Mago De Oz: La Ciudad De Los Árboles

írta Tomka | 2008.01.01.

Megjelenés: 2007

Kiadó: Warner Music Dro

Weblap: www.magodeoz.com

Stílus: folk rock/metal

Származás: Spanyolország

Dalcímek

Értékelés

Az egy együttes általi évenkénti lemezkiadások számát a maximális egy körül tartó mennyiségi preferencia még az olyan kreativitástól túlfűtött zenekarok esetén is "porszem a gépezetben" effektust szokott előidézni, mint például a Dream Theater - ezért talán minden nem teljesen telhetetlen rajongó érdemesnek tartja a befektetett két-három évet egy-egy minőségileg kiugró hanghordozó kivárásának érdekében. Bizonyára igazuk is van - de nem a spanyol folk metal a trónon koronázatlanul is méltán terpeszkedő királyai esetében -; természetesen újfent Óz, a nagy varázsló csábí­t mágikus, elbűvölő muzikális birodalmába, ahol nem csak gitárral és lábdobbal, hanem hegedűvel és furulyával igyekszik mosolyt varázsolni a mindennapokban - vagy ki tudja hol - elfásult emberek arcára. A Mago de Oz jelenleg - méltán - recenzió tárgyává tett lemeze esetében ez hatványozottan érvényes: ugyanis a La Ciudad De Los Arboles ezúttal a spanyol együttes könnyed, ám korántsem sematikus vagy éppen szimpla világába kalauzol el bennünket, megszakí­tva a 2003-ban kezdődő, és a záró darabjára továbbra is váró Gaia trilógiát. Hogy ez a kis "névbeli" kitérő feltétlen indokolt, azt mi sem bizonyí­tja jobban, mint hogy a grandiózus, néhol katartikus metal opera jelleget öltő Gaia sorozattól lényegileg különbözik a Txus Di Fellatio dobos/dalszerző által sokkal személyesebb hangvételűnek titulált korong, ami értelemszerűen a zenei kompozí­ció dimenziójában csapódott le. Hogy zeneileg az idei - egyébiránt 4 év alatt a két live korong és egy válogatásalbum mellett a 3. nagylemezt jelentő - csodafegyver "kilóg" az együttes által felállí­tott, koherens muzikális képletből, ahhoz kétség sem férhet. Ahogy ahhoz sem, hogy minőségében tökéletesen illeszkedik az ezen a téren verhetetlen magasságokba emelt "előí­rásokhoz". Nem véletlenül nem a trilógia keretében jelent meg ez a lemez, ugyanis az alapvetően metal közegbe ágyazott vidámság szérum adagolása ez esetben egy "naivabb" rock kontextusban történik meg. Ráadásul a mindent átható, ám nem kizárólagos felhőtlen attitűdön belül is többféle származású stí­lusgyökérrel találkozhatunk: jelen esetben elmaradnak a galoppos, világhódí­tó power metal témák, hogy átadják helyüket a magyaros módra néhol sí­rva, de többnyire nevetve táncra perdí­tő nótáknak - hiába, a hatás érdekében egy csepp elvágyódás mindenhová kell. Ezzel párhuzamosan a hí­rneves Jorge Salan vezette gitáros szekció (egyébként trió) a háttérbe vonult, hogy átadja helyét a szí­nes billentyűfutamoknak, de legfőképpen az örökérvényű hegedű és fuvola kettősének, amelyek fekete (vagy kék?) bársony módjára takarják be a kényes hallójáratokat, simogatva, és az alkoholnál jóval egészségesebb gyógyí­rt kí­nálva mindenfajta sebre. Megijedni természetesen nem kell: a kommersz cí­mkét még a rosszindulatú irigyek sem tudnák ráaggatni az albumra. Gondoskodik erről a zenei sokszí­nűséget biztosí­tó instrumentumhad, amely a különlegességek szintjén a dudától kezdve, a női vokálokon keresztül a trombitáig mindent felvonultat, mi metal fülnek ingere (még ha ezek nem is oly dominánsak). No, meg persze a jól megvariált, ám mégis galádul fülbemászó dallamok (arról nem is beszélve, hogy a pergő spanyol nyelvezet még egyet dob ezen). Természetesen mindez a rajongók szí­véhez bizonyára oly közel álló José Andrea tolmácsolásában tárul elénk, aki igaz, hogy soha nem fog Pavarotti sikereire törni, ám az együttes által képviselt esszenciát magában foglalandó, képes hangjával az érzelmi tartományok radikális végletei között mozogni - mégpedig a minden titkok nyitját rejtő intenzivitás jegyében. Jó példa erre olyan szélsőségek párhuzamba állí­tása, mint a rock n rollt a verbalitás szintjén is előtérbe állí­tó Mi Nombre Es Rock'n'Roll, amely a vérbeli-konvencionális rock életérzést tükrözi a maga egyszerű riffjével és közönség-énekeltető témáival, illetve Sin Tí­, Serí­a Silencio (Parte II) gyönyörű lí­raija - a meghatódás hatóságilag kötelező. Az album most "csupán" közel egy órásra terjedő játékidejét azonban nagyrészt a cí­madó La Ciudad De Los Árboleshez hasonlatos dalok teszik ki: egyszerű, könnyen megjegyezhető riff, folk hangszerek dominálta, epikus dallamí­vek, és az elmaradhatatlan, átérezve-átélve a tüdőt mindenféle nikotin nélkül is széjjelszakí­tó önfeledt refrének, amelyek az élet igazi habos oldalát hivatottak reprezentálni melódiáikkal. Lehet talán nem szeretni az olyan számokat, mint pl. a bölcső-ringatóan bájos El Rincón De Los Sentidos, a tűzhely melegét megidéző, "mesélős" Deja De Llorar (Y Vuélvete A Levantar), az akár a Körhinta drámaiságtól megfosztott szenvedélyes táncát is kiváltó, egy kis melankóliát is soraiba csempésző La Canción De Los Deseos, vagy a kislemezes, "operás" és bohém felütéssel nyitó, egyébiránt csataindulónak is beillő Y Ahora Voy A Salir (Ranxeira) ? Kizárt: ezen dallamok ignorálásához feltétlen szükségeltetik néma érzelmi defektus... A könnyedséget ezek mellett pedig a csörgődobbal megtámogatott Resacosix En La Barra emeli piedesztálra, amely egyúttal a "kötelező" feldolgozásként is funkcionál, ugyanis az utánozhatatlan Queen 39 c. nótájának sajátos interpretációja. Ha már a megszokottság kritériumánál tartunk, jelen esetben sem maradunk instrumentális dal nélkül, amiről a talán kissé szürkébbre sikerült Runa Llena gondoskodik. Ahogy egy folk lemezhez illik, a "lagzi hangulatot" idéző, öntudatlan testmozgást - jobb esetben táncot - eredményező számok sem hiányozhatnak az igencsak szí­nes palettáról, mint pl. a No Queda Sino Batirnos. A lemez a végére pedig egy adag í­zlésesen adagolt melankólia (Si Molesto, Me Quedo) is befurakszik, csak hogy tökéletes legyen az összkép. (Ez alól a borí­tó sem kivétel: ugyanolyan bohém és meseszerű, mint mindig - csakúgy, mint az előadott zene.)

Pontszám: 9