Évtizedelő: 1993 - A király más utakra téved

Aerosmith: Get A Grip - pearl69 Deep Purple: The Battle Rages On - JLT Fight: War Of Words - garael Gamma Ray: Insanity and Genius - Tomka Meat Loaf: Bat Out Of Hell II. - Szakáts Tibor Scorpions: Face The Heat - garael Sepultura: Chaos A.D. - Philo Steve Vai: Sex And Religion - Brinyó Aerosmith: Get A Grip Minden csapat életében elérkezik a pillanat, amikor saját magát állí­tja nagy feladat elé! Így történt az Aerosmith esetében, a nagysikerű Pump album megjelenését követően is. Négy évet gondolkodott a banda azon, miként múlhatná felül az elődöt, nem kis gondot okozva ezzel magának. Nem csoda, hisz a 7x Platina album olyan hí­rnevet szerzett a zenekarnak, melyet kár lett volna megcsorbí­tani. Az idő Tylerék kezére játszott, a szó legszorosabb értelmében, az átgondolt, jól bevált koncepció meghaladta a '89-es sikert s az Aerosmith addigi legnagyobb eredményét "szülte"! 1993 nem volt az általunk szeretett stí­lus nagy korszaka, mondhatni letűnőben volt a műfaj, a seattle-i csapatok térhódí­tása elhappolta az ifjú rajongókat a rock és a metal hí­veinek táborából, a média akkora marketing offenzí­vát indí­tott a grunge mellett, hogy háttérben maradtak a nagy nevek az újak mögött. Ennek ellenére (vagy inkább ezt felismerve), az Aerosmith megí­rta és kiadta "főművét", mely a mai napig is példaértékű, sőt azt is kimerem jelenteni, hogy ha soha többet nem adtak volna ki több anyagot, akkor is megélnének addigi szerzeményeikből, a mai napig, sőt "a végtelenbe és tovább"...! Az ismét botrányosra sikerült borí­tójú album az Introval kezdődik (hogy, hogy nem), melyben Steven afrikai ritmusokra rappel, mögötte némi gospel hatású kórus érkezik, hogy végezetül emlékeztessen a '77-es "über" sláger, a Walk This Way néhány taktusára, ám azonnal bele is vágnak az urak az Eat the Richbe, Joey "duplázása" leszaggatja az ember fejét (sosem feledem, amikor élőben volt szerencsém hallani), í­gy kell bekezdeni! Tyler a verzéket kántálja, ám a refrén felvezetésére és magára a refrénre már "megérkezik" a hang. Klasszikus gitárhang, az alaptémában uniszonoban a basszussal, a szóló igazi "nyúzás", alatta zseniális cí­nkisérettel. Hamisí­tatlan rock nóta, a legjobbakból s hogy a kultúrált ember nehogy jól érezze magát, egy "szép, kerek" böfögés zárja a sorokat! A cí­madó Get a Grip érkezik, valamivel "halványabban", monoton tempóval, az énekes részek kevésbé kiemelkedőek, viszont a gitár és az effektekkel bőven ellátott vokál a középrészben, egy izgalmas kí­sérlet eredménye. Nehogy elszunnyadjunk, a Feverbe csapnak a "legények", némi szájharmonika, alatta "gyorsvonat" ritmus, letagadhatatlan r 'n r gyökerekkel. Egy pillanatra sem lanyhul a lendület, végigsodor a dalon, a végére még egy kis herfli szólónak is helyet hagyva. Az album egyik nagy slágere, a Livin on the Edge kápráztatja el a nagyérdeműt. Sosem feledem, micsoda agyas filmet forgattak hozzá, pedig a középtempós nótának igazán csak a refrénje kiemelkedő (no meg a "vonat elöl félrelépős" gitárszólója), mégis annyira harmonikus egységet kovácsoltak az ötletekből, hogy nem átallott a Billboard Hot 100-as listáján a 18. helyet megcsí­pni! A Flesh gitárszólója és annak "zaklatott" felvezetése érdemleges, amúgy tipikus Aerosmith vonulat, érdekes háttérrel, melyet Joe Perry rock & rollja, a Walk on Down követ. Lüktető ritmus, kántáló énektéma, a végkifejletre sodró lendület, sok banda örülne egy ilyen nótának, valamiért mégsem az "igazi"! No de a szólók, azok a helyükön vannak, rendesen! "Valahol már hallottam" érzés támad az ember fiában a Shut Up and Dance hallatán, de hány és hány Aerosmith dalra mondhatnánk ugyanezt? Nem a plágium ördöge bujkál ilyenkor a fülekben, hanem a stí­lusteremtő és megőrző hajlam, annak érzése, hogy "milyen egyszerű témákból lehet jót faragni" s valljuk be, ez a legnehezebb! A dal egyébként (hasonlóan a csapat Permanent Vacation albumán szereplő Dude (Looks Like a Lady) slágeréhez), a hí­res-hí­rhedt Wayne világa cí­mű film második részének betétdala lett! Egy újabb gigasláger, a Cryin következik, mit mondjak, í­gy kell tökéletes kohézióban megformálni a lí­raiság, a dallamvilág és a kemény rock elegyét. Hibátlan! Kissé "őrült" témában indul (és folytatódik) a Gotta Love It, mely többre hivatott, mint ami kikerekedik belőle. Talán csak a különleges vokálok dobnak valamit a dalon, de sajnos, semmi egyéb! Az örök igazság itt nem érvényesül: "A legegyszerűbb a legjobb!" De félre a negatí­v kritikával, következzék a Get A Grip harmadik nagy dobása, a Crazy! Hasonlóan a Cryinhoz, lí­rai hangvétel, lassú, hullámzó tempó az irányvonal, kevesebb keménykedéssel, ám annál több - a tökéletesség határát súroló - dallammal! A szájharmonika és a mandolin különleges, romantikus hangulatot kelt, Perry gitárkí­sérete és szólója kiemelkedő (mint mindig)! A Line Up sodor tovább a táncterem felé, hogy minden végtagját megmozgassa a közönségnek. Annak ellenére, hogy Lenny Kravitz keze nyomán, érezhetően slágernek szánták, nem került a "nagyok" közé (ilyen mezőnyben nem könnyű érvényesülni), persze ez nem von le semmit a szerzemény erényeiből, hamisí­tatlan Aerosmith "track", melyre minden bizonnyal szí­vesen "csörög" a rajongótábor. Az első megjelenésen még nem szereplő (csak a nemzetközi kiadványon, amolyan bonusz dalként megjelenő) Can't Stop Messin folytatja a sort, mely a jól bevált sémát követve, fülbemászó alaptémájával, vokáljaival (az emelkedő Tyler strófa kihagyhatatlan), valamint a "szokásos" izgalmas