ROBERT PLANT and the STRANGE SENSATION - 2007. 07. 10. Pecsa

Eltelt egy hét. Hét nap. 168 óra. 10080 perc, mikor leülök a klaviatúra elé. Még mindig nem tudom kiverni a fejemből azt a napot. Pedig nem í­gy indult. Ott kezdődött, hogy reggel elaludtam és rohanva kellett elindulnom dolgozni. Persze a koncert jegyet otthon hagytam, úgyhogy rohanás vissza a jegyért. Persze, hogy késtem egy kicsit... ...Az egész nap kissé bolondok házára emlékeztetett, naná, hogy túlóráznom is kellett, és ezt még tetőzte a borzasztóan rossz idő. Előző nap este óriási vihar volt, és még reggel is eléggé borús volt az idő. Ilyen előzmények után nem kis félelemmel a szí­vemben indultam meg a Petőfi Csarnok felé. Szerencsére az idő megjavult, és ennek hatására derűs hangulatban iszogattunk és eszegettünk a stábbal, kedvenc Városligeti helyünkön. Ott derült ki számomra, hogy a koncert a már emlí­tett vihar miatt, nem a szabadtéri szí­npadon kerül megrendezésre. Ez teljesen érthető lépés volt a szervezők részéről, hiszen senki nem akart egy héten belül megint úgy elázni, mint a Heaven And Hell bulin. Este hét óra tájban megindultunk a Pecsa felé, ahová meglepően gyorsan és gördülékenyen jutottunk be. A szí­npadon egy világ zenét játszó orosz zenekar, az Ethnica zenélt. Különösebben nem kötött le előadásuk, inkább barátaimmal és ismerőseimmel beszélgettem egy kicsit. Ekkor már feltűnt, hogy a rockszakma több jelentős képviselője is megjelent a koncerten, hogy hallja a hardrock egyik legnagyobb hangját. (Neveket direkt nem emlí­tek, nehogy valakit kifelejtsek). Robert Plant Negyed kilenc tájában az intro hangjaira szí­npadra lépett Robert Plant és az "idegen szenzáció". Őszintén bevallom a koncert elején megijedtem. A nyitó számok nevezetesen a 7+7 és a Song To The Siren annyira nem jöttek be. Igaz, én nem rajongok a lassú tételekért, és amikor ezeket a nótákat játszották, kicsit unatkoztam. (Hiába, én egy "tufa-rocker" vagyok, számomra a lendületes, erős nóták jelentik az igazi gyönyört). Nem voltak rosszak ezek a dalok, a hangzás szerintem már a kezdésnél rendben volt, de én attól az embertől, aki a Heartbreaker-t vagy a Rock & Roll-t elénekelte mást vártam. De utána jött, amire vártam. A hallhatatlan klasszikus a Black Dog következett. Ez a nóta azt hiszem, nem szorul bemutatásra. Plant mester rendesen bevonta a dalba a közönséget, ahogyan azt kell. Lett is hangulat. A Tin Pan Valley-vel pedig a buli valóban beindult. Zseniális nóta ez, igazán remek dalszerző készségről árulkodik. Utána már a koncert szépen csordogált a maga medrében. Valami fenomenális milyen kaliberű zenészeket talált Plant. A két gitáros, Skin Tyson és Justin Adams nagyon nagy formában voltak. A tavalyi szigetes koncerten (és persze a Mighty Rearranger albumon) már megcsodáltam a játékukat, de élőben amit hoztak, az káprázatos volt. Justin (aki engem a tizenháromszoros darts világbajnokra Phil Taylor-ra emlékeztet) hol nagyon finoman és szépen gitározott, csodás dallamokat varázsolt elő hangszeréből, hol pedig igazán beindult és felszántotta a szí­npadot. Skin roppant szimpatikus ember benyomását keltette, végig mosolyogta a koncertet, sokszor a szí­npad szélére ült és ott pengetett