Riders On The Storm: Csoda a Margitszigeten!

JLT és jómagam rendkí­vül szerencsésnek mondhatjuk magunkat. Ott lehettünk a rock történelem mí­tikus szereplője, a The Doors, pontosabban annak két tagja által "összehozott" projekt, a Riders On The Storm formáció előadásán... Prológus: Már reggel gombóc volt a gyomromban. Amolyan gyermeki izgalom (mint amikor a kamasz első randijára készül) volt bennem. Még fel sem fogtam igazán, hogy az estémet a Margitszigeten fogom tölteni, azt még kevésbé, hogy egy legenda lesz a szí­npadon. Talán azért is mocorgott bennem a "kisördög", mert tartottam egy esetleges kudarctól, féltem, hogy netán a nagy öregek csak haknizni érkeztek kis hazánkba, no meg, hogy rám hárult a fotózás "szerepe". Kis gépemmel a zsebemben rohantam délután a Nyugati pályaudvarhoz, ahol JLT kollégával találkoztunk, "természetesen" elkéstem. Irány a helyszí­n, a gyomrom továbbra sem nyugodt. Megérkezésünkkor konstatáltam, hogy egyetlen "fotóapparát"-os embert sem látok, majd egy "elcsí­pett" beszélgetésből jött a felismerés, hogy akik "kattintgatni" szeretnének, azoknak a hátsó bejáratnál van a gyülekező. Némi várakozást követően, bevonult a társaság a nézőtér két szélén fekvő közlekedő sávba, sajnos tovább, azaz a szí­npad elé nem engedtek bennünket. Pár arcról elégedetlenség tükröződött emiatt, én kevésbé aggódtam, hiszen kisteljesí­tményű fényképezőmön pár méter amúgy sem segí­thetett. Ám, miután a zenekar besétált, majd köszöntötte a közönséget és belekezdett a műsorba, igyekeztem a lehető legtöbbet kihozni - a többiekéhez képest - "törpe" masinámból. Ray Manzarek láthatóan nem értékelte a szervezők elővigyázatosságát, ezért intett jól megtermett munkatársának (mint később kiderült, testvérének), hogy "hozza" közelebb a nagyérdeműt. Az első integetésekre, még a "helyi erők" nemlegessége volt a válasz, ám az azt követőkre, mint a folyó, amely kilép a medréből, úgy hömpölyögtünk a deszkák előterébe. Nem voltam rest, a szí­vem úgy zakatolt, mint egy vonat, de teljes erőmből a szí­npad szélének feszültem, hogy a lehető legközelebbről élvezhessem a csodát. Igen, a nagybetűs CSODA volt, amiben ezen az estén részünk lehetett!. Pearl69 RIDERS ON THE STORM Egy mondás szerint mindenki vár valamit. Bennem azonban a The Doors, vagyis a Riders On The Storm koncert előtt nem sok "izgalom" volt. No, nem mintha tiszteletlen volnék Ray Manzarek és Robby Krieger munkásságát illetően, de közel 70 éves emberektől nem tudhatja az ember, hogy mire képesek manapság. A The Doors zenéjét mindig is nagyon kedveltem, sokszor hallgattam kedvenc albumomat a Morrison Hotel-t, számtalanszor néztem különböző koncertfelvételeiket, szóval a The Doors-t mindig is nagy becsben tartottam. Amikor megtudtam, hogy a legendás csapat két tagja hazánkba látogat, úgy éreztem, bizony jó lenne látni őket. Már csak azért is, mert Manzarek mesterről a világon mindenhol hatalmas elismeréssel beszélnek, zenei tudását számtalanszor emlegetik, mint követendő példát, tehát a rock világ egyik igazán legendás képviselőjét mindenképpen látni kellett. Úgyhogy "vettem a kalapomat" és e szép, napsütéses júliusi szombaton elindultam a Margitsziget irányába. Pearl barátommal érkezésünkkor megállapí­tottuk, hogy ennél jobb "időben" nem is rendezhetnék meg a bulit. Kellemes, 25 fok körüli hőmérséklet, egy remek, hangulatos helyszí­n, és sok-sok ember. Ennél több, azt hiszem nem is kell egy jó koncerthez. Mert az emberek azért jöttek. Úgy látszik sokan voltak úgy, mint én, hogy az életben egyszer látni kell a The Doors két