gitárszólóval operál. A műtét alapjaiban jól sikerült, a beteg gyógyultan távozott a kórházból. A végkifejletben egy újabb "klipes" dal, az Amazing következik, mely ismét a könnyedebb hangvételt követi, fantasztikus, felejthetetlen dallamvilággal, ebben a műfajban igazi gyöngyszem! Steven Tyler és Joe Perry az "égi szabók" két motorja változatlanul kiemelkedőt teljesí­t, persze hol lennének, ha a "dicső katonák" nem adnák alájuk azt a magabiztos, megbí­zható alapot, amit mindig?! Záróakkordként ötletes a "rádiós szving betét". Végezetül a sokat sejtető Boogie Man érkezik, de nem lábrázás lesz belőle, hanem egy érdekes gitárhang vonulata, mely a rövid dal végéig kí­sér, amúgy elbúcsúzva, szépen, "csendben"! Még valamit meg kell emlí­tenem! Nem véletlen a rendkí­vül sok közreműködő az albumon. Olyannyira érettre, telí­tett hangzásúra, mégsem "sokra" sikerültek a felvételek, melyek minősí­tenek egy produkciót, a Get A Gripet mindenképp! No.1.!!! Azt sem szabad elfeledni, hogy a videoklipp áradat idején olyan filmecskéket alkottak, melyek a mai napig megállják helyüket (igaz, inkább az ötletesség, mint a "hí­res" szereplők - pl.: Edward Furlong, Alisia Silverstone, Stephen Dorff és Steven leánya, Liv Tyler - végett)! A "megmarkolható" nóták: "Intro" (Tyler, Perry, Vallance) - 0:23 "Eat the Rich" (Tyler, Perry, Vallance) - 4:09 "Get a Grip" (Tyler, Perry, Vallance) - 3:58 "Fever" (Tyler, Perry) - 4:15 "Livin' on the Edge" (Tyler, Perry, Hudson) - 6:20 "Flesh" (Tyler, Perry, Child) - 5:56 "Walk on Down" (Perry) - 3:37 "Shut Up and Dance" (Tyler, Perry, Blades, Shaw) - 4:55 "Cryin'" (Tyler, Perry, Rhodes) - 5:08 "Gotta Love It" (Tyler, Perry, Hudson) - 5:58 "Crazy" (Tyler, Perry, Child) - 5:16 "Line Up" (Tyler, Perry, Kravitz) - 4:02 "Can't Stop Messin'" (Tyler, Perry, Blades, Shaw) - 3:30 "Amazing" (Tyler, Supa) - 5:56 "Boogie Man" (Tyler, Perry, Vallance) - 2:16 A változatlanul "klasszikus" felállás: Steven Tyler - ének, szájharmonika, mandolin, ütős hangszerek, billentyűs hangszerek Joe Perry - gitár, vokál, cimbalom Brad Whitford - gitár Tom Hamilton - basszusgitár Joey Kramer - dobok és ütős hangszerek A Get A Gripen is voltak további közreműködők: Paul Baron - trombita Desmond Child - billentyűs hangszerek Alison Dyer - hangok Bruce Fairbairn - trombita Frank Felder - gitár Thom Gimbel - billentyűs hangszerek, szaxofon, vokál Don Henley - vokál Sandy Kanaeholo - ütősök Tom Keenlyside - szaxofon Lenny Kravitz - vokál, rögtönzött vokálok Melvin Liufau - ütősök Wesey Mamea - ütősök Ian Putz - bariton szaxofon Bob Rogers - harsona Richard Supa - billentyűs hangszerek Liainaiala Tagaloa - ütősök Mapuhi T. Tekurio - ütősök Aladd Alationa Teofilo - ütősök Lenny Tyler - ütős hangszerek John Webster - billentyűs hangszerek A Get A Grip minden addigi Aerosmith sikert felülmúlt! Megszerezte az első pozí­ciót a "Bilboard 200"on és ahogy elődje, hétszeres platina album lett, az album hat dala került fel a különböző rangos listákra, az alábbiak szerint: 1993 "Amazing" Mainstream Rock Tracks / 3.hely 1993 "Amazing" The Billboard Hot 100 / 24.hely 1993 "Amazing" Top 40 Mainstream / 9.hely 1993 "Cryin'" Mainstream Rock Tracks /1.hely 1993 "Cryin'" The Billboard Hot 100 / 12.hely 1993 "Cryin'" Top 40 Mainstream / 11.hely 1993 "Eat the Rich" Mainstream Rock Tracks / 5.hely 1993 "Fever" Mainstream Rock Tracks / 5.hely 1993 "Livin' on the Edge" Mainstream Rock Tracks / 1.hely 1993 "Livin' on the Edge" The Billboard Hot 100 / 18.hely 1994 "Crazy" Mainstream Rock Tracks / 7.hely 1994 "Crazy" The Billboard Hot 100 / 17.hely 1994 "Crazy" Top 40 Mainstream / 7.hely Deep Purple: The Battle Rages On Vannak lemezek, amik valamilyen oknál fogva különlegesek egy előadó életében. Vannak albumok, amik mérföldkövet jelentenek az adott csapat történelmében. Vannak korongok amikhez minden rajongó fűz valami emléket, valamiért különleges az emberek számára. Az 1993ban megjelent Battle Rages On azt hiszem egy ilyen lemez. A Deep Purple történetének egyik "legszomorúbb" alkotása. Hiszen ezen az albumon muzsikált együtt utoljára a legendás MK II, azaz a alkotta ötös. Ez az öt ember stí­lust teremtett, egyedi hangzású, kőkemény rock zenéjével, zenekarok ezreinek mutattak utat muzsikájukkal. Olyan albumokat tettek le az asztalra a 70es évek elején, amik mára klasszikussá válták. Az 1972es Machine Head kétség kí­vül a hard rock csúcsát jelentette. Jöttek is a sikerek szépen, de az emberei dolgok a Purple történelmét is átszabták. 1973ban távozott Gillan és Glover, majd 3 stúdió lemez után a zenekar 1975ben feloszlott. Majdnem 10 év után azonban újra egy hajóban evezett a legendás ötös. Két igencsak jó lemezt készí­tettek, amivel jelezték, hogy az átalakult zenei világban is helye van a bandának. Ám ismét közbeszóltak az ellentétek, a nézet különbségek, í­gy Ian Gillan ismét elhagyta a bandát. Az 1991-es Slaves And Masters lemezen a korábbi Rainbow énekes Joe Lynn Turner énekelt, és a legenda szerint a Battle Rages On anyagát is elkezdte felénekelni. Ám a management (és talán a rajongók) hatására visszakerült a csapatba . A közte és Ritchie közötti ellentétek azonban csak ideiglenesen csitultak el, a lemezt még elkészí­tették együtt, ám a turné közben a gitáros otthagyta a bandát. A lemezen szerencsére egyáltalán nem érződik a két fenomén egymás iránt érzett ellenszenve. Noha zeneileg nem éppen olyan lett az album mint legendás elődjei az In Rock vagy a Machine Head, de azért a jellegzetes purple-i védjegyek megtalálhatóak rajta. Vagyis