Emlékezés a szigeten - Deák Bill Gyulával és Molics Zsolttal

Különleges alkalomnak lehettek szem - és fültanui azok, akik elsétáltak a Hammer szí­npadhoz a Deák Bill Gyula koncertre, ugyanis - az emlékezés alkalmából adódóan, és egy régi barátság mottójaként - egy dal erejéig Molics Zsolt is a szí­npadon termett, ahol ez a két nagyszerű hang ajándékozta meg valami különlegessel a közönséget. De hogy pontosan hogy is történt ez az egész, arról számoljon be Molics Zsolti, kinek át is adom a pennát.... .....Engedjétek meg, hogy visszamenjek az időben egy kicsit, 1982-be, a csepeli Papí­rgyár klubjába. A legelső sorban álltam egy rock koncerten, a szí­npadon a HBB. Megszólalt a gitár, majd felcsendült egy összetéveszthetetlen riff. A dal cí­me 3: 20-as blues. Jól ismertem ezt a szerzeményt, agyonhallgattam egy kis fekete korongon. A szí­npad közepén egy ember állt és úgy énekelt, hogy leesett az állam. Egy életre meghatározó volt ez az élmény, mely elindí­tott a rock zene útján, nem véletlen, hogy az énekest mi csak úgy hí­vtuk: Bill a Király. Azóta sem változott semmi, nem fújta ide-oda a divat szele, ő maradt az, aki. A blues rock utolsó nagy keresztesvitéze. Ugorjunk vissza a jelenbe. Immár másodszorra adott otthont Billnek a Hammer Szí­npada. Hogy miért a Hammer?- kérdeznék ezt sokan! Mert ő a nagy rock fa gyökere. Mert az a zene, amit ő képvisel, az esszenciája minden rock stí­lusnak. A koncertre várakozva a szí­npad mögötti stage-ben üldögéltünk Szaszával és Koppánnyal, - s ezúttal szeretnék a Szasza kisfiának sok egészséget kí­vánni, aki azóta már remélem megszületett- mikor begördült a mester busza. Kivétel nélkül nagy tisztelettel köszöntöttük a buszból kiszálló Deák Bill Gyulát. Hamarosan eljött az idő, Sárközi Pali is befejezte a hangbeállást a szí­npadon, minden készen állt, hogy kezdődjön a show. Bill készülődött, majd felállt, hogy a szí­npadra menjen, miközben oda szólt nekem. "Ma elnyomom a közép-európai HBB 3-at. Ezt a Daczi Zsoltikámnak éneklem ma." Itt jegyzem meg, mielőtt Zsolesz elment közülünk, egy komplett új albumot megí­rt Billnek, ami az utolsó munkája volt. Ahogy belecsaptak a nótákba, mintha a földből nőtt volna ki a közönség, megtelt a sátor. A késő hajnali idő ellenére is királyhoz méltó módon fogadta a tisztelt publikum a mestert. Itt nem volt hiba, minden dal ütött. Hosszú lábú asszony, Kőbánya blues, Kopasz kutya és még sorolhatnám. Mint szakmabeli, ha nevezhetem magam annak, elmondhatnám, hogy minden hang a helyén volt. Arról nem is beszélve, ahogy megszólalt az ének cucc. Ebbe a produkcióba kérem, nem lehet belekötni. Elérkezett a hard rock himnusza, a Zöld a bí­bor és a fekete. Ezzel a dallal szokott emlékezni Bill a már eltávozott rock zenészekre. Itt váratlanul engem szólí­tott a szí­npadra. Régóta vagyunk barátok, én tiszteletből sem mertem volna ezt kérni tőle, ezért is lepett meg a dolog. Nem volt apelláta, fel kellett menni. Ott álltam mellette, mint a kis hal a nagy cápa mellett. Felváltva énekeltük a sorokat, a legnagyobb ajándék volt ez nekem. Ekkor villant be a papí­rgyári koncert, ahogy alulról bámulom ezt a Nagy Hangot, most meg itt állok a nagy show kellős közepén. Fantasztikus élmény volt az egész buli. Csodálom az energiáját, ilyen múlttal és ennyi koncerttel a háta mögött ilyen nagy szeretettel tudja még a rockot énekelni. Minden fiatal heavy metal rajongó figyelmébe ajánlom, hogy hallgasson bele, ismerkedjen meg ennek a csodálatos rock világnak nagy mesterével, Deák Bill Gyulával. ( szerk. megjegyzése. Mi mindannyian tudjuk, hogy Zsoltit mennyire szereti Bill kapitány, hiszen már számtalanszor megkérte, hogy blues-t is énekeljen, ne csak metalt. Azt hiszem, ennél nagyobb elismerés kevés létezik a magyar rock szakmában.)