapatok által prezentált metal színvonalát nézve nem kis dolog. Akik persze nem szeretik a heavy metal ezen pőre, kissé hatásvadász irányzatát, azoknak akár paródia is lehet a Seventh Avenue világa, a maga tömény Running-Wild, Blind Guardian, Gammaray, Manowar feelingjével, ám ami vitathatatlan: a germán vitézek meglehetősen jó érzékkel rendelkeznek a szívbe hatoló dallampengék kikovácsolásában, még ha azok készítésének titkát már jóval korábban elsajátították a nagy elődök. A Seventh Avenue-nál az egységre jutó heroikus , indulószerű, vagy tündériesen könnyed dallamok aránya nagyon magas számot mutat, itt kérem már első hallásra ütnek a refrének, s ha már a dalok vége előtt is tudjuk, mi fog következni, oda se neki, a melódiák klisészerű egyszerűsége magával ragadóan készteti heves ökölrázásra az emberfiát, hogy az énekessel együtt ordítva préselje ki tüdejéből a ragadós hangokat. Tudom, paradoxonnak hangzik, de itt a klisék igenis értékteremtő szórakoztatással képesek leütni a szinkópát a fejekben, ráadásul egy olyan énekessel, kinek hangjában minden germán dalnokok öröksége képes egyesülni, remekül tolmácsolva a vitézi énekek által képviselt tematikus feelinget.
Legutóbbi hozzászólások