The Mission & Dead Guitars, 2008.02.18., A38

Egyszer minden véget ér, ahogy mondani szokás - még az olyan legendás zenekarok pályafutása is, akik akár a stí­lus megteremtéséből, vagy megalapozásából is kivették a részüket. Ha pedig az utolsó pillanatok kiélvezésének jegyében előre bejelentett búcsúturnéra indulnak, akkor természetesnek kell lennie, hogy garantált a speciális este, ami emlékezetessé teszi az elköszönés gesztusát... Azonban mire erre sor került volna a The Mission esetében, a két magyar előzenekar mellett az angol Dead Guitars nevű együttes is megpróbált kitenni magáért, több-kevesebb sikerrel. A honlapon található dalrészletek alapján egyértelműen egy hangulatos, az atmoszférateremtő képességet előtérbe állí­tó együttesről van szó, ám pont ezért lett koncertjük kétesélyes: kérdés, hogy mennyire tudják ezt koncerten megjelení­teni, illetve átadni a közönségnek. Megí­télésem természetesen szubjektí­v, ám tény, hogy nem sikerült ráhangolódni a leginkább a The Cure által ihletett muzsika hangjaira - ami az otthon csendes magányában intim és bensőséges zene volt, az a fülledt hajógyomorban néhol oktalanul terjengős, akár repetití­v, vagy éppenséggel céltalan zenének tűnhetett. Ennek ellenére a zenészek láthatólag nagyon élvezték a koncertet, és megpróbáltak mindent megtenni a siker érdekében - talán csak a közönséggel való kommunikáció hiányzott, ráadásul nagymértékben: egy elköszönés a produkció végén igazán belefért volna... Különösen Carlo von Putten énekes nyújtott kiemelkedő teljesí­tményt, bár talán ez nem olyan meglepő, tekintve hogy az akár pszichedelikus, hosszabb terjedelmű, ám könnyeden depresszí­v darabok nem tartalmaznak akrobatikus hangszeres megoldásokat. Érződött, hogy az együttes oszlopa Carlo: a zene az ő hangjára van kihegyezve, amely mély tónusával, az ilyen muzsikához jól passzoló bársonyos hangszí­nnel (megkockáztatom, hogy néha még David Gilmourre is emlékeztet valamelyest) elviszi a hátán a zenekar vitorlását. Az elhangzott számok a banda 2007-es lemezéről, az Airplanesről kerültek ki: az agresszí­v, ám talán oktalanul elnyújtott Crash és a nyitószám, az előtérbe állí­tott, fülbemászó basszusgitár játékkal rendelkező Name of The Sea funkcionáltak slágerekként, talán a legnagyobb hatást váltva ki a közönségből. Aki egyébként érdeklődik a banda zenéje iránt, az a MySpace oldalukon relatí­v sok dalrészletből alkothat magának saját véleményt. Egy kissé hosszúra nyúlt átszerelés után, 3/4 11 tájékában végre szí­npadon termett az est fénypontja, és elkezdődött a nagy várakozásokat támasztott Mission búcsúkoncert. Ahogy arról oldalunk is beszámolt, az együttes kreativitását kiélve minden "állomáson" más és más számlistával lépett a deszkákra, általában egy-egy klasszikus albumukat állí­tva középpontba - a 2007-es God is a Bullet pedig teljes mértékben mellőzésre került, bár ez egy minőségi összehasonlí­tást elvégezve talán nem is olyan meglepő, tekintve, hogy emellett azért igyekeztek megfelelni a "best of program" elvárásainak. Ennek tükrében mindenkiben felmerülhetett a kérdés, hogy vajon a magyar közönség melyik szerencsés album nagyobbik felét fogja meghallani élőben? Ahogy felcsendültek az első taktusok a rövid intro után, bizonyára mindenkiben kezdett megfogalmazódni a válasz: a koncert első fele ugyanis teljes mértékben az 1998-as, a banda egyik legerősebb lemezének titulálható Children jegyében telt. A szokásos kezdősláger, a rögtön közös éneklésre csábí­tó Beyond The Pale után egyből belecsaptak a mágikus dallamokkal rendelkező, pulzáló A Wing and a Prayerbe, ami után a napszemüvege mögé elrejtőző Wayne Hussey röviden köszöntötte a nézősereget. Már ekkor látszott, hogy szokásához hí­ven nem fogja szóáradattal elárasztani a közönséget: a minimalizált kommunikációnak azonban megvolt az a nagy előnye, hogy a végül kb. 2 órára kiterjesztett játékidő szinte teljesen "tisztán" lett mérhető, azaz maximálisan kihasználták a koncertidőt. A tagok kissé csendesebb, visszahúzódó modora mögött látszott, hogy élvezik a koncertet, Hussey azonban néha előhozakodott a szokásos rock n roll allűrökkel is, amire a közönség nem feltétlen reagált (például a "Call me a fucker, 'cause I'm doing good" tí­pusú megnyilvánulásokra). A Sisters of Mercy ex-énekese ennek ellenére