THE ORDER - Metal Casino

írta JLT | 2007.12.12.

Megjelenés: 2007

Kiadó: Dockyard 1

Weblap: www.theorder.ch

Stílus: hard rock

Származás: Svájc

Dalcímek

Értékelés

Úgy látszik, 2007-re a svájci zenekarok minden kétséget kizáróan vezető szereplői legyenek a hard rock életnek. A több, mint 30 éve működő Krokus, a mára legendássá vált Gotthard, és az idei albumából több mint százezer példányt eladó Shakra mellé most egy újabb helvét banda igyekszi betörni az élmezőnybe. Ők a 2005- ben alakult The Order. A srácok nem ma kezdték pályafutásukat, hiszen a gitáros, Bruno Spring, a basszer Andrej Abplanalp és a dobos, Mauro már 1995-ben a Jerk nevű banda soraiban készí­tettek egy nagylemezt, majd a Gurd nevű modern metal csapatban is megfordultak. Ez a banda nem volt sikertelen, Svájcban és Németországban is szép eredményeket értek el, és olyan bandákkal turnéztak, mint a Kreator vagy a Sodom. Ám a srácok más zenei világot képzeltek el, és í­gy a Pure Inc vokalistájával, a remek torkú Gianni Pontilloval kiegészülve hozták létre a The Order-t. Az első lemezük 2006 közepén jelent meg, ami hazájukban egész jó eladásokat produkált. Nem egészen egy évvel később már el is készí­tették második albumukat, a Metal Casino-t. A The Order zenei világa gyökeresen eltér a srácok korábbi zenekarainak irányától. Mí­g a Gurd modern metal-t játszott, és a Pure Inc is inkább alternatí­v rock zenekar volt, a The Order viszont igazi, kőkemény, már-már metalba hajló hard rock-ot játszik. Hatásaik között ott van a már emlí­tett honfitársaik közül a Krokus, valamint olyan óriások zenei örökségét is ápolják a srácok, mint a Whitesnake, a Dio, vagy az Y&T. Ezek csapatok mind rendelkeztek egy karizmatikus, egyedi orgánumú, zseniális énekessel, és ebben a The Order sem marad el. Gianni hangjában ott van Dio ereje, Storace karcossága és Coverdale hangterjedelme. Ha kell, kegyetlenül szikár hangon énekel, a sikolyok sem jelentenek számára problémát, és ezek mellett érzelemdúsan és lágyan is képes csodálatosan énekelni. Steve Lee és Mark Fox után itt egy újabb remek helvét vokalista. Nem vagyok jós, de azt hiszem, ennek a fiatalembernek a nevével még fogunk találkozni. A többiek sem rossz muzsikusok, a ritmus szekció feszes, pontos alapot ad a zenének, más dolguk nincs is, hiszen ez nem az a fajta muzsika, ahol Camel-i, Rush-i progresszí­v témákat kéne produkálniuk. Bruno Spring gitáros is jól muzsikál, riffjei dögösek és bitang erősek, szólóin is hallatszik, hogy nem akadnak az ujjai a húrokba, és dalszerzőként is megállja a helyét. Persze ez a stí­lus sem arról hí­res, hogy sok kiaknázatlan mezőt hagytak volna a régi nagyok, de azt hiszem, a svájciak sem akarták megreformálni a zenei világot. A lemez egy introval indul, már ha azt intronak lehet nevezni, mikor kétszer elkiabálja valaki azt, hogy "Welcome, To The Metal Casino!" És innentől beindul a henger. A mosolyogtató cí­mű Mama, I Love Rock 'n' Roll kapásból leszedi az ember fejét. Egy már hallott, ám de tökéletes riff, Gianni elképesztően jó hangja tesznek arról, hogy ne felejtse el a hallgató egy könnyen ezt a nótát. Az album első klip nótája, a Satisfaction visszavesz a tempóból, de a keménységből nem. Fejet rázni, headbangelni remekül lehet rá, ez sem az a finom, visszafogott gitártéma, hanem egy ős-metal riff, amihez egy jól megválasztott ritmus tartozik, nem is beszélve egy-két velőtrázó sikolyról. A Bridges Burning-el visszakapcsolnak a magasabb sebességi fokozatra a fiúk, mintha a Krokus-t hallaná az ember fénykorában. Pihenésképpen a My Last Goodbye cí­mű ballada következik, szép akusztikás gitár betétekkel, hangulatos énekdallamokkal, és egy emlékezetes szólóval. A lemez legjobb nótája a Whitesnake-i elemekkel bőven megtűzdelt In The Heat Of The Lonely Night. Gigászi énekdallamok, mesébe illő refrén, mindez egy igazi énekes fenomén tolmácsolásában. A két lassabb szám után ismét egy tempósabb, Krokusosabb, vagy akár azt is mondhatnám, Shakrásabb nóta következik a Let The Good Times Roll. Beszélni nem sokat kell róla, tiszta hard rock. A Down With The Rain sem ismer irgalmat, kőkemény énekhangok, Bruno gitárja úgy szól, ahogy a nagy könyvben í­rva van, mintha az ereje teljében lévő Joey Alves tépné a húrokat. A Forever legemlékezetesebb motí­vuma a már sokat dicsért Gianni lágy és visszafogott éneke, ahol mélyebb orgánumát is előveszi, nagyon nagyot énekel itt is. Még egy erősen heavy metal-os érzetű dal is került a lemezre, mégpedig a Broken Days. Nyaki izomláz előidézésére kiváltképp alkalmas! A záró tétel ismét egy melodikus, lassú szerzemény, a Little Wings.

Pontszám: 8