Rob Rock: Garden Of Chaos
írta garael | 2007.09.04.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Rob Rock számomra maga a heavy metal hang! Nos, eme némileg lelkendező, és sommás megállapítás tudom, hogy sokakban ellenérzést szül, hisz sokszor olvastam már, miszerint leáldozott a tucat nagy hangterjedelmű énekesek ideje, - hisz olyan terem minden bokorban, - nem úgy, mint a kétoktávos, károgni és hörögni is tudó, motherfucker-ező megafenoméneké, kiknek még a meg nem értéssel is meg kell küzdeniük.... Maradjunk tehát annyiban, hogy az egykor a MARS projectben feltűnt énekes először egy fiatal csodagitáros, Chris Impellitteri mellett, majd saját lábára állva önálló csapatával, illetve számtalan projectben történő vendégszereplésével bizonyította, hogy a heavy és power metal szcénában a szakmabeliek is elismerik tehetségét. Hangja egyesíti magában Halford agresszivitását és Kiske hangterjedelmét, ráadásul dallamérzéke abban az amerikai metalban "szocializálódott", mely a nyolcvanas években a sláger trónra ültette a tengerentúli fémzenét. Megnyerő egyénisége távol tartotta a botrányoktól, talán éppen visszahúzódó, keresztény hozzáállása miatt nem tudott az igazán ismert szupersztárok közé betörni. Az Impellitterivel történt szakítás után, illetve azzal egyidőben a Warrior nevű csapattal megalkotta a modern kori amerikai power szuperszonikus etalonját, a Code Of Life-ot - kritika itt, - , majd a banda életre hívójával, a metal reneszánsz új producer messiásával , Roy Z-vel megalakította Rage Of Creation nevű bandáját, mellyel három sikeres szóló album után most újabb remekművet rakhatott az asztalra. Jóllehet, Roy Z. már csak mint vendég gitározik az albumon, produceri keze nyoma ott érződik minden dalban, zenei ujjlenyomatként a metal FBI adatbázisában. A modern, szinte thrash-be hajló riffek felett - jótékony ambivalenciaként- a megszokott "rock-os" dallamok ütik le a sláger szinkópát a fejekben: a Garden Of Chaos követi a múltkori, igen erősre sikeresdett album nyomvonalát, pusztán még egy jókora szívlapáttal tettek az agresszénből a kazánba., olyan erőgépet szabadítva a világba, mely új mértékegységként jelölheti a MíG-29 hajtóműveinek tolóerejét. Igazi örömzene folyik a lemezen, köszönhetően a meghívott illlusztris vendégbrigádnak, hisz Roy Z-n kívül egy-egy szóló erejéig feltűnik a svéd csodagyerek, Gus G, a veterán Bob Rossi, Peter Hallgren, valamint Bobby Jarzombek is beszáll a törzsi tamtamok vérpezsdítő kavalkádjába. Már a Holy Hell kezdő száma is egy pitbull acsarkodásával vágta arcunkba a hangjegyekbe oltott agressziót, ám amit jelen recenzió tárgyának első darabja közvetít, az már túlmutat a heavy metal fémdöngölő brummogásán. A címadó szerzemény kétlábdobjai, majd húzós, groove-os riffjei az első dallamok megszólalásáig megrettenthetik a keményebb zenéktől ódzkodó hallgatót, ráadásul a következő, Satan's Playgrounf ipari ütemei a thrash tombolásából egy indusztriális pokolba vetnek bennünket, melyből aztán Rob "isteni hangja" emeli ki a purgatóriumra kegyelmezett emberfiát. A Saviors Call egy árnyalatnyit lazít a gyeplőn, ám a riffek modern döngölése pusztán egy középtempó erejéig lassítják a headbanget, olyan himnikus refrén untermanjaként, melyet valahol a nyolcvanas évek floridai hard rock paradicsomában kalapálhattak ki a fém angyalok. A This Time Is The last Time felgyorsított doom ütemei egy csipetnyi pszichedeliával átitatott dallamot fonnak körbe, hogy aztán újra robbanjon a betondöngölő riffek által felvezetett slágerbomba, - egy klasszikus gitárszóló - kíséretében. A dehumaizálódás a következő számban is foyltatódik, az apokaliptikus dallamok egyszerre idézik az első album Judgement Day elidegenítő hangulatát, és egy bekattant gitárvirgás pszichotikus látomását, talán a legerősebb szerzeményét adva a lemeznek. A Spirit In The Sky kissé hagyományosabb refrénje után a Metal Breed ismét egy speed-menés, a szinte thrash-es ütemekre Rob szigorúbb hangja varázsol fantasztikus, staccatóba oltott refrént, versenyezve a minőségben a következő, Judas ősökkel rendelkező ortodox metal tétellel. A végére- némileg meghökkentő dramaturgiával - két lassú szám is került, az Unconditional és az Ode To Alexander azonban nem tudja tartani az addig tartó színvonalat. Panelesen szép, félakusztikus szerzemények, ráadásul az idekívánkozó Rob hangszálakrobatika nélkül. Az utolsó dal végén felcsendülő gyermeki kacaj szerény véleményem szerint Rob nemrégen született gyermekéé lehet, kissé családi vállakozásba (is) fogva a lemez alkotási folyamatát ( a szintetizátorokon Rock neje, Liza játszik, kinek hangját a háttérvokálokban hallhatjuk.)
Legutóbbi hozzászólások