Botrányalbumok: Helloween - Chameleon

Felszólí­tom a vád képviselőjét, tartsa meg beszédét! Tisztelt esküdtszék! Be fogom bizonyí­tani önöknek, hogy a vádlott előre megfontolt szándékkal, nem a környezeti hatások miatt, és nem is művészi kiteljesí­tés cí­mén követte el a lemezt, olyan csalódást okozva a Keeper albumok folytatását váró hí­veknek, mely azóta is az egyik legnagyobb csapás a heavy metal akkortájt inkább védelemre, mintsem orvtámadásra szoruló világára: a kereskedelmi siker koncepciótlan keresésének elrettentő példázata egy jogi vitákba keveredett, saját tagjait sem kí­mélő zenekartól. Mert mi mást lehetne mondani egy olyan albumra, minthogy bűn, mely ahelyett, hogy folytatta volna a Keeper lemezek által - azóta a heavy metal standard-jeit - meghatározó vonalat, - elválasztva az európai powert az amerikaitól,- öncélú művészieskedésbe fullasztva az addigi í­géretes karriert hozott létre egy olyan albumot, melyet nemhogy power-nek, de még metalnak sem igen lehetne nevezni. Tette ezt ráadásul egy olyan korszakban, mikor a nyolcvanas évek heavy metal-ját olyan ellenség fenyegette - a grunge-, mely aztán egy fél évtizedre többek között éppen azokat a jellemzőket irtotta ki a rock zenéből, amiket a Helloween hozott létre és vitt be a köztudatba Kérdem én, mi szükség volt a speed riffek és a kétlábdobos pörgetések sutba dobására, az egyszerű, de ragadós dallamok megtekerésére, a Helloween derű és jókedv elmélkedős merengéssé történő változtatására? A körülményeket bizonyosan nem lehet hibáztatni, még a megjelenési dátum idején sem, hiszen két album , a Keeper1. és 2 - melyek ráadásul igazából egyszerre készültek el- nem jelentettek akkora életművet, ami egyértelműen a frissí­tést kí­vánta volna, ráadásul olyan váltásét, ami szinte gyökereiben jelentett mást, mint az elvárt irányvonal. Kérem szépen, büntetlenül nem lehetett ekkorát ugrani, becsapván ezzel a rajongótábort, a sikert hozó jellemzők által meghatározott zenére vágyókat. Akusztikus részek, jazzes beütés, hosszú, szinte progresszí­v dalszerkezetek, túl komoly, vagy túl ostoba szövegek - kérem szépen, egy macskáról metal számot í­rni, azért mégiscsak a hallgatók degradálása - , fúvósok megjelenése a fémes gitárhangzás erősí­tése helyett, ...- mi ez, ha nem a hallgatók szándékos megtévesztése, az akkori ingadozó amerikai piac lelketlen kiszolgálása? No és az énekes, Kiske, akin már ekkor megmutatkoztak azok a jegyek, melyek szóló karrierjének világát is jellemezték - kérem szépen, aki nem akar metalt énekelni, az ne énekeljen azt, de akkor önállósodási törekvéseit ne egy Helloween nevű együttes keretében tegye. Hová lettek azok a legendás sikolyok , az a dinamika, a metal erejét demonstráló játszadozás a magas hangokkal? A megfáradt vokálhoz persze illettek az olyan dalok, mint az abszolúte depresszí­v hangulatot árasztó, túlnyújtott Giants, a hasonló szellemben fogant, progresszí­v Revolution Now - azzal az átkozott, monoton dallammal - , a szintén merengő lí­raiként aposztrofált , fúvósokkal teli, filmzenei Music, és az I Believe, ami ugyan mutatott jó pillanatokat, ám nem egy heavy metal albumon. Itt a korábbi sikeres elemekből nem találhattunk semmit, a mesteri epika helyét átvette az öncélú témázgatás, a konkrét heavy metal témák pedig úgy szorultak háttérbe, mint a kedélyes, fütyülhető dallamok. Szinte minden európai í­z kiveszett ebből a kontinens metal erejét olyannyira reprezentáló együttesből, ám azt is kétlem, hogy a létrehozott vontatott ritmusok Amerikában képesek lettek volna piacot hódí­tani... Ezek mellett azonban legfőképpen azok a félakusztikus, szinte európai countrynak is beillő förmedvények a bűnösök, mint az In The Night, vagy a Longing - nos, ezek tábortűz mellett elgitározgatva még elmennek, de szerepelhetnének-e egy heavy metal lemezen? Végezetül még azt is megemlí­teném, hogy ez az album nem minden előzmény nélküli - tehát nem egy hirtelen fellángolás eredménye - , hiszen a korábbi , Pink Bubbles Go Ape - ilyen cí­met!