Stonehenge: Nerine LP

írta garael | 2005.11.27.

Megjelenés: 2005

 

 

Kiadó: Hammer Records

Weblap: http://www.stonehenge.hu/

Stílus: progresszí­v metal

Származás: Magyarország

 

Zenészek
Fumio - ének, Bali - gitár/vokál, Chris - dobok/vokál, Adam - billyentyíťk, Berci - basszusgitár, Kyrah - ének
Dalcímek
On My Own Wide Awaken Farewell (The Last News) Nerine
Értékelés

Kissé kellemetlenül érzem magam, hogy veszprémi lévén csak az elmúlt pár évben ismertem meg úgy-ahogy a Stonehenge zenekart. Gyakori klub-bulijaikon nem vettem részt, és igazából csak az eddigi egyetlen nagylemezük révén váltak számomra ismert bandává. Az Angelo Salutante a maga nemében eléggé egyedülálló stí­lusban fogalmazta meg a progresszí­v metál alapértékeit, egy teljesen külön úton járva, mint a Nemesis, vagy a mási veszprémi prog.-gótik csapat, a Without Face. Jól tudom, a metál, mint stí­luskifejezés, sokakat elriaszthat, talán nem is helyes, hogy a Stonehenge zenéjét metálnak tituláljuk, akármilyen stí­lusszerkezetben, ám amennyiben az atmoszférikus zenék egy része belefér ebbe a kategóriákba, akkor a Stonehenge büszkén lehet a magyar prog. metal zászlóvivője. Zenéjükben remekül találták el a hangulati és ritmikai elemek egyensúlyát, melyekhez nagyon szép, ám nem egyszerű dallamokat rendeltek. Az Angelo Salutante ezért is volt számomra egy olyan ékszerdoboz, melyet akárhányszor kinyitok, mindig találok benne új kincseket. Valószí­nűleg az a művészi érzékenység, mely ilyen csodálatos lemezt teremtett vált az együttes gyenge pontjává is: az egységes koncepció és a tagok kohéziójának hiányává. Az évek során a zenekar számtalan tagcserén esett át, mely jóllehet szerencsére nem gyengí­tett a művészi produkción, ám az első lemez kiadását követően Bátky Zoltán énekes kiválását én már inkább a kifáradás jeleként könyveltem el, melyből nem reméltem megújulást. Mivel BZ hangját nagyon szeretem -engem kissé Andy B. Frank , a Brainstorm énekesének orgámumára emlékeztet-, kissé szkeptikusan vettem tudomásul, hogy négy év után újabb Stonehenge anyag jelent meg, s a banda főnixként újjáéledve ismét alkotói szárnyalásba kezdett. Az új énekest személy szerint kulcsfontosságúnak gondoltam a múltbeli sikerek elérésének érdekében. A Japán dalnok-már most leszögezhetem- remekül oldotta meg a feladatát. Hangja más jellegű, mint BZ-jé volt, tónusában talán gazdagabb, ám terjedelmében és erejében nem. A Stonehenge kislemezen megjelent számaihoz azonban úgy érzem, ez a hang remekül illik. Mivel a hangulati áramlatok most még jobban előtérbe kerültek, ez a kissé elmélkedősebb, tisztább- inkább világzenei forrásból táplálkozó- hang remekül transzformálja a zenéből előtörő emóciós áramlatokat. Az első dal , az On My Own madrigál-szerű kezdése megadja az alaphangulatot ehhez az ezernyi hangulati elemből épí­tkező dalhoz, melyben én némileg a 70-es évekbeli progresszí­v rock örökségét is felfedezni vélem. A Wide Awaken a lemez legkeményebb dala, melyet templomi kórus vezet be, hogy aztán egy fucsa, töredezett, szinte thrash-es riff robbanjon a fülünkbe. Ez a töredezett ritmus aztán mintegy keretbe foglalja a dalt, melyen belül egy női énekes lí­rai rész, és a vezérdallam "emészthetőbb, énekelhetőbbé teszi a művet. Végső lezárásként aztán némi musical-feeling is kibontakozik, de pusztán csak annyira, hogy a felfokozott érzelmeket végső akkordként csillapí­tsa. A Farewell mintha az Angelo Salutante-ról maradt volna le, női vokális részével igazi monumentális darab, némi Enya- kelta hatással felvértezve az inkább AOR dallamokkal ellátott szerzeményt. A lemez cí­madója és záródarabja egy instrumentális darab, álomszerű zenei képekkel, a Stonehenge-től megszokott szomorkás, elmélkedős hangulattal.

Pontszám: 10

Legutóbbi hozzászólások