Blackmore senkiével össze nem téveszthető gitár játéka, Jon Lord utánozhatatlan varázslatai a Hammond orgonán, és csodás aláfestései, az óramű pontosságú Ian Paice hibátlan teljesí­tménye, pazar játéka, élvezetes dobolása, Roger Glover rendkí­vül pontos és precí­z basszusjátéka, és persze a hard rock meghatározó hangja Ian Gillan is jól teljesí­t, hozza azokat a hangokat amikért őt igazán szerették az emberek. Persze már korántsem olyan magasságokban énekelt mint tette a Child In Timeban, de rossz szó őt sem érheti. Az albumnak van még igazán érdekes, talán kissé félelmetes oldala is. Nevezetesen a cd bookletben fellelhető okkult szimbólumok. (Amiknek elemzésétől és értelmezésétől eltekintenék, lévén, hogy ez egy rock zenei oldal.) Ez nem volt jellemző eddig a zenekarra, szóval ebből a szempontból is különleges ez a korong. De a nóták miatt is nevezhetnénk különlegesnek a lemezt, hiszem akadnak rajta igazi gyöngyszemek, remek dalok, noha néhányról egy régi Purple fan sem biztos, hogy meg tudná mondani látatlanban, hogy ezt bizony a MK II alkotta. A lemezt nyitó dal a cí­madó The Battle Rages On a lemez legismertebb nótája, talán a sláger szó sem feltétlenül túlzó, hiszen koncerteken azért rendszeresen szerepet kap. A nóta igazán kemény, mind szövegileg, mind zeneileg. "Blackmore" riffjei üt mint a buszkerék, és "Paice" játéka is oktató filmbe illik. A Lick It Up cí­mű dal leginkább a lüktető refrénről marad emlékezetes, na meg egy két igencsak magas sikolyról amiket Gillan mester elereszt. Egy nagyon különleges nóta került a lemez harmadik pozí­ciójába. Egy csodás akusztikus gitár szólóval felvezetett csoda az Anya. A lemez egyik legjobb dala ez, igazi hard rock a javából. A Hammondok nagyon szépen szőnyegeznek, a gitár témák is ötletesek, és hát az ének dallamok mellett sem lehet szó nélkül elmenni. Egy másik érdekessége a nótának, hogy nemcsak a cí­mének van magyar jelentése, hanem a második verzében felfedezhetjük a "puszta" szót. A soron következő uralják a gitár részek, egy akkora riffet sikerült kreálni a mosoly nélkülinek, mint ide lacháza. Nem hiába, őt tartják sokan (köztük én is) a valaha élt legjobb hard rock gitárosnak. A Time To Kill cí­mű dal sem éppen egy lágy, relaxációhoz ajánlott nóta. Erre a legjobb példa az angol football edző John Gregory aki ezt a dalt játszotta le játékosainak az angol kupa döntője előtt, amit meg is nyert a csapat. Ki tudja, lehet a dalnak van valami dopping szerekkel felérő hatása. Meglepő módon, egy elég blues rock-os szerzemény is került a lemezre, mégpedig a Ramshackle Man. Abszolút teli találat volt feltenni a korongra, már csak a mágus Jon Lord szólója miatt is, és hát Ritchie-t sem kell félteni, ha némi blues-os témát kell eljátszania. A hetedik nótával robban a bomda. A Twist In The Tale egyike a banda leggyorsabb nótáinak, szikla kemény dal, száguldó tempóval, a zenekar dramaturgiai érzékét dicséri, hogy a blues-os jellegű szám után, tették ezt a dalt. Visszafogottabb tempójú, ámde annál í­zesebb énekdallamokkal átszőtt alkotás a Nasty Piece Of Work. Sokkal több hozzá fűzni való nincs, egyszerűen meg kell hallgatni. Ha az Anya esetében mondtam, hogy a korong egyik legjobb szerzeménye, akkor a másik ilyen a Solitaire. Ilyen fogós énekdallamokkal ritkán találkozik az ember, tényleg szí­vbe markoló ahogy Ian Gillan prezentálja ezeket a témákat. Zárásként egy nagyszerű riffel induló One Mans Meat kápráztatja el a zene hallgatót. A szájharmónika is szerephez jut a dalban, ami még izgalmasabbá teszi azt. Ha nem lenne az a szomorú apropója a lemeznek, hogy itt zenélt együtt a legendás ötös, akkor felhőtlen boldogsággal és elégedettséggel töltene el a lemez. Mert zeneileg igencsak jót alkottak az urak, bár ez nem meglepő az Ő esetükben. Ám a zenei zsenialitás és a pazar hangszeres teljesí­tmény által létrehozott albumot beárnyékolja az a szomorú tény, hogy ez a lemez zárja le (úgy tűnik, hogy végérvényesen) a valaha volt egyik legjobb hard rock zenekar történelmének legszebb fejezetét. Vagyis utoljára itt élvezhettük az öt fenomén játékát egy stúdió lemezen. Fight: War Of Words A Judas Priest Painkiller albuma a végletekig tágí­totta a hagyományos power metal keménységének határait, onnan már csak vissza, vagy egy más fajta stí­lus felé vezethetett az út, ami szükségszerűen kenyértöréshez vezetett a bandán belül az akkor már a szigorúbb stí­lusok felé kacsintgató Halford és a hagyományos irányvonalat képviselő K.K. Downingék között. A Panterával történt együttes turné ráébresztette az énekest, hogy nem elégí­ti ki az mozgástér, amit a Judas Priest nyújtani tud neki, és valami még modernebbet és agresszí­vebbet kí­ván összehozni, olyan metal albumot, mely egyszerre tükrözi az új évtized elvárásait, ugyanakkor megfelelően nyí­lt ahhoz, hogy újabb és újabb stí­luselemekkel gazdagodhasson. Az eredetileg filmzenének í­ródott Light Comes Out Of Black - melyen még a Pantera együttes tagjai kí­sérték Robot- már meglehetősen karakteresen vázolta fel azokat az elképzeléseket, melyek mentén az énekes elindulni tervezett.: ennek eredményeként megtörtént az, amire még a bennfentes fanok sem számí­thattak: Halford kilépett a bandából, hogy egyéni elképzeléseit valóra válthassa, ugyanakkor jelképezve a heavy metal "sötét" korszakának eljövetelét és kezdetét. Az új hangzáshoz új toposzok kellettek, melyeket Rob sikeresen vett kölcsön az akkor induló modern metal bandáktól: jóllehet a bőr a sutba vágódott, az agresszí­v megjelenés ugyanúgy eleme maradt a szí­npadi