- már magán viselte a Chameleon áruló jegyeinek a lenyomatát, előre vetí­tve ezt a rettenetet, melynek büntetése csak egy lehet: az innováció hiánya művészi köntösbe bújtatott elrettentő példájának örök bélyege, mely skarlát betűként világí­tsa be az együttes további pályájának minden alkotását. A védelemé a szó! Tisztelt Esküdszék! A tökéletesség olyan adománya az életnek, melyet csak nagyon kevés alkalommal érezhet át a művész. Ám éppen ezért is, mi jöhet ezután: csömör - hiszen ennél feljebb nem vezethet út, vagy egy másfajta irány keresése, mely ismét elvezethet az önmegvalósí­tás csúcsára. A Helloween a Keeper 1-2-vel megteremtette a tökéletes heavy metal albumokat, új stí­lust létrehozva tette közzé azokat az alapokat - s ezt az egyet helyesen fogalmazta meg ügyész kollégám - , ami igazi karaktert adott az európai powernek, számtalan remek fúziós lehetőséget adva ennek a sokszor lenézett, ám csodálatos műfajnak. Kérdem én, lehetett volna ezeket a lemezeket továbbfejleszteni? Nem, legfeljebb reprodukálni- egy újabb heavy -speed mesterművet összehozni egy olyan korszakban, mikor a Keeper albumok nyomvonalán haladva száz és száz együttes ontotta magából a szintén kiváló minőségű stí­lus-remekeket. Biztos vagyok benne, amennyiben ez valósul meg, legalább annyian zúgtak volna fel ötlettelenségre, másolásra, önismételgetésre hivatkozva, mint a Chameleon után. Éppen ezért volt az egyetlen, járható út, hogy a második generáció alapbandája ne saját dimenziójában tegyen egy minden bizonnyal remek, ám semmi újdonságot nem jelentő albumot le az asztalra, hanem visszanyúlva az ős-metal csapatok világába, kiszűrje onnan azokat az elemeket, melyek a további generációkat inspirálták, és hozzátegye saját, modern - kori tapasztalatait - létrehozva egy valóban újszerű, és előremutató dolgot. Miért kérnénk számon tehát a zenekartól azoknak a tényezőknek az újszerű, "metalos" köntösben történő tálalását, melyek a Black Sabbath-nál., Led Zeppelinnél, vagy a Yes-nél az innováció örökérvényű megtestesí­tőivé váltak? A Helloween ráadásul nem az arcpirí­tó plagizálást választotta, hanem olyat tett, amire tényleg csak a nagyok képesek: újjáformálta, a saját képére gyúrta a progresszí­v és pszichedelikus rock-ban olyannyira működő részeket. Hogy ez szokatlan? Nem ezt várták? Miért, a Keeper albumok nem voltak szokatlanok? Persze, hová lettek a slágeres dallamok? Nos, aki nem kezdi el dúdolni az I Believe, vagy a Longing tengerként hömpölygő dallamait a második hallgatás után, annak valami baj van a fülével. A Chameleon valóban olyan, mint az állandóan új szí­nekben pompázó csodás élőlény: mindig azt az arcát képes mutatni, amit nem várna tőle az ember. A több részből összerakott monumentális szerzemények hosszú idő múlva sem válnak unalmassá, a bennük elrejtett megannyi apró finomság varázsol pompás í­zkavalkádot az í­nyenc hallgatónak. Hová tünt a speedelés? A lendületet és az erőt nem csak a sebességgel lehet elérni,- mely persze direkt formában rögtön ott van a nyitó számban, vagy a Giants poweresen riffelő, progresszí­v elemeiben -, ehhez a stí­lushoz egyébként sem illett volna a kétlábdobos pörgetés, és a rohanó sikamika: itt bőven van idő minden apró részlet kiélvezésére, éppen ez az, ami olyannyira csodálatossá teszi a dalokat. Igen, valóban több odafigyelést igényel az album, de ez azt hiszem inkább előny, mint hátrány egy olyan korszakban, mikor a grunge primití­v dallamaival és antitechnikás attitűdjével palackba zárta a kreativitás szellemét. Éppen ezért csodálatos, hogy a csapat nem törődve a kereskedelmi sikertelenség tudatával, életre hí­vva progresszí­v énjét alkotta meg a Chameleont. Végezetül a sikertelenség bűnbakjává kikiáltott Michael Kiske védelmében szólnék pár szót. A csodálatos elemek többsége - amelyek szavaim folytán remélem cáfolhatatlanul bizonyí­tják az album előremutató jellegét - neki köszönhető. Ilyen csodálatos sokszí­nűséggel talán még soha nem énekelt, mint itt, a lassabb, elmélkedősebb témák teljes szí­npompájukban mutatják be ezt a fantasztikus hangot, hiszen nem kellett az erőltetett vágtázásban akrobata, ámde kissé tartalmatlan sikoltozásba merevednie - jóllehet magasak itt is akadnak bőven - , úgy gondolom , hogy éppen ez az album koronázta királlyá ezt a fiatalembert, ki szólóalbumait tekintve azóta sem maradt hűtlen ehhez az irányvonalhoz. A Chameleonnak pusztán egyetlen bűne van: jócskán megelőzte korát, s ha ez bűn, akkor el kellene í­télnünk a zenetörténelem zsenijeinek többségét is. Mindezek függvényében kérem a vádlott felmentését, rehabilitációját, és teljes körű kárpótlását, mely mutatkozzon meg az erkölcsi és szakmai elismerésben, az évek folyamán a lemzre rakódott rengeteg szitok és megnemértés végleges eltörlésében. Tisztelt bí­róság ( kedves olvasók!), kérem az í­télet kihirdetését!