King Solomon Hicks: Harlem

írta Bigfoot | 2020.03.23.

Megjelenés: 2020

 

 

Kiadó: Mascot Label Group

Weblap: https://kingsolomonhicks.com/

Stílus: blues

Származás: USA

 

Zenészek

King Solomon Hicks – gitár, ének

Kirk Yano ​– basszusgitár
Neal Evans ​– basszusgitár, Hammond B3 orgona, zongora, billentyűsök, dob
Tommy Mandel ​– zongora, orgona, billentyűsök
Jeff Simon ​– dob
Alan Evans ​– dob
Roger Earl ​– dob
Donald Krueger ​– dob
Mike Rodbard ​– dob
Eric Krasno ​– másod-szólógitár
Mike Daly ​– bariton slide gitár
Calum Ingram ​– cselló
Ryan Zoidis ​– tenorszaxofon
Aitor Corral ​– ütősök, vokál
Javier Alonso ​– ütősök, vokál
Frank Amato ​– vokál
Lincoln Schofield ​– vokál

Dalcímek

01. Rather Be Blind
02. Every Day I Have the Blues
03. What the Devil Loves
04. 421 South Main
05. I Love You More Than You'll Ever Know
06. Headed Back to Memphis
07. My Love Is Alive
08. Have Mercy on Me
09. Riverside Drive
10. It's Alright
11. Help Me

Értékelés

Ritka, ha oldalunkon egy ennyire fiatal előadó munkásságáról számolunk be. King Solomon Hicks huszonöt éves, pont annyi, mint Post Malone… De micsoda különbség! A legfontosabb, hogy ő zenész és nem is akármilyen. És régi vágású zenét művel, bluest, amit nagyapái, dédapái is alkottak. Alázattal közelíti a műfajt, nem görcsöl, nem vakít, csak gitározik, azt viszont roppant elegánsan teszi. A megjelenése is olyan, mint az ősi bluesmuzsikusoké: öltöny, kalap, suvickolt cipő.

Solomon zenéjéből is árad az ódon hangulat, biztos nem véletlenül. Hihetetlen, hogy valaki huszonöt évesen ennyire éretten játsszon bluest, ennyire ismerje a gyökereket. Bár a lemez döntő részben feldolgozásokat tartalmaz, mégis megvan a srác saját hangja, nem riad meg, hogy például egy olyan B.B. Kinghez köthető klasszikust, mint az Every Day I Have The Blues, a maga képére fordítson. De bátran hozzányúl Al Kooper örökzöld szerzeményéhez, a Blood Sweat & Tears bemutatkozó albumán szereplő I Love You More Than You’ll Ever Know-hoz is. Érdemes összehasonlítani azzal, ahogy Gary Moore értelmezi ezt a csodás bluest.

King Solomon Hicks érdeklődési köre tág, nyilvánvaló, hogy a blues talán legnépszerűbb ágát, a chicagói vonalat viszi tovább. Bár szenvedélyesen, dinamikusan játszik, mégsem tépi olyan nyers erővel a húrokat, mint Jimi Hendrix vagy Rory Gallagher. Néha úgy hangzik, mintha elcsábulna a könnyebbik oldalnak, mintha egy kicsit popos lenne, de hamar visszajön és tovább járja a kijelölt utat. Nem utolsó sorban erős, karakteres énekhangja is a megfelelő vágányon tartja a zenét.

Gazdagon hangszerelt lemez: szaxofonista, billentyűsök, háttérénekesek is beszálltak, hogy ez a srác kiteljesedjen beköszönő albumán. El tudom képzelni, ahogy ott áll fehér öltönyében és kalapjában a színpad közepén, énekel, miközben ragyogóan gitározik, körülötte pedig érettebb zenészek teszik dolgukat. Kicsit úgy, mint ahogy Joe Bonamassa is megjelenik koncertjein, bár Joe jobbára fekete öltönyt visel. Nem nyers, arcba mászó zene – inkább a lazaság az, ami jellemző. Egy döngölő bluest azért hallunk, ez pedig a Headed Back To Memphis, ahogy hallom, a gitár hangját is valamennyire megvastagították. A két instrumentális dal, a 421 South Main és a Love Is Alive nem virtuóz darabok, sokkal inkább hangulatfestők. Az elsőt Solomon még uralja hangszerével, a másodikban már megjelenik a szaxofon, és a gitárral váltva végigvezeti az amúgy funkys ritmusú szerzeményt.

Trendi a gazdagon hangszerelt blueszene manapság. Bőven alkalmaznak fúvósokat, vokalistákat, azért is, hogy szélesebb kőrökhöz is eljuttassák ezt az egyébként nyers, sötét hangulatú zenét, némi soul vagy funky beütés teszi teljessé a végeredményt. Persze mindez nem működne, ha tehetségtelen marionettfigurákat vennének kőrbe ilyen körítéssel. King Solomon Hicks nincs híján a tehetségnek, és reméljük, hogy jönnek még nemzedékéből mások is utánpótlásnak!

Pontszám: 8

Legutóbbi hozzászólások