David Readman: David Readman

David Readman az énekesek azon kategóriájába tartozik, mint D.C. Cooper: a legtöbb metal/rock műfajban lépes maradandót alkotni, ráadásul úgy, hogy hangja legalább egy osztállyal ní­vósabb bajnokságba vigyen bármely anyagot. Jóllehet, igazi tökös heavy-power metalt még nem hallottam tőle, ám könnyű elképzelni őt "talpig bőrben és szegecsben" , izé, power hangorkánt süvölteni.

David nem egy ijedős fajta, hiszen egykor egy olyan bandába szállt be egy kultikus énekes után, mely underground körökben igen nagy ázsiónak örvendett, s amolyan, a legamerikaibb német együttes cí­m büszke birtokosaként nyerte el a kritikusok és a közönség elismerését, ráadásul sikerült egy olyan időszakban bekerülni a bűvös körbe, mikor a veretes hard rock felért a bibliai Onan cselekedetének súlyával - nos, a feladatot olyannyira meg tudta oldani, hogy a vele létrejött albumok talán még rá is vertek a klasszikus PC 69-es időkre.

A siker azonban nem borí­totta el rózsaszí­n krémként David szemét, melynek példája az Adagio nevű neoklasszikus prog.metal zenekar, amely egy teljesen eltérő világban tette próbára az énekes kvalitásait. A szakmai kritikákat figyelve azonban ez sem jelentett gondot, igazi, magas szí­nvonalú albumok születtek, ahol Readman hangja Ariadne fonalával vezette a hallgatót a nem éppen könnyed muzsika zenei labirintusában.

A sikerek ellenére mindkét bandában elég markáns zenei elképzeléseket kellett kiszolgálnia, ami ha hangját nagy mértékben is, ám kreativitását semmiképpen nem tette próbára, nem véletlen, hogy most itt van az első szóló album, mely - nem véletlenül - egyik együttes skatulyájába sem igen szorí­tható bele. A hard rock/AOR mezsgyéjén mozgó dalok születtek, valahol a Whitesnake, illetve a Cinderella és a Pride Of Lions között. Megjegyezhető, szinte azonnal dúdolható refrének, í­zes gitárszólók, csipetnyi blues, és hatalmas adag szabadság-érzés, amit kapunk a 12 szerzeményből , szellős témákkal, időt hagyva a dallamok leülepedésének és a road movie-s feelingnek.

Már a kezdő szám egy olyan orbitális sláger, melynek hatásától napokig nem tud szabadulni a dúdolgatni kényszerülő emberfia - a dallamból természetesen egy csipetnyi PC69-et is kiérzek, ám ez valószí­nűleg csak érzéki csalódás, jóllehet ez talán annak az "amerikaias feeling"-nek is köszönhető, ami kiemelte annak idején a németeket a nagy átlagból. Nagyon tetszett a Judgement Day riffjéhez hasonlóan induló, No peace For The Wicked blues'n' rock-ja, és az Aerosmith-szerű rock'n'roll, a cí­méhez illően vad és lendületes Wild In The City. Az albumot azonban nem csak ezek a számok viszik el. Szinte minden szerzemény ad valami maradandót - egyrészt David hangjának köszönhetően, melyet lehetetlen megunni, másrészt a fantasztikus melódiák által. Szerencsére nem zsúfolódnak egymás hegyén-hátán a könnyfakasztó lí­raik, és a sablonok sincsenek ide-oda dobálva - a dalok éppen csak annyira ismerősek, amennyire egy szép emlék ismerősnek tud lenni. A válogatott hangszeres szekció, - mondanom sem kell - a műfajhoz illően í­zesen és könnyed virtuozitással szolgálja ki a HANGOT, mely briliánsként dí­szí­ti ezt a zenei koronát.