Botrányalbumok: Dio - Angry Machines

Felszólí­tom a vád képviselőjét, tartsa meg beszédét! Tisztelt Esküdtszék! Nem tudok erre az albumra mit mondani, mint hogy merénylet a hallgatók ellen, kik élvezetes rock riffekben, és jellegzetes Dio dallamokban reménykedve vásárolták meg a lemezt, olyan csalódásban részesülve, melynek emléke évek óta kí­sért. Mert kérdem én, mit is várhattak volna egy olyan embertől, kinek még a Black Sabbath súlyos doomolását is sikerült egy kissé rockosabb, szellősebb irányba terelni, olyan dallamokkal ajándékozva meg a rock szí­ntereket, melyek jellegzetességüknél fogva í­rtak lángoló betűket az örökkévalóságba?... Éppen ezért volt olyannyira disszonáns az a mű, aminek sajnos már voltak előzményei: a Strange Highways hasonló szellemben fogant vontatottsága azonban még csak egy véletlen, útkereső kí­sérlet egyediségét vetette fel. Sajnos, ez az album bizonyí­totta, hogy nem beszélhetünk véletlenről, az Angry Machines bizony folytatta azt az utat, melyet elődje kijelölt. Mintha teljesen kifordult volna a mester magából, tettestársként egy olyan gitárost keresve, ki tudásban a cipőjét sem köthette meg elődjeinek, hallgassák csak meg a vele készült koncertlemezt - a klasszikus szólókat csak imitálja az úriember, s a "modern felfogás" hazug mázával vonja el a figyelmet a technikai hiányosságokról. Hová lettek azok a szárnyaló, derűs gitármenetek? A szaggatott, staccato riffek csak súlyos monotóniával szaggatják fájdalommá a hallgatók fejében a klasszikus szólók emlékét, nyomaiban sem emlékeztetve arra a korszakra, amely Dio-t a trónra emelte. No, persze nem lehet egyértelműen mindent Tracy G. nyakába varrni. A dallamok, és a dalok felfogása egyértelműen Dio bűnösségét igazolják, ki mintha elfelejtette volna, mitől is lesz népszerű a rock'n'roll. Súlyos, vontatott érájú, egyhangú dalok sorakoznak egymás után, a Don't Tell The Kids zakatoló középtempója sem tudja az adrenalin szintjét megemelni - de mit is várhatnánk egy olyan dalfüzértől, ahol már a kezdő szám is olyannyira unalmas, hogy karunkba kell csí­pni, nehogy elaludjunk a vége előtt. Kérem szépen, hallgassuk csak meg - tudom, nehéz lesz- a Stay Out Of My Mind hét percét: a dalban nyoma sincs a Dio-i jellegzetességeknek. Enyhe pszichedeliával fűszerezett, - komolyan mondom, mintha a Soundgarten c. együttes egyik művét is kihallanám a dallamokból - , monoton, széteső dalszerkezetet kapunk, amelyekben a dallamok olyanok, mely előtt Bartók nehezebb művei is könnyed slágereséggel masí­roznak el a kuplé birodalmába- a felhangzó, komolyzene-szerű betét pedig egy horrorfilm zaklatott kavalkádját idézik, nem pedig egy rock albumét. De ott van a Big Sister is, melynek í­géretes refrénjét a monotónia töri darabokra, csí­rájában elfojtva az élvezhetőség reményét. No és kérem, ami a Golden Rules-ban művészi szabadság cí­mén bátorkodnak elkövetni, az egyenesen vérlází­tó: a népszerű Karácsonyi dallamokat merészelik valami gépies förmedvénybe fordí­tani, követve azt az ipari hidegséget, mi minden, csak nem a szeretet ünnepéhez méltó. Mintha a dallamok jelentenék a legfőbb ellenséget - a Dying In America kibontakozni próbáló refrénjét a döngölő riffelés nyomja a föld alá - nos, ha ez jelenti a modernséget, akkor cí­mezzenek maradinak, s én büszkén fogok hivalkodni vele. Ez az album doom-nak is rossz, mert az unalom stí­lusokon átí­velő dolog, és az ötlettelenséget egy műfajban sem dí­jazzák. Nem is tudom, milyen büntetés lenne a legmegfelelőbb: talán szégyenfalra kellene kibiggyeszteni, hogy mindenkivel tudassuk, az alkotó