jelenlétnek, mint korábban, egy újfajta szimbólumrendszerrel közvetí­tve az új zene által sugallt gondolatokat. Robnak valóban sikerült egy szinttel feljebb lépnie, oda, ahová a Judas nem tudta követni. Jóllehet a Painkiller is kemény volt, a War of Words már egy újfajta megközelí­tésben tálalta a modern metal lényegét. Mégis, akármennyire más műfaj is volt az új lemez, valamennyit megtartott a Judas dallamvilágából, talán ez az a momentum, mely igazán sikerre vitte a bivalyerősen megszólaló, gyomorforgatóan agresszí­v albumot az ortodox fanok körében is. Már a kezdés is egy jól irányzott horog erejével taglózza le a hallgatót: az Into The Pit horzsoló gitárhangzása, kí­méletlen kétlábdobjai, és basszus futamai, Halford szinte hisztérikus hangja - no és a jól eltalált refrén gyorsan tudatosí­totta a hallgatóval, hogy itt bizony valami újfajta minőség született. A Nailed To The Gun aztán rátesz még egy lapáttal: a Panterás agresszivitással acsarkodó riffek folyamatos headbangre késztetik az embert, hatalmas adrenalin bombát szabadí­tva fel, melyeket a zene indí­t útra a végtagok felé. Az album sok más között egyik erénye, hogy nem csak a fékevesztett tombolás szí­ntere: a Black Sabbath-os lassulású Life In Black, az Alice In Chainst idéző Immortal Sin, ahol a refrén olyannyira Judasos, amennyire az csak lehetséges, a Laid The Rest keleties felvezetéssel döngölő középtempója megfelelően prezentálja a kiváló dramaturgiai érzéket, melyekkel értelmetlen vágtázás nélkül is sikerült erőt és energiát szolgáltatni az album egészének. A lemezre a régi Judasos időket idéző lí­rai is jutott, persze nem a könnyfakasztó fajtából, a For All Eternity akár közeli rokonságban is lehet a Before The Dawn-al. Halford ezúttal még egy új oldalát mutatta be énekesi kvalitásainak. A hisztérikusan kiprésel dallamok hol szinte King Diamond-i magasságokban, hol acsarkodó mélységben és rekedtes őrjöngésben adták meg azt a pluszt a számoknak, melyekkel klasszikussá válhattak. A hangszeres szekció abszolút precí­zen és hangulat fokozó módon adtak logisztikai támogatást a főszereplőnek, ki élete egyik nagy teljesí­tményét alkotta meg ezen az albumon: és ez Rob életművét tekintve nem kis dolog. A lemez nagy érdeme, hogy egyszerre tudott szólni az új korszak agresszí­v riffelését elváró fiatalabb generációhoz, és a klasszikusabb megközelí­tést kedvelők táborához is. Sajnos a következő albummal már nem sikerült megismételni ezt az elképesztő sikert, Halford kifulladása pedig kétségbeesett útkeresésé változott, ahol hősünk eltévedt vándorként bolyongott a stí­lusok útvesztőjében. Gamma Ray: Insanity and Genius A Keeper lemezek sikerét követően sokak számára talán egy fejbekólintással egyenértékű volt, amikor Kai Hansen otthagyta az akkorra már sikergyárrá váló Helloweent, hogy belefogjon saját karrierje egyengetésébe. Feltehetőleg kevesen gondolták akkoriban, hogy ezzel a lépéssel lényegében a rajongók is jól jártak, ugyanis ezentúl már két banda szállí­totta a már ismerős heavy metal fordulatokat, hasonló szellemiségű tolmácsolásban (eltekintve az anyabanda egy-két "botrányalbumától"). Kai új bandájának első produktuma, az 1990-es, mára már klasszicizálódott Heading For Tomorrow még akár a Helloween neve alatt is megjelenhetett volna: egyenes folytatása volt a "happy happy halloween" attitűdnek - a bohókás heavy metalt mézédes dallamokkal vegyí­tő album azonban ennek ellenére (vagy pont ezért?) osztatlan sikert aratott. Nem úgy az ezt követő, első útkereső, öndefiniálásra hajló mű, az egy évvel későbbi Sigh No More, ami a közönséget és a szakmát egyaránt megosztotta, és radikális állásfoglalásra késztette. Az unalmas és ócska jelzőktől kezdve, a méltatlanul alulértékelt cí­mkéig szinte mindent ráragasztottak erre a korongra, ám az a tény, hogy a koncertrepertoárból mostanra már szinte teljesen kiszorult, jól jelzi pozí­cióját az együttes munkásságában. A korongot illető szubjektí­v értékí­téletet mellőzve azonban mindenképpen el kell ismerni azon törekvés létjogosultságát, amely az "anyabandától" való elszakadás igényét fejezte ki, Ralph Scheepers karakteres orgánumát előtérbe helyezve. Ralph hangja a GR egyik nagy erőssége volt a korai időkben: hangja könnyedén í­veli át akár a mély tartományokat is, egészen a fülrepesztő sikí­tásig, amely í­gy nagy mozgásteret biztosí­t számára a dallamok előállí­tása terén - nem érdemtelenül elismert énekes, bár talán nem vált ki felháborodást azon kijelentés, miszerint legjobb produkcióit nem a GR háza táján, hanem a Primal Fear kötelékében készí­tette. Az 1993-ban napvilágot látott Insanity & Genius azonban már a Judas Priest fanatikus Scheepers utolsó munkája lett a csapatnál (JP mániája odáig vezetett, hogy Halford távozása után jelentkezett egy meghallgatásra náluk, ám az eredmény közismert...), nem is beszélve arról, hogy korántsem sorolhatjuk be a Gamma Ray legsikerültebb próbálkozásai közé. Jogosan vetődhet fel a kérdés, hogy ezek után milyen alapon kerülhet e rovatban tárgyalásra? Az ok egészen egyszerű: a I&G azt a ví­zválasztó pozí­ciót tölti be az együttes életében, amely pregnáns módon jelení­ti meg az elkövetkező évek muzikális irányvonalát, megelőlegezve a később már messziről felismerhető stí­lusjegyeket. Hiába, az útkeresésnek mindig ára van: ezúttal egy kisebb-nagyobb hibákkal tarkí­tott, ám annál inkább releváns, de legfőképp szerethető album lett az eredmény. (Érdekességképpen megjegyzendő, hogy ekkoriban - és főleg a SNM esetében - még Scheepers és Schlächter jóval nagyobb