alapí­tó tagját. Elfoglaltuk helyünket és jó fél óra várakozás után Carl Orff halhatatlan remekművének az O Fortuná-nak hangjaira, szí­npadra lépett a Riders On The Storm. Első pillanatban feltűnt, hogy Ray Manzarek csak igazolványában koros, amikor fiatalos léptekkel a szí­npadra lépett, látszott rajta a jókedv és a határtalan lelkesedés. Robby Krieger arcán az évek súlya ugyan meglátszott, de ez inkább csak most, a cikk í­rásakor ugrik be, ott akkor nem ezzel foglalkoztam. Az énekesi posztot a Fuel ex-énekese Brett Scallion töltötte be, akiről tudtam, hogy hasonlóan a példaképekhez, ő "elvont" fazon, ezért nagyon bí­ztam benne, hogy a Jim Morrison által megénekelt szövegeket jól tudja majd prezentálni. Egy másik öreg motoros is ott volt a csapatban, mégpedig Phil Chen basszusgitáros, akit én a koncerten látott teljesí­tménye alapján csak "apró mágusnak" nevezek. A dobok mögé egy fiatalabb (35 éves) arc került, akit Ty Dennis néven ismerhetünk. Ez az öt ember lépett pontban este nyolc órakor a deszkákra, és elkezdődött valami...! Olyan valami, amit még most sem sikerült egészen feldolgoznom. A Love Me Two Times-al nyitottak, és ekkor már sejteni lehetett, hogy itt nem szimpla produkció lesz. Ez az érzésem a Break On Through (To The Other Side) cí­mű legendás alkotásnál már hatványozottan igazzá vált. Amit ez az öt ember művelt, azt nem lehet egyszerűen szavakkal kifejezni. Sütött róluk a zene szeretete, látszott, hogy nem pusztán anyagi okai voltak annak, hogy megszületett ez a zenekar, és a számomra legfontosabb elem, a profizmus is "lejött". Mert ha valakik, akkor ők igazi profik, akik mindent tudnak a zenéről, hangszerükről és a közönségről. Brett Scallion számomra nagyon kellemes meglepetés volt, hatalmas átéléssel énekelte a nagy előd nyomdokain a nótákat. Morrison-énál lényegesen nagyobb hangterjedelemmel rendelkezik, és talán pont ezért meg sem próbált a Jim-éhez hasonló hangokat előcsiholni. Noha stí­lusában azért fel lehetett fedezni hatásokat, de inkább saját egyénisége jött át, az tökéletes előadással. Mick Jagger-i mozgása is teljesen jól passzolt a dalokhoz, nyugodtan kijelenthető, hogy remek húzás volt bevenni őt a zenekarba. Szintén nagy bravúr volt Manzarek és Krieger részéről, hogy rendkí­vül erős ritmus szekciót hoztak össze. Ty Dennis játéka láttán, gyakorló dobos Pearl kollégám is csak ámult, én pedig megállapí­tottam, hogy ez a fickó egy zseni. Hihetetlenül lazán hozta a helyenként nem is egyszerű témákat, nem jött zavarba a gyorsabb tempóknál sem, egy óriási tudású és igen tehetséges zenész embert láthattam játszani. (A pár nappal korábban látott Vinny Appice-re szerintem köröket verne, de ez csak szubjektí­v vélemény.) A ritmus részleg másik tagja az apró mágus Phil Chen, a régi motoros, gigantikus rutinnal és csak a legnagyobbakra jellemző képzettséggel. Ujjai néha száguldottak gitárja nyakán, máskor szép és lágy hangokat csalt elő hangszeréből, néha pedig olyan erővel tépte a húrokat, hogy azt hittem elszakadnak. Nem hiába játszott többek között Jeff Beck-el, Rod Stewart-al, Max Middleton-al vagy épp Pete Townshend-el. És akkor a két "ős tag". Robby Krieger a The Doors soraiban a megbí­zható gitáros volt mindig, pont annyit játszott amennyit kellett, szerintem Morrison mögött nem tudott igazán kibontakozni. Pedig lett volna minek kibontakoznia. Ezen az estén kiderült, hogy Robby Krieger sokkal jobb gitáros, mint azt sokan gondolnánk. Olyan szólókat mutatott be, amik láttán leesett az állam. Ötletesen, í­zesen játszott, gitárja remekül szólt, és rajta