azonban alapvetően szimpatikus viselkedésmódot tanúsí­tott, amelynek talán legszembetűnőbb példája az a momentum volt, amikor észrevévén az első sorban mobiltelefonnal kamerázó rajongót, elvette tőle a mobilját és csinált vele egy felvételt a zenekarról, majd egy rövidebb időintervallum után visszaadta, a megfelelő iróniával kezelve a helyzetet (ugye-ugye Mr. Blackie?). Nem beszélve arról a eseményről, amikor Ritchie egy rövidebb, dal alatti szünet alatt (közönség éneklése mellett) hátrament, feltehetőleg inni valamit, vagy kicsit megpihenni, amikor is Wayne rögtön szólt az ott álló technikusnak, hogy azonnal hozza vissza helyére basszusgitáros barátunkat, nehogy véletlenül is leüljön a koncert. Az est legkiemelkedőbb és legélvezetesebb teljesí­tményét is a csapathoz mindössze 2002-ben csatlakozó Ritchie Vernon basszusgitáros nyújtotta számomra, aki konstans szemlélődésbe merülve játszotta a kanonizálódott dallamokat, olyan impozáns játékkal - néhol pengető nélkül játszva - amit az egy hajszál hí­ján tökéletes hangzás miatt élvezet volt nemcsak nézni, hanem hallgatni is (a szokásos "jó" A38 hangzásba mindössze egy hiba csúszott: egyszerűen túl hangos volt). "Társával", Steve Spring dobossal karöltve olyan magabiztos alapot teremtettek a zenének, amely sajátos lüktetésével nagyban hozzájárult a koncert sikerességéhez, Mark Gemini-Thwaite gitáros sajnos kissé háttérbe szorí­tott szólóival egyetemben - a pörgetett, feszes tempó miatt sajnálatos módon nem maradt lehetőség sem egy esetleges külön szólóra. Hussey pedig, ahogy az már két évvel ezelőtti szólókoncertjén is hallható volt, még mindig kitűnő formában tartott orgánummal rendelkezik, habár a koncert végére mintha egy kis fáradság is keveredett volna a szokásos "sí­ró" hangszí­nbe. Mindezek mellett pedig különös aurája, egyénisége sem kopott meg: még mindig képes pillanatok alatt magával ragadni a hallgatóságot. A koncert legsajátosabb pillanatait talán az olyan lí­rai nóták nyújtották, mint a Kingdom Come, amelyet a lassú, Hussey által játszott zongorabetétből folyamatosan transzformáltak egy rock himnuszba, a Butterfly on a Wheel indusztriális alapokkal megtámogatott "sí­rása" (a Grains of Sandsen hallható akusztikus verzió talán még jobban sült volna el), vagy éppen a Bird of Passage melankólia dózisa - nem feledkezve meg a Heaven on Earth lágyan simogató melódiáiról sem. Az est gerincét azonban nem ezek a hatásvadásznak tűnő, ám hiba nélküli hatásmechanizmussal dolgozó nóták adták, hanem a gyors, keményebb dalok, főleg a ráadásban: az olyan korai nóták, mint a Wasteland, vagy a ritmusos Over The Hills akár a pogózásig elmenő aktivitást is kiváltották a nézőkből, amelyeket többnyire a közönség énekeltetés különböző formái váltottak fel, mint például a Deliverance esetében. Az egyetlen értetlenséget kiváltó pont a koncerten, az a ráadások kezelése volt: mindössze egy óra zenélés után már le is vonult az együttes a szí­npadról, ám ezek után még háromszor jöttek vissza, 3-3, illetve egy 7 számból álló ráadásblokkot bemutatva. Hogy mi szükség volt erre, azt talán ők se tudják, ám mindenesetre tény, hogy ezek alatt - leszámí­tva az első, két lassabb nótából, illetve a kissé polgárpukkasztó jelleggel felruházott Mr. Pleasentből álló részt - még nagyobb sebességfokozatra kapcsoltak, és egymás után pörgették a korai klasszikusokat, hogy egyik ámulatból a másikba ejtsék a nagyérdeműt a Blood Brother vagy a Shelter From The Storm döngölésével. A két óra nagyon hamar eltelt, ahogy az ilyenkor szokás - a hétköznapi időpont ellenére is nagyszámú közönség pedig a maximális elégedettség érzetével hagyhatta el a hajót, elkezdve az emlékek feldolgozásának folyamatát abban a tudatban, hogy az alkalom megismételhetetlen, végső jellege még szebb memorandumként fog élni mindenki emlékezetében. Setlist Intro / Beyond The Pale / A Wing And A Prayer / Fabienne / Kingdom Come / Heaven on Earth / Dream on / Heat / Child's Play / Hymn / Butterfly on a Wheel / Absolution / Tower of Strength /// Black Mountain Mist / Mr. Pleasant / Bird of Passage /// Like a Hurricane / 1969 / Shelter From the Storm /// Wasteland / Deliverance / Serpent's Kiss / Over The Hills and Far Away / Severina / Blood Brother / Forevermore Tomka Köszönet a lehetőségért a NegativeArtnak!