miközben integetett a közönségnek. Különösen akusztikus gitárjának hangja "hatott meg" és persze az, ahogyan játszott. A basszusgitárt egy amerikai szí­nész hasonmása (neve nem ugrik be) Billy Fuller kezelte. Nem sokat mozgott koncert közben, viszont mindenkinek feltűnt, hogy mennyire a zene hatása alatt van, és mennyire beleéli magát a dalokba. Hiba nélkül alapozott, a gitárosokhoz hasonlóan nagyon jól képzett zenész. A billentyűs John Baggott játékát sem lehet szó nélkül hagyni, amit helyenként produkált, az nagy tiszteletet keltett bennem. Olyan pazar aláfestéseket hozott, amik nélkül ez a zene nem tudna létezni. Nem olyan varázsló Ő mint Jon Lord vagy Keith Emerson, de biztos, hogy nagyon érti a dolgát. És a dobos. Nálam Ő lett az est embere. Az urat Clive Deamer-nek hí­vják, és bizony azt kell mondjam, hogy játéka méltán nevezhető iskolának. Eredetileg jazz és R &B dobos, ami látszott is rajta. Vér profi muzsikus benyomását keltette, ahogy Pearl barátom szokta mondani, "hozzá lehetett állí­tani az órát"! És ezzel még nem is mondtunk semmit. Talán nem véletlen, hogy Jeff Beck vagy éppen blues legenda Dr. John is előszeretettel vették be bandájukba. ROBERT PLANT. Ez nem egy név, hanem egy fogalom. Olyan fogalom, amit még az is ismer, aki nem rajongója a rock zenének. A Led Zeppelin énekesét a világon mindenhol ismerik és szeretik. És most is bizonyí­totta, hogy nem alaptalanul. 59 évesen akkorát énekelt, mint ide Lacháza. Lehet, túlzok, de talán jobb, mint a 70-es években. Ilyen formát ebben a korban csak a legnagyobbak tudnak hozni. A hangok (mindegy volt, hogy mélyek vagy magasak) minden megerőltetés nélkül jöttek elő "Percy" gyémánt torkából. És az az átélés... Leí­rhatatlan. Brinyóval sokszor egymásra néztünk, és csak annyit mondtunk: "Ilyen nincs!" De van. Kérem szépen, van. Hősünk egy percre sem esett ki a "transzból", végig nagyon magabiztos volt, és ahogyan a Four Sticks-et énekelte... Óriási hangterjedelem az övé! A dalok között szerepeltek Zeppelin dalok, a Plant szóló lemezek nótái és a Mighty Rearranger számai közül is felhangzott pár. Nagy-nagy meglepetésemre az Ohio cí­mű örökzöld is előkerült, amit a közönség nagyon dí­jazott. Majd jött a Gallows Pole. Gondolom, ezt az örökbecsűt sem kell bemutatnom senkinek. (Amit Justin Adams a dal végén levágott azt taní­tani kéne.) Jó egy óra zenélés után levonultak a szí­npadról, ám azt senki sem gondolta komolyan, hogy ennyi és nincs több. Persze, hogy volt. Egy improvizációkkal teli The Enchanter következett. Itt mindenki megmutathatta, mit tud. Nem mintha nem lett volna tisztában minden egyes néző a zenészek képességeivel. És utána jött a csoda! Egy remekül összerakott Hoochie Coochie Man - You Need Love után jött a legnagyobb Zeppelin sláger. WHOLA LOTTA LOVE! Kétezer torokból hangozottak fel a klasszikus nóta sorai, extázis minden szinten. Idős és fiatal egyformán csak ámult és bámult. Én sem tettem másképp. Ma sem tudom felfogni, hogy mit is láttam és hallottam. Ez megint egy olyan élmény, ami örökre megmarad az emberben. És ezekért az élményekért éri meg élni! JLT Fotók: Szakáts Tibor Ezer hála és köszönet a LiveSound-nak azért, hogy elhozták nekünk a csodát!