A boldogság sötét oldala: Swallow The Sun, October Tide, Oceanwake – Dürer Kert, 2019. 11. 11.

Szoktam mondani néha, hogy hétfőn még a fű se nő, de ez a szomorkás novemberi hétfő pont olyanra sikeredett, amilyennek mindegyiknek lennie kellene. Minderről a finn Swallow The Sun tagsága tehet leginkább, mert a tavaly megjelent ’Shadow Forced Into The Light’ című – szerintem – legjobb lemezüket mutatták meg annak a néhány száz szerencsésnek, akik jegyet váltottak az eseményre. Bizton állíthatom, hogy nem volt ember, aki csalódottan távozott haza.

A főattrakció előtt azonban még jutott néhány „boldogtalan” perc a nézőknek, mivel az estet a finn Oceanwake nyitotta. Korábban nem volt szerencsém a zenéjükhöz, így kíváncsian vártam, hogy mit fogok hallani. Természetesen a hangsúlyt az idén megjelent ’Lights Flashing In Mute Scenery’ című lemez dalai kapták.

A meglehetősen mély érzelmekkel és súllyal megtöltött dalaikkal összességében nem volt gondom, jól átgondolt, gondosan megkomponált művek voltak, melyek a hosszuk ellenére sem váltak unalmassá. A problémám Eero Haula dallamos énekével volt, amelyen sajnos a basszusgitáros támogatása is inkább rontott, mintsem segített volna. Az orgánuma sem tetszett, de sokszor hamisnak is éreztem. Sajnálom, mert a zenei részébe nem tudtam belekötni.

A második bemelegítő banda szerepét a svéd October Tide nyerte el a turnén. A zenekart eredetileg Fredrik Norrman alapította még 1994-ben, amit sokáig jegelt a Katatoniában vállalt szerepe miatt. Majd 2009-ben, amikor újra távozott a Katatoniából, már főbandájaként kezdett foglalkozni az October Tide-dal. Valamivel befogadhatóbb, inkább a korai, kilencvenes évek death doom metaljához áll közel a produktum, meghintve némi göteborgi fűszerrel. A két fő stílus közül pedig a death metal kap nagyobb hangsúlyt a dalokban, a korai Katatonia és a Paradise Lost nyomdokain haladva. Egyes daloknál a Hypocrisy ’Fourth Dimension’ lemezének hangulata is eszembe jutott.

Élvezetes, lendületes koncertet toltak, ami arra késztetett, hogy behatóbban megismerjem munkásságukat, mert az ilyesfajta zenét kedvelem, és eddig sajnos elkerülték a figyelmemet. Vicces pillanat volt, amikor Alexander Högbom énekes megkérdezte, hogy „Boldogok és vidámak vagytok?” Erre persze igen volt a válasz, mire ő: „Ez elszomorít, azért jöttem, hogy boldogtalanok legyetek.” Persze ő sem bírta ki nevetés nélkül. De volt olyan elvetemült, hogy a hallgatóság egyik hölgytagjával táncra perdült a nézőtéren. Kellett ez a valamivel intenzívebb zene, mert bármennyire is fura, jól „megterített” a főattrakciónak.

I, The Polluter / Ögonblick Av Nåd / Of Wounds To Come / 12 Days Of Rain / Guide My Pulse / Grey Dawn / The Custodian Of Science / Adoring Ashes

Az átszerelés alatt elgondolkoztam Alexander Högbom mondatán, miszerint azért jött, hogy boldogtalanok legyünk. Fura érzés ez. Adott egy zsigeri lassú, vontatott, mélabús zene, amelyet a legnagyobb tragédia szül. Értem itt azt, hogy a Swallow The Sun zenekar atyja, Juha Raivio nemrégiben kísérte utolsó útjára kedvesét (Aleah Starbridge), akinek elvesztését azóta zenében próbálja feldolgozni. Ez a meglehetősen szomorkás zene viszont mégis tud boldogságot okozni a hallgatónak, mert ha a dolgok mélyére nézel, akkor rádöbbensz, hogy ez a zene legbelül gyönyörű, és egy olyan lelki utazásra invitál, amely utazás végén megkönnyebbülve, megszabadulva a ránk rótt terhektől boldogan érünk el „úticélunkhoz”.

Az utazás az új lemez címadójával kezdődött. Szerencsére a keverőpult környékén már ekkor is elég tiszta volt a hangkép és minden apró részletett lehetett hallani. Mikko Kotamaki rengeteget fejlődött a korai időszak óta. A hörgése mindig meggyőző volt, de mára azt is elérte, hogy a dallamos éneke is megállja a helyét. Az új billentyűs, Jaani Peuhu óriási segítségére van ebben a dologban. A multihangszeres pali bandába csalogatása nagyon jó döntés volt, rengeteget hozzátesz a Swallow The Sun színpadi teljesítményéhez. A Lost & Catatonic súlyossága következett, melyet az egyik leggyönyörűbb refrénnel rendelkező szépséges Firelights követett. Mindig is csodáltam azokat a zeneszerzőket és énekeseket, akik képesek arra, hogy lelkük legmélyéről előcsalogassák a legnagyobb fájdalmaikat és azt szépségbe csomagolják. Számomra a Swallow The Sun zenéje testesíti meg ezt talán legprofibban. Az előadás egyik csúcspontját a Cathedral Walls jelentette. Elképzelni sem tudom, hogy Juha hogyan képes arra, hogy minden este átélje azt a kínt, hogy a hangfalakból Aleah szépséges hangja csendül fel. Természetesen a legtöbb dal az új lemezről csendült fel, szám szerint öt, de emellett bátran válogattak a korábbi művekről is. Örültem a ’Hope’ lemez egyik legnagyszerűbb dalának, a Don’t Fall Asleepnek és a ’New Moon’ címadójának is. A háromdalos ráadás zárásaként elővezetett Swallow (Horror Part 1) pedig valószínűleg örök záródarab marad könnyed, szinte már táncolható főriffjével.

A Swallow The Sunt napjaink egyik legjobb doom metal zenekarának tartom, és ezen az estén bebizonyították, hogy méltóak is erre a címre. A jelenlegi felállás nemcsak lemezen, hanem koncerten is nagyon meggyőzően és hitelesen tudja bemutatni a boldogság sötét oldalát. A banda a kiállásra és színpadi munkára is nagy hangsúlyt fektet, ami nem csupán abból áll, hogy bemozogják és felszántják a deszkákat, hanem hogy teljes lényükkel, minden mozdulatukkal megélik a dalok ólomszürke hangulatát.

When A Shadow Is Forced Into The Light / Lost & Catatonic / Firelights / Cathedral Walls / Don't Fall Asleep (Horror Pt. 2) / Clouds On Your Side / Upon The Water / New Moon / Stone Wings /// Deadly Nightshade / Here On The Black Earth / Emerald Forest And The Blackbird / Swallow (Horror, Part 1)

Szerző: Losonczi Péter
Fotó: Uzseka Norbert (UNfoto)
Köszönet a Concerto Musicnak a lehetőségért!