részt vállalt a zeneszerzésből, Hansent néhol háttérbe is szorí­tva.) Ezzel a koronggal a felállásban is jelentős változások történtek: Uli Kusch a SNM után elhagyta a bandát, helyére pedig az ekkor még ismeretlen, most már az Iron Saviorből is ismerhető Thomas Nack került - talán szentségtörő kijelentésnek hangozhat, ám nem hozott döntő - negatí­v - változásokat ez a fordulat. Mindezek mellett pedig nem felejtendő el, hogy ekkor még Dirk Schlächter a gitárhúrokat nyúzta, csupán a '97-es Somewhere Out In Spaceel nyergelt át a basszusgitárra. Az albumot nyitó trió talán túlságosan is jól adja meg az alaphangulatot a későbbiekhez: a jól ismert Gamma Ray stí­lus első szárnybontogatásait hallhatjuk egyik kedvenc énekes pacsirtánk interpretálásában. A Tribute To The Past, a No Return és a Last Before The Storm mindezzel együtt a korong legerősebb számainak sorát nyújtják: a Helloweenből átmentett galoppos témák, a grandiózus, közönség énekeltető refrénekbe átcsapó variált verzék és bridgek már első pillanatra megszerettethetik a korongot a hallgatóval. Az idő előre haladtával egyre többet alkalmazott tempóváltások, közbeékelt melodikus, akár akusztikus "intermezzók" pedig még élvezetesebbé teszik majd a számokat, miután az í­ves melódiákat reprezentáló gitártémák megteremtették az alapot - hiába, a komplex riffelés sosem volt a kenyerük, de hát ki is várná ezt tőlük? Egy nagy í­vű, epikus refrén, egy hatalmas tekerés a kötelező szólónál, és máris mindenki le van kenyerezve. Persze minden jóérzésű "acélmágnás" szí­ve hajlik a megvesztegetésre az olyan jóí­zű döngölések hallatán, mint a már emlí­tett Last Before The Storm: szinte tökéletesen megkomponált nóta, ahogy a súlyos riffelés feloldódik az eleganciával felruházott refrénben. Sajnálatos módon a joggal méltatható dalok sora a szokásosnál jóval inkább véges ezen korong esetében: a punkos hangulatot is integráló, relatí­v is gyorsnak számí­tó, agresszí­v Future Madhouse, illetve a szintén ezen a vonalon mozgó, a zenekar megszokott légköréből azonban igencsak kilógó Gamma Ray még idesorolható, ám a többi nóta értékelése esetén nem csak a kritikus, hanem az egyszeri hallgató is gondba kerülhet. Az Insanity & Geniust szokatlan keménysége és ritmusa még megmentheti a negatí­v í­téletektől, ám korántsem teljesí­ti be egy cí­madó nótához fűzött alapvető reményeket, a dallamok hiányának következtében. A kötelező ballada, a Schlächter-Scheepers páros jegyezte 18 Years hozza a kötelezően unalmas kliséket, az értelmetlenség érzetét hagyva maga után, csakúgy, mint a túlzott hosszúság miatt a repetití­v megvalósí­tást nyújtó, és ezáltal könnyen unalmassá váló, az együttes világába abszolút nem illő The Cave Principle, amely túlságosan lassan és érdektelenül bontakozik ki ahhoz, hogy egyáltalán a kedvet megadja önmaga megfejtéséhez. A Your Turn Is Over érdekességét mindössze az adja, hogy Schlächter í­rta, és mindezek mellett ő is énekli - bár ne tenné; igazán nem lett volna szükség kissé thrashbe hajló vokáljaira két ilyen kiváló énekessel a fedélzeten. Mindegy, spongyát rá, amely reméljük, hogy befedi a zárótételt, a Brotherst is a maga rockos egyszerűségével (bár el kell ismerni, hogy pont ezért van pár értékelhető pillanata). Ám, hogy jogos legyen a pozití­v végkicsengés, utolsónak hagyta az alattomos recenzióí­ró a lemez legkomolyabb tételét, a - természetesen? - Hansen által jegyzett és előadott, epikus hosszúságúra nyúló, a Queen szebb pillanatait is megidéző Heal Met: az intim zongorafutamokkal kezdődő, és dallamokban jócskán bővelkedő szerzemény kiváló dalszerzői képességekről tesz tanúbizonyságot, amely kvalitás azonban csak később lett teljes mértékben kamatoztatva. Mindez a kreatí­v fantázia két év múlva érte el csúcspontját, álomföld rebelliójában bontakozva és csúcsosodva ki, megteremtve azt a paradigmát, amely mentén azóta is gyártják a szí­nvonalas, kiszámí­tható, és pont ezért szerethető korongjaikat, immár Kai Hansen kizárólagos vezényletével. Meat Loaf: Bat Out Of Hell II. Minden Meat Loaf-al kapcsolatos í­rásom elején megemlí­tem, szerintem Meat az a jelenség, aki lehet szeretni vagy nem szeretni, nincs középút. Aztán azok között is van különbség, akik szeretik. Vannak fanatikusok, mint eme sorok í­rója, és vannak egyszeri zenehallgatók, akik időnként előveszik albumait. Valószí­nű mindkét tábornál a Bat Out Of Hell II. pörög legtöbbet a lemezjátszóban. Mielőtt belemennék az album "közös" hallgatásába, néhány gondolat az előzményekről. Meat Loaf, a Bat kettő előtt szinte mindent megélt, ami egy emberrel történhet. Eljutott a csúcsra, luxus körülmények között élt, mindene megvolt, amiről kisgyerekként csak álmodott. A nyolcvanas évek elején egyik pillanatról a másikra elment a hangja, amit pihenéssel próbált helyrehozni. Ez a "pihenés" annyira jól sikerült, hogy gyakorlatilag tönkrement. Az államokban már nem kapott munkát, í­gy Európába járt haknizni. 