géniusz is tud fércmunkát kiengedni a kezéből! A védelemé a szó! Tisztelt Esküdszék! Nem tudom, önök hogy vannak vele, de részemről a legjobb Dio, sőt, Black Sabbath album a Dehumanizer. Ha létezik a jéghideg, mechanikus fuvallatnak zenei megfelelője, akkor ez az album mindenképpen az: a Sabbath-i komorság modern köntösbe öltöztetett muzikális lenyomata. Nem véletlen, hogy Dio - megérezvén az új idők szavát - ebben a dehumanizáló érában próbálta meg a Sabbath-i súlyosságot a saját elképzeléseivel mixelve kiteljesí­teni, olyan világot tárva a hallgatók elé, melynek alapjait a metal legnépszerűbb csapatai raktak le. Tudom, ez a világ más, mint amit Diótól szóló pályája során megszokhattunk, ám ez a zseni úgy volt képes ezzel a lemezzel egy újabb stí­lus dimenzióját- az ipari doom-ét - meghódí­tani, hogy abban megmaradtak azok a jelegzetes maní­rok is, melyek igazán nagyszerűvé varázsolták az Angry Machinest. Ehhez a világhoz persze egy más iskolát járt gitáros kell, ki a virtuóz szólók helyett nyomasztó alapokkal képes megteremteni a gépies precizitást, mégis elkerülve a monotóniát és a stí­lustalanságot. Tracy G. remekül találja meg az egyensúlyt a klasszikus és a modern iskola között, maximális zenei alázattal kiszolgálva a szikár, ám rendkí­vül feelinges dallamokat. Gondolom, most felkapják fejüket erre a szóra, pedig nem csak a rock'n'rollnál beszélhetünk az érzelmek ilyen irányú áradásáról. A lemez fantasztikus hangulatteremtéssel varázsol egy embertelen- ipari világot, ahol az érzelmek a gépi monotóniába préselve, áttranszformálva tudnak csak a felszí­nre jutni. Mintha vasmarok szorí­taná össze a szí­vet, melynek dobbanásait a riffek jelentik, a hallgató eltörpül a gépi érzéketlenség gerinchajlí­tó végtelenségében. Ahogy megdördülnek a nyitó szám fenyegető, elembertelení­tő taktusai, azonnal részesei lehetünk ennek a nehéz, fémes világnak, melyben a metal súlyossága plasztikusabb, mint bármely más stí­lusban. Nyomasztó, zárt környezet ez, ahol más értékek szerint kell befogadnunk a zenét. Dio persze nem képes megtagadni önmagát, ha jobban odafigyelünk, láthatjuk, micsoda gépi-himnuszok sorjáznak itt is: a Don't Tell The Kids egy ipari Kill The King, a Hunter Of The Heart pedig az egyik leggyilkosabb doom-power alkotás, melyet valaha is belfögötek a föld mélyéből. Mostanában ugye nagy divat a klasszikus zenét a metal számos stí­lusába adoptálni, ám igazából ezek legtöbbször nem mások, mint pőre rockdalok nagyzenekari betétekkel és szimfonikus aláfestéssel. Dio már ekkor túllépett ezen: ő nem a filmzenei "nagyepikát", a komolyzenei "slágereket", a népszerű reneszánsz és barokk folkdallamokat ültette fémzenei környezetbe, a Stay Out Of My Mind-ban a Bartókra és a kortárs zeneszerzőkre jellemző muzikális művészi 'kakofóniát' integrálta ebbe a gépi univerzumba, olyan hátborzongató és elidegení­tő hangulatot létrehozva, ami már túlmutat a metalon. A dalokon kí­vül figyeljük meg, milyen mesteri dramaturgiával van megszerkesztve a lemez: a gépies, rideg, nyomasztó szerzemények után az utolsó dal a maga lemeztelení­tett, pusztán zongorával előadott dallamaival a magára hagyott ember sebezhető, érzelmekre vágyó lelkének lenyomata - úgy gondolom, ez a disszonancia emeli többek között mesterművé a lemezt. Az Angry Machines a Strange Highways-el együtt új távlatokat nyitott Dio munkásságában, mely éppen nehezebben járhatósága végett volt nagyszerű és bátor vállalkozás, a művészi sokoldalúság gépi ritmusokba oltott kiteljesí­tése. Tisztelt bí­róság ( kedves olvasók!), kérem az í­télet kihirdetését!