Garael barátomnak köszönhetem, hogy összehozott a csapattal, ugyanis postán küldött nekem egy CD-t, melyen a Mezarkabul együttes játszik. Mellékelt egy kis cetlit hozzá, melyen ennyi állt: „egy török power banda a Brainstorm vonalán, keleties ízekkel”.

Nem kellett több azonnal a CD lejátszóban landolt a lemez, a Google pedig hamar rátalált a http://www.mezarkabul.com hivatalos oldalra (sajnos 2003 május óta nem volt frissítés) A kettõ egyvelegébõl a következõk jöttek ki.

Valami eszelõs törzsi dob ritmusokkal kezdõdik az intro, melyet egy rövid prológus (The Conjuring jut eszembe Dave-tõl, ahogy ezeket a mondatokat hallom) követ, aztán belecsapnak a fiúk a In Esir Like An Eagle c. számba. Az elsõ benyomások: keleties gitárkíséret és szóló (hallod Philo! – megvenni gyorsan a lemezt), kellemes orgánumú énekes, feszes ritmus.

Nézzünk egy pillantást a honlapra is közben! A csapat a törökországi Pentagram együttes tulajdonképpen, akik 1987 óta ûzik a mesterséget Törökországban, és mivel ezzel a névvel jogi problémák miatt nem jelenhettek meg külföldön, ezért a nemzetközi porondon Mezarkabul néven ismertek. A honlap szerint a 70-es évek progresszív rock zenekarai és a 80-as évek metal zenekarai alakították ki a zenei világukat. Érdekesség még, hogy ez a lemez török nyelven is megjelent, de kizárólag csak Törökországban.

Fanatikusoknak kötelezõ az is! Térjünk vissza a zenéhez. Az Unspoken mint súlyos légkalapács csap le ránk a kezdõ riffekben, erõteljesen nyakmasszírozó. Valahogy a Metallica Black albuma (ezt még Lars Ulrich is megirigyelné) vagy korai Paradise Lost lemezek sejlenek fel bennem ezt a majd 7 perces számot hallgatva, nyugodtan felfért volna bármelyikre, nagyon profi munka, amit török srácok eljátszanak ebben a számban (is).

A Lions Cage hatalmas keleti dallamokkal indul, mintha egy kígyóbûvölõ dalát játszanák a fiúk az isztanbuli piacról, ez a dal vezérfonala, ami többször is felbukkan. Fontos megemlíteni, még hogy ebben a dalban pedig mintha Bruce Dickinson énekelne pár taktust, valami hihetetlen (Murat Ilkan).

A következõ tétel kicsit könnyedebb az eddig hallottaknál, de a jellemzõ stílusjegyeket itt is megtaláljuk. (For The One Unchanging)

A Mezarkabul egy 8 perces instrumentális tétel, rengeteg billentyûvel megalapozva, hogy ki adja elõ a billentyûket nem tudom, mert erre nem találtam utalást a lapon, de gyönyörû szép orchestra hangzást kevertek össze.

A Take My Time –ban jelentkeznek elõszőr talán az erõsebben power vonások és a keleti kígyóbûvlések teljes hiánya. Ennél a dalnál viszont külön felhívom a figyelmet a szólóra!

A Pain megint egy keleties dallamra épülõ power nóta, Dickinson-os „vendégszerepléssel”, ahogy Murat Ilkan kiénekli, hogy „Darkness Kill My Pain” – Philo korábbi szõrfelállásához hasonló – biológiai folyamatok indultak meg a kezemen. A narráció a dal végén nagy ötlet megint!.

A Puratoban hallottam talán elõször olyan csodát, hogy a ritmusgitár és az ének igen jelentõs tempo különbséggel megy (ritmus sokkal gyorsabb).

A This Too Will Pass egyértelmûen a kórusokra alapoz, itt talán elõször a lemezen german power üti fel a fejét, az elõzõ számokhoz képest kicsit alulmarad, de jól beleillik a képbe, nem lóg ki a lemezrõl.

A lemez méltó lezárása pedig mi is lehetne más, mint egy 9 perces instrumentális dal. (For Those Who Died Alone). Itt aztán mindent beleadnak a srácok, van orchestra, kígyóbûvölés, doomolás, pánsíp (vagy szintin eljátszott pánsíp pontosabban).