1986-ban, amikor már egy lány basbellcsapat edzőjeként dolgozott, kapott egy ajánlatot egy amerikai klubturnéra. Sok kedve nem volt hozzá, de elvállalta. Annyira jól sikerült, hogy három évig tartott. Ekkor nagy elhatározásra jutott. Felkereste hosszú évek után Jim Steinman-t, aki talán legbelül érezte, ez egyszer be fog következni, mert rögtön tudta a dolgát. Elkészí­tették a Bat Out Of Hell második részét, ami felülmúlta eddigi összes munkájukat. A megjelenés évében Grammy-dí­jat kapott az album, amit Meat nem tudott átvenni, mert valami női szervezet tiltakozott az ellen, hogy nők nem kaptak abban az évben Grammyt. Ki az, aki nem ismeri, vagy nem hallotta még a I'd Do Anything For Love cí­mű dalt, amivel kezdődik az album. Talán nincs is olyan tévécsatorna, amelyik ne játszotta volna annak idején a megaklipet, amit készí­tettek a nótára. Gyakorlatilag ez az a dal, amelyik újra a csúcsra jutatta a Nagy Fasí­rtot, és érdekes, hogy azzal a több mint 12 perces tétellel is nyit az album. A dal hallatán olyan érzése van az embernek, ha más nem lenne a lemezen, már ez is elég. Persze itt nem áll meg a slágerek gyártása. Life Is A Lemon And I Want My Money Back cí­mű dal sokáig a Meat Loaf koncertek nyitó tétele volt, mint ahogy azt az ausztrál buli dvd felvételén is látható. Egy középtempós dögös gitárokkal operáló igazi himnusz, tele vokálokkal és nagy í­vű betétekkel. A Rock And Roll Dreams Come Through az egyik nagy kedvencem. Annyira nehéz egy Meat Loaf albumot elemezni. Igazán akkor lenne jó róla beszélni, ha közösen hallgathatnánk és ellenezhetnénk a dalokat. Minden kis rezdülése és megoldása tud folyamatosan újdonságot hozni. Ebben a dalban jelenik meg először a szaxofon, méghozzá a szólóban, ami annyira beleillik abba a miliőbe, hogy szinte fáj. Nekem ez a dal az egyik csúcs Meat munkásságából. Sokszor gondolkodom rajta, ha Meat nem Steinman-el kezd annak idején, vajon lett-e volna belőle ekkora sztár, vagy ha igen milyen zenét játszana? It Just Won't Quit bizonyí­ték arra, hogy biztosan valami teljesen mást. Ezeket a számokat csak Jim tudta í­gy megí­rni. Nem véletlen, hogy Meat a koncertprogramja ősszállí­tásánál is Jim a dalait teszi előtérbe, sőt talán ezekből a nótákból áll a műsora 90 %-a. Mint ahogy az Out Of The Frying Pan nélkül is elképzelhetetlen egy Meat Loaf koncert. Tudom, és itt egy pillanatra meg is kell állni, olyan, mint egy rockopera. Igen olyan, mint a Steinman-Meat dalok többsége, de ettől jó, ettől lehet szeretni, vagy nem szeretni. Szerintem nem kis teljesí­tmény 8-12 percben egy teljes művet megalkotni. Steinman ennek a legnagyobb mestere. Arról nem is beszélve micsoda énektémákat találtak ki ezekhez a művekhez. Az Out Of The Frying Pan (And Into The Fire) ennek ékes bizonyí­téka. Az album következő csúcsa, a rövid cí­mű Objects In The Rear View Mirror May Appear Closer Than They Are. Itt nehéz a helyzetem, hogy ne kezdjem közhelyekkel bombázni az olvasót, pedig nem tudok mást arra, hogy kifejezem micsoda fantasztikus dal. Amikor tavaly élőben láthattam a show-t, többször könnyeimmel küszködtem, többek között ennél a dalnál is. Csodálatos! A Wasted Youth, Steinman előadásában, egy rövid (2.41) okfejtegetés, ami után jön maga a dal, az Everything Louder Than Everything Else. Kicsit hajaz az első időkre, mind stí­lusában, mind mondani valójában. A Good Girls Go To Heaven (Bad Girls Go Everywhere) egy igazi elvont nóta a fúvósokkal és a szaxi szólókkal, de alapriffje sem semmi. Érdekes, de ezt a dalt még nem hallottam semmilyen felvételen élőben a mestertől, pedig annak idején igen húzós nóta lett volna a koncerteken. A Back Into Hell folytatja az elborulást. Nem hiszem, hogy Steinman valaha is hallotta volna az István a Király cí­mű darabot, de az alap billentyűtéma, szinte hangról-hangra megegyezik egy részével az emlí­tett műnek. Egy instrumentális átvezető, a befejező Lost Boys And Golden Girls cí­mű tételhez, ami mi más lehet, mint egy gyönyörű lassú dal. Meat Loaf a Bat Out Of Hell II lemezzel újra a csúcsra jutott, ahonnan már nem tudta senki és semmilyen körülmény letaszí­tani. Sajnos ezután megint megszakadt a kapcsolata Jim Steinman-el, de a harmadik résznél ismét találkoznak, viszont erről majd csak később. Scorpions: Face The Heat Vajon milyen érzés lehet egy olyan világba csöppenni, ahol addigi erényeink negálódva válnak az anti - innováció gúnyos jelzőinek célpontjává? Milyen lehet egy olyan szí­npadon állni, ahol régebbi toposzaink elavult , nevetséges különcködésként hirdetnek elmúlt dicsőséget? Nagyot változott a világ 1990 óta, mikor is a Scorpions kiadta legutolsó albumát, az igazi világsikert hozó Crazy World-öt, rajta olyan gigaslágerekkel, mint az abszolút favorittá váló Wind Of Change, mely szélesre tárta az együttes kapuit a nem hard rock birodalomban lévők felé is. A hagyományos hard rock és heavy metal attitűdtől elfordultak az emberek, a Seattle-i "új hullám" magába forduló, kissé depresszí­v, de legalábbis egyszerűbb világa éles kontrasztot alkotva űzte útkeresésre a múlt nagy csapatait, kik vagy feladták a reménytelennek tűnő harcot, vagy új stí­luselemeket csempészve zenéjükbe próbálták konformmá tenni alkotásaikat az új igényeket állí­tó hallgatói és kereskedelmi éra számára. Nem hiába nyilatkozta Meine ebben az időszakban, hogy ha egy banda befut, máris ott van az új generáció, mely alig várja, hogy az öreg "ridegfarkas" elvétse a bika nyakát. Új elemmel kellett szembe néznie az együttesnek: a divatosság ténye lassan a múltba oszlott, s csupán egy banda - mely elsősorban a régi értékeket képviselte- voltak a többi befutott csapat között. Jóllehet a Scorpions nem akart a felvenni a versenyt az új generáció egész másfajta zenei megközelí­tést valló tagjaival, mégis, egy leheletnyit változtattak az addigi irányvonalon, jóllehet az alapvető jellegzetességeiket megtartották. Nem fordultak grunge-ba, nem kezdtek modern staccato riffeket gyártani, és nem öltöztek kopott farmerbe és elnyűtt pólóba, ám az új lemez egy jóval súlyosabb, gitárközpontúbb - és talán éppen ezért egy kissé nehezebben emészthetőbb - anyagot rejtett