is látszott, hogy igazán felszabadult, nagyon élvezi amit csinál. Amit a Spanish Caravan előtt bemutatott, azt nem lehet elmondani. Ez az ember talán minden idők egyik legjobb gitárosa, csak hát "valamiért", nem ismerik el a munkásságát. De ezen az estén olyat játszott, amire még Satriani vagy Vai is büszke lehetne. És a "főnök", . Látszott, hogy társai őt tekintik vezérnek, ami nem is csoda, hiszen azt mindenki tudta róla, hogy a zenei "agy" Ő volt annak idején is. Játéka billentyűsök sokaságának mutatott utat, és dalszerző képessége is páratlan. Ezen az estén pedig megmutatta, hogy hogyan is kell igazán magas szinten muzsikálni. A legendás The Doors hangzást sokszor felidézte, amitől nyugodtan visszarepülhettünk gondolatban a 60-as évekbe. Ray úgy néz ki, mint egy angol lord, remekül tartja magát, de úgy játszik, mint egy megszállott, a szó legjobb értelmében. Rajta is meglátszott, hogy nagyon szereti, amit csinál, és igazán élvezi a zenét, illetve a közönséget. A muzsika "mellett", keményen bí­rálta az aktuális amerikai elnököt, amit én nem kí­vánok minősí­teni, mindenki döntse el maga, hogy hogyan értékeli a "Bush Go Home!" vagy a "Down, Down Bush!" felkiáltásokat. A hangzásról eddig még nem esett szó, de nincs is mit mondani. Talán ha azt emlí­tem, hogy hibátlan volt, akkor azzal mindent el is mondtam. (Az első szám alatt ugyan voltak kisebb hibák, de utána már minden a helyén volt.) A nóták pedig jöttek szépen sorban, volt minden, amit hallani érdemes. Személyes kedvencem a Waiting For The Sun az az érzésem volt, hogy itt valami olyan élmény születik, amire még halálom óráján is emlékezni fogok. Tökéletes zenészi teljesí­tmény, amire leginkább a harmónia szó a legmegfelelőbb. És persze, az a tudat, hogy két olyan embert láttunk, akik alapjaiban határozták meg a későbbi zenei fejlődés irányát. Olyan nótákat kaptunk, mint a When The Music's Over, a Moonlight Drive vagy épp a Spanish Caravan. Azt hiszem, ez a pár dalcí­m magáért beszél. Bő egy óra után levonultak a szí­npadról, de tudtuk ez csak a szokásos "show"elem. Vissza is jöttek, mégpedig a névadó Riders On The Storm klasszikussal. Itt már annyira a zene hatása alá kerültem, hogy szinte fel sem fogtam, mi történik körülöttem, csak énekeltem Brett-el: "Riders on the storm. Into this house we're born. Into this world we're thrown. Like a dog without a bone. An actor out alone." És a végén jött Robby Krieger remekműve, amit már mindenki nagyon várt, ez nem volt más mint a Light My Fire. Ehhez azonban már tényleg nincs mit hozzá tenni. Talán csak annyit, hogy maga volt a csoda...! A koncert végén az az érzésem támadt, mintha valami új született volna meg bennem. Annyira el tudtam merülni a zenében és olyan szinten ragadott el a muzsika, hogy mikor vége lett, úgy éreztem magam, mint akin átrohant egy bölénycsorda. Nem akartam, hogy vége legyen, még el tudtam volna hallgatni a Road House Blues-t, a People Are Strange-t vagy The End-et. Életem egyik meghatározó koncertje volt a Riders The Storm bulija, imádkozom azért, hogy legyen még egy előadás valamikor, mert ez az élmény valójában nem önthető szavakba. Aki ott volt, tudja hogy, miről is beszélek, aki pedig kihagyta a koncertet, annak a világ minden szókincse sem lenne elég ahhoz, hogy elmeséljem, mit is láttunk ott valójában. JLT Epilógus: Mit is mondhatnék? Valami "áldás", a béke, a tisztelet és a szeretet lett úrrá rajtam ezen az estén. Nem szégyellem, könnyes szemmel hagytam el a Margitszigetet. Ha jól láttam, nem voltam ezzel egyedül...! Pearl69 Fotók: Pearl69