magában, ám én úgy gondolom, hogy igazán innovatí­v módon. A muzikális változást a csapat régi bőgősének, Francis Buchholz-nak a kiválása is jelezte, helyét Ralph Rieckermann vette át, ki a keményedéshez alkalmazkodva adta a basszus alapokat a súlyosabb témákhoz. Az első két szám három évvel előbb bármely keménykötésűbb heavy metal csapat lemezén képviselhette volna a fém erejét: az Alien Nation és a No Pain No Gain dübörgő riffjei között szinte lubickolnak a jól ismert Scorpions dallamok, melyek a keményedés folytán ráncfelvarráson estek át. Jóllehet, a Woman lassú szám, ám dallamai olyan fájdalmas progresszivitással közvetí­tenek érzelmeket, hogy ez a fél-lí­rai képes felvenni a vesenyt akármilyen ökölrázós heavy dübörgéssel. Az utóbbi évek Scorpions albumjainak kényelmes középtempója ezen a lemezen megtört: a Someone To Touch, a Hendrixes riffel felvezetett Unholy Alliance, a játékos gitárfutammal vidí­tó Hate To Be Nice, vagy a nagy sláger, a Taximan Woman húznak, mint a gyorsvonat, a töményebb gitárhangzásnak köszönhetően a játékos dallamok ellenére is besúlyosodva. Persze a balladák sem hiányozhatnak a lemezről: az Under The Same Sun Beatlest idéző világa, és a Lonely Nights kissé klisé í­zű balladái mellett a német kiadványon még a Destin csodálatos akusztikája, és a kemény szövegű Daddy's Girls gondoskodott arról, hogy a rádiók továbbra is játszanak Scorpions dalokat. Klaus Meine hangja a legutóbbi albumukat tekintve ma sem kopott meg, végig etalon éneklést mutatva vitte Schenker gitár alapozásával együtt sikerre az albumot: ez a tény pedig abban az időben igazi győzelem volt, a kitartásé és a kreativitásé, de amellett a hűségé is - amiért talán ma is szeretjük a Scorpionst. Sepultura: Chaos A.D. Az életem ezen időszakában a death-thrash metal irányzat volt az, ami kitöltötte hétköznapjaimat. Két alap banda volt, amit tiszteltem és szerettem a végletekig, mégpedig a Slayer és a Sepultura. A 80-as évek végétől a kilencvenes évek közepéig folyamatos volt a két csapat rivalizálása - többnyire a sajtó által szí­tva a két zenekar között meglévő, vagy csupán kitalált ellentéteket. Én már akkor sem értettem, hogy hogyan a fenébe lehet mondjuk a körtét az almával hasonlí­tgatni - már ha értitek, hogy mire gondolok. A Sepu a tiszta death mezőnyből érkezett, folyamatosan változott, extraként zenéjükben felhasználva brazil eredetüket, mí­g a Slayer zeneileg sosem távolodott el a thrash szűkre szabott határaitól és kis túlzással ma is ugyan azt a vérbő, kí­méletlen zenét nyomják, mint anno. Bizony mondom néktek Barátaim, véleményem szerint az idő a Slayert igazolta... A Sepu munkásságát már a legelejétől (Bestial Devastation / Morbid Visions) követtem, albumról-albumra éltem meg velük a töretlen fejlődést, egészen a Chaos A.D. -ig, mivel számomra a Roots már valami egészen más volt. Ha most őszintén belegondolok, igazából már a Chaos is magában hordozta a hanyatlás megbúvó jeleit. Nos, itt az évtizedelőben általában korszakalkotó, vagy adott évben meghatározó, pozití­v kritikát kapó albumok szerepelnek. Én is ilyennek szántam ezt a kis megemlékező irományt - nem az én hibám, hogy nem olyanra sikeredett 😉 Átfutottam, hogy milyen albumok voltak 93-ban, megnéztem a gyűjteményem ezen albumait, és rögtön erre a korongra vetettem magam, mivel tisztán rémlett, hogy mit jelentett nekem mindez 93-ban. Akkor 17 éves voltam, a középsuli kellős közepén, mindenkivel és mindennel szemben. Aztán erre kapok egy olyan nótát, aminek a cí­me Refuse/Resist. Nem is érhetett volna jobbkor ez az album. Csak hát ugyebár közben eltelt 15 év, és az akkori idolok által elővezetett himnuszok mára csak végletekig leegyszerűsí­tett dalok halmazává zsugorodtak bennem. Amikor a napokban újra a lejátszómba tettem az anno kultikus albumot, vártam, hogy az a bizonyos szikra megint belobbantsa az őrlángot - mint a gázbojlereknél: pislákol, pislákol és ha jön a "ménkü", akkor robban. Elkezdődött az album, méghozzá olyan kezdéssel, amire még ma is tisztán emléxem, hiszen Max Cavalera még meg nem született fia szí­vdobogása volt az "intró". Aztán bedörrent a már fentebb emlí­tett klasszikus. Aztán az őrláng pislákolgatott szépen csendben továbbra is, erősen tartalékon. Nem jött a csoda. Füleltem lelkesen, hogy "te jó ég, mi a f..z ez?". A végtelenségig leegyszerűsí­tett nóták, "érdekes" (megmosolyogtató) szövegek. Az ének se nem tuti death hörgés, se nem vadállat thrash-es kiabálás, valahol a kettő között "nesze semmi fogd meg jól". A második számról kapásból beugrik, hogy akkor kezdtem el gitározni tanulni, és az istennek sem ment a Territory alap riffje. Jókat röhögök most magamban - magamon. Pedig még koncerten játszottuk is ezt a zeneileg eléggé primití­v tételt. Szépen záporoznak a számok, legközelebb a Kiowas-nál kapom fel a fejem, hogy mekkora királyok voltak anno, hogy még egy ilyen tételt is megengedhettek maguknak egy death-thrash lemezen. Ez a tétel is szinte egy nulla. A Biotech is Godzilla cí­métől és szövegétől a hideg kiráz (Bio-technology, Aint whats so bad, Like all technology, Its in the wrong hands - no comment). Közben beugrik a kép, amint Max áll valamelyik fesztivál szí­npadján, kezében a kultikus Warlock testű gitárral, brazil festéssel, és a hat húr helyett csak négy dí­szeleg a nyakon - a mestert zavarták a húrok...Aztán a következő “csapás" a We Who Are Not As Others, amiről kapásból a Monty Python klasszikus kiszólása ugrik be, miszerint Mi vagyunk a lovagok, akik azt mondják: Ni :-)))) Hallgatom-hallgatom ezt az albumot, nagyon nyögve nyelősen megy, pedig megí­gértem magamnak, hogy legalább kétszer-háromszor újra meghallgatom még mielőtt beteszem ide. Nem ment! Megcsömörlöttem vele. És mégis, miért került bele az évtizedelő rovatba? Álljon ihol az intés: óvatosan fogalmazzunk meg magunkban végérvényes véleményeket amikor adott zenekarokról ópuszokat zengünk. Trendek jönnek-mennek, az í­zlés a korral változik, de a fő döntőbí­ró egy zenei mű alapművé válásához nem más, mint az idő...és, hogy ez az album nem lett alapmű (számomra), nos az egyértelmű... Steve Vai: Sex And Religion A rock világ hemzseg a zenei zseniktől. Van aki elképesztő hangszeres tudásával ugrik ki a tömegből, van aki azzal szerez magának hí­rnevet, hogy minden egyes munkájával újabb és újabb területeket karcol fel a rockzene térképére. Természetesen olyan "versenyző" is akad, aki teljesí­tménye állandóságával biztosí­tja helyét a nyerők között. Steve Vai ezen kivételes talentumok között is az egyik legnagyobb tehetség. Nem lehet őt nem észrevenni. Páratlan hangszeres tudása mellett, mint szí­npadi figura is minden alkalommal kiemelkedő teljesí­tményt nyújt. Ez utóbbi képességét valószí­nűleg az extrém elóadóművészet apostolánál, Frank Zappa-nál tökéletesí­tette, kinek zenekarában 1981 és 1999 között huszonegy albumán közreműködött. Vai kinek egyik tanára a gitáróriás Joe Satriani volt, a bajuszos "őrülten" kí­vül még számos nagynevű előadónál szerencsét próbált. Diszkográfiáját böngészve - a teljesség igénye nélkül felsorolva - olyan nevekbe botlunk, mint David Lee Roth, Alice Cooper, Al Di Meola, a Motörhead, vagy a Whitesnake. Steve Vai tulajdonképpen nem egy gitárt a kezében tartó ember, hanem egy hangszer, melye időnként emberi tulajdonságokat is magára ölt. Stí­lusa ezer, sőt millió közül is felismerhető. Varázsol a hangszerével, és kezében minden esetben beszél a gitár. Nem egyszerűen technikásan játszik, hanem felfoghatatlanul. Zenei elképzelései minden klisét nélkülöznek. Igazi progresszí­v muzsikus ő, aki még véletlenül sem ismétli önmagát. Pályafutása harmadik szólóalbuma, a Sex and Religion, melynek anyagát a három évvel korábban megjelent, és hatalmas sikert hozó Passion and Warfare cí­mű korong után rögzí­tette. Egy olyan lemez után kellett ismét hangszert ragadnia, melyre leginkább az instrumentális őrület lehet a legjobb jelző. Csodás dallamok, óriási zenei ötletek sorjáztak azon a korongon. A legtöbb muzsikus ebben a helyzetben, ha nem is másolja le a csúcs produktumot, de minimum megpróbálja annak vonalát követni. Vai persze nem! Az emberik hangot csak effektként használó Passion... után egy énekes albumot készí­tett, melyen a pacsirta szerepét egy szintén extrovertált személyiségre, egy igazi zenei őrültre, a fenegyerek Dewin Townsend-re bí­zta. Csapatában egy szintén a Zappa "istállóba" tartozó muzsikus, a szintén kivételes adottságokkal rendelkező Terry Bozzio dobolt és T.M. Stevens basszusgitározott. Ez a gárda képes volt arra, hogy egy gyökeresen más felfogású művet tegyen le az asztalra, mint amilyen az 1990-es siker volt. A szimplán "Vai" név alatt megjelenő korong igen összetett és érdekes alkotás. Azzal, hogy Dewin Thownsend énekel a lemezen már szinte előre eldől minden. A szerzemények kb. 90 százalékában szereplő művész totálisan beleviszi egyéniségét a nótákba. Időnként lágy dallamokat énekel, majd egy fél perc múlva megveszekedett őrültként sikí­t a mikrofonba. Hallgatva őt, és Vai összjátékát, úgy érzem, hogy a rock egyik legjobb párosa dolgozott együtt ezen a korongon. A lemez szerkezete is nagyon érdekes. Egy album megvásárlásával tulajdonképpen két művet kapunk. Az első hét szerzemény mindegyike tartalmaz éneket is, de például a csodálatosan szép melódiákkal operáló Touchning Tongues -ban csak a negyedik perc környékén érkezik Townsend, hogy szí­nesí­tse az addig sem egyhangú nótát. A következő instrumentális szerzeményt (State Of Grace) követően szabadul el igazán a pokol. Itt indul a másik album. A kemény Survive utáni Vai-Townsend szerzemény, a Pig csak erős idegzetű, tapasztalt zenehallgatónak ajánlott. Effekt hegyek, üvöltözés, elképesztő ritmikai bravúrok és a totális őrület. Ez az a nóta, amely igazán méltó egy Frank Zappa-nál startoló muzsikoshoz. Felkavaró és megdöbbentő, mint ahogyan a lemez második része teljes egészében. Sokszor csak emberi és géphangokat elegyí­tő effekt halmot hallunk, a Down Deep Into The Pain sokszor punkos beütései végén pedig egyenesen Vai gyermekének születését követhetjük nyomon. A 13 tétel szinte minden pillanatában meglepetések sorozatával bombázza a hallgatót. Vai elképesztő megoldásokkal operál, miközben szinte minden szerzemény alapja a naturális rock'n roll. A Sex and Religion -t nem lehet háttérzeneként hallgatni. Igazi kortárs "klasszikus" művel van dolgunk, amely egy rendkí­vüli kvalitású zenész és három hasonlóan őrült társa látomásait tartalmazza. Rendkí­vül érdekes, igényes alkotás, mely mellett, - a rock és a gitárzene rajongóinak - nem szabad elmennie. Az albumon a következő dalok hallhatóak: 1. "An Earth Dweller's Return" - 1:03 2. "Here & Now" - 4:47 3. "In My Dreams with You" (Steve Vai, Desmond Child, Roger Greenawalt) - 5:00 4. "Still My Bleeding Heart" - 6:00 5. "Sex & Religion" - 4:24 6. "Dirty Black Hole" - 4:27 7. "Touching Tongues" - 4:33 8. "State of Grace" - 1:41 9. "Survive" - 4:46 10. "Pig" (Steve Vai, Devin Townsend) - 3:36 11. "The Road to Mt. Calvary" - 2:35 12. "Down Deep into the Pain" - 8:01 13. "Rescue Me